régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti muzeumnak hagyományozná,
hanem arra is talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti
muzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével
ő egyenesen a nemzeti muzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett
elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a muzeum képtárába való
pictura. Pedig már csak láthatja, a kinek szeme van, hogy külömb művészi
teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe
nem oda való, hát a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát
külföldre, ne kapja meg a háládatlan haza.
Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe,
mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatra méltóbb darabot az ősi
kincsekből, az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az
országgyülés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.
Óvatosan kellett hozzá kezdenie a kényes üzlethez. Elébb utána járatni a
jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus? Bécsi
ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus
Fraus a legjobb hitelű czég a metropolisban, régi antiquár üzlet a
Himmelpfortgasseban, átellenben a «magyar koronával», a «Gábor
angyal»-hoz czímzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden
kűlföldi muzeum és ritkasággyüjtemény bizományosa, képes százezreket
készpénzben kifizetni.
Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni
soha, ha csak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel s
meghagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett
dohányt?
A jóhírü «magyar korona»-vendéglőbe szállt egyenesen, a melynek az
ablakából épen rá láthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra,
melyről az átelleni házat elnevezték.
Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát,
hogy még este el is mehessen Bécsből, így a neve nem lesz kinyomtatva az
idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt
dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment
át uti bekecsben a Gábor angyalhoz.
Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakó helyén régiségek,
furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve, azok között igen értékes
darabok. A mint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öreg urat talált
ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyító üveggel.
– Ez itt Justus Fraus üzlete? kérdezé tőle németűl.
Erre a megszólított magyarúl felelt neki vissza (ráismert a
nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):
– Ez itt az antiquarius bolt. Justus Fraus úr maga az emeleten lakik.
– Fontos üzleti ügyem volna vele.
– Sürgetős?
– Nagyon sürgetős. Még ma vissza kell utaznom Pozsonyba a diaetára.
A pápaszemes erre mély bókot csinált.
– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért
uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.
– Tanussy Decebál.
A név megtette a hatását.
– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy-bajhalmi lelet! Világhírü
kincsek.
Decebálnak csak úgy nőtt a mája az elismeréstől.
A pápaszemes bezárta a boltját s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált,
felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó
előtt csengetni kellett, arra megjelent egy livréebe öltözött óriás
belülről s kinyitá a rácsajtót.
– Az uraság étkezik.
A pápaszemes felirta egy papirdarabra Decebál nevét s beküldte azt az
inastól. Decebált pedig bevezette addig az elfogadási terembe. Az is
tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok,
halmozottan.
A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a
szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy
fajdtyuk maradványával, a minek a piros karikás feje büszkén tekinte le
a porczellántálról, a másik ellenben egy ezüst tálczán hozta a
puddingot, a melyen még lobogott a meggyujtott borszesz kék lángja, a
harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszinén jókor
megjelenni.
– Az úr talán vendégséget ad? kérdé Decebál a pápaszemestől.
– Nem biz az. Magában étkezik.
– Tehát nagy gourmand?
E közben a kolosszusa az inasoknak is visszatért s jelenté nyájas
vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.
Az ebédlőterem is fényes berendezésü volt. A falakon vert művü ezüst
tálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinque centora
vallanak, a chinai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az
elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s a
mellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye,
virágos selyem kantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: «Justus Fraus».
Decebál azt hitte, hogy álmodik, – hisz ez Vakandi Anonymus!
– Vakandy! – Te itt? hebegé Decebál.
Vakandy! A penészes földturó, a cynicus tudós, selyem háló kabátban! A
feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó asceta, fajdtyuk pecsenye,
plumpudding, ananász előtt, madeirát pityizálva! Bűvészet ez?
A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált
bevezető pápaszemeshez s azt kérdezé németűl:
– Was hat der Herr vor?
A vezető odasúgott Decebálnak.
– A principalis úr csak németűl ért.
Decebál egészen megconfundálódott.
– Micsoda? Vakandy Anonymus! csak németűl ért? A ki nem értett más
nyelvet, csak a keletieket? A ki német tudósokkal sanscritúl levelezett?
A ki a hunnus szyttya alfabetet föltalálta! Az most nem tud csak
németűl?
– Uraságod tévedni látszik a személyben, jegyzé meg a kisérő.
– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a
bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöczben
a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős
leányok. Csak ismerem Vakandyt!
– Ez az úr Justus Fraus. Tudtommal soha sem volt Magyarországon.
A principalis úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót
egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája
lett volna.
– No, akkor ez olyan természeti csoda, szólt Decebál, a milyen a világon
nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandy
Anonymusom.
A házi úr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s
előkelő arczkifejezéssel mondá.
– Was ist Ihr Anliegen?
(– Hogy mi kivánsága az uraságnak? tolmácsolá a kisérő.)
– Hagyja abba, utasítá el Decebál. Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok
én annyit németűl, hogy nem hagyom magamat eladni. S azzal helyet
foglalt a principalissal szemközt s elkezdett vele németűl értekezni.
– Tehát az úr Justus Fraus?
– Szolgálatjára.
– Régiség és ritkaság kereskedő?
– Bécsben, Antwerpenben és Hamburgban.
– Hallotta ön hírét a bajhalmi czölöpsírleletnek?
– Olvastam róla.
– Csak olvasott?
Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy a kivel
beszél, senki más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, a
mik közűl egy előre áll, ezek a ránczok a száj körül! nem! ilyen
arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földturó fizimiskáján.
– Ismeri ön «Barrer et Son» antiquariusi czéget Londonban? kérdezé
tovább.
– Nem ismerem, szólt strachinót kenve egy szelet zsemlyére Justus Fraus.
– Nem ismeri? Hisz ön hozta oda hozzám Snopkins urat?
– Én soha sem voltam az úrnál és soha sem láttam Snopkins urat.
– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son
czég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.
– Az nagy pénz, szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüst késsel
piszkálva a fogát Justus Fraus.
– A királyi biztos jelenlétében tette az ajánlatát.
– Kár volt el nem fogadni, szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó
tüskét dugva a fogai közé.
Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, a mely a düh extasisába jött, mikor
arról volt szó, hogy Mántay Móricz odaajánlotta a kincseket az
anglusnak!
– De «barátja az erénynek!» kiálta fel Decebál magyarúl.
S a diótörő képmása még erre a czímzésre sem mosolyodott el. Értetlenűl
nézett a bolt hivatalnokára: «mit tesz ez a szó?»
«Freund der Tugend», tolmácsolá az.
A magyarázat mégis csak megmosolyogtatá Justus Fraus urat.
– Aha! Igaz ugyan, hogy az «erény» is a ritkaságok közé tartozik, de
azért nem igen akadnak rá mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a
conchyliáknak.
S ezt mondva, inte az egyik inasnak, hogy hozza oda a szájöblítő
csészét.
Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandy Anonymus hogy öblíti
ki előtte a száját, porczelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta
elviselni!
Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarúl Justus
Fraus úr szeme közé.
– Akasztófára való gazember vagy!
Erre a szóra csak megmozdúl tán az arcza?
Nem az.
– Was sagt der Herr auf italienisch? Casto, fara, vallo?
No ha még ez is olaszúl van neki!
A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját tánczoltatta a homloka
előtt, a mi néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál
valami nincs odahaza a felső emeleten.
Decebál kapta a kalapját s búcsúvétel nélkűl ott hagyta Justus Fraus
úrat az asztalánál.
A düh és a bámulat kevergett az agyában.
Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletes egymástól szakított emberi
torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben?
Az egyik a föld alatt él, a másik fényes salonokban; az egyik koplal,
kuczorog, a másik dobzódik, duskálkodik; az egyik pogányvérű szittya, a
másik stocknémet; az egyik cynikus, a másik epicureus. Az senkit sem
czímez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja; amaz egy sündisznó,
emez egy angolna, de a feje ugyanaz mind a kettőnek.
Létezhetik-e két példány egy és ugyanazon emberből, vagy gnomból?
Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandy Anonymus ugyanaz, a ki
Justus Fraus (mint a hogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő
hernyóval), akkor mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára, vagy a
kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, a ki
Vakandy név alatt lett Decebálnak meghítt barátja, éveken keresztűl
kellett azt a szerepet következetesen keresztűl vinni, sok nyelvet
megtanulni, magyarúl a régi és új írásmód szerint írni, beszélni,
levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni,
kaparni és az alatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, sybarita
életmódot elhagyni. Mire való volt ez? Hisz utoljára is a
Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. Ez valóság. Se nem álom, se nem
csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kináltatnak, nem akkora az értékük,
mint volt, a mikor kérettek, de mégis kincsek azok. Tréfából nem vezette
őt azokra Vakandy. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még
csak vissza sem tért hozzá s csak egy értékes darabot sem vitt el az
akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt, később pedig nem is
mutatkozott. Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan
talánynak?
Egy villám nyilalt végig a gondolatai közt.
Csak olyan rövid világosság, a minő a czikázó villámé szokott lenni.
Az a fiától kimondott szó jutott eszébe.
«Azt az ütést, a mit nekem adtál, itt ezen a helyen fogod visszakapni!…»
Hol? Micsoda helyen?
A Thonuzóba kincsek tárában.
Miért adta a fiának azt az ütést?
Azért, mert «rongy»-nak nevezte a kincslelet legdrágább darabját.
Ez a fiú már tudott valamit Justus Frausról.
Nem! Ezt a gondolatot nem hagyta megöröködni.
Inkább éjszakai sötétség, mint ilyen világosság!
Sietett vissza Bécsből, s megesküdött, hogy soha többet halandó
teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a
Thonuzóba-kincsek nevét.
AZ ÚJ VILÁG KEZDETÉN.
Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs.
Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz.
Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik
semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak
itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv
rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva
fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér
hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette
valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a
forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.
A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger,
maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a
messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított
tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott,
penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a
jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar
pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A
pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész
folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a
lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét
kaparni járnak, ebből van elég.
Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik
ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel,
az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy
gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna
a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de még sem az,
egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem
fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga
kedve szerint derék lombos fának.
Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben
támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a
komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a
víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami
idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája
alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha
ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre,
a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem,
mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A
felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja
a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment
maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás,
marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart
seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába
bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az
forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya
alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s
egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a
jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt
engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.
A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket,
mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és
békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.
Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.
És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz indulatú állat,
a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart
saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas
jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik
agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló
bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt
Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A
bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már
vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy
a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok
lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána.
Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el.
Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda?
Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból
összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen
melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van
egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.
Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld
minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár
bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad
hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a
rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus)
ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka,
a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse
(clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket
a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még
külömb tündér világ van.
Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös
pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő
félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A
piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül,
azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején
egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.
S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az
állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a
pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére
felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi
a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó
szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de
gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a
szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar
elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel,
menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a
nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a
fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?
Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a
fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a
többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét
nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az
ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat
mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy
össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha
ők volnának ott az urak.
Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy
embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy
nádkunyhó, a mi már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a
rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a
tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros
bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz
madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében
pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon
találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.
Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat
feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a
háznak.
Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.
Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.
A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a
harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a
vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót
kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a
hálóban.
Az énekes madár addig is dalol, a míg azokat megtisztogatja.
Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás
halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik,
az énekes madárnak nagy családja van!
Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó,
de azok már ujak.
Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyujtott a bogrács alá.
Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott;
azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással
megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve
cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak
madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.
De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti mély víz alatti
gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a
part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint
egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést
hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a
Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a
rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az
időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel
gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok,
azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek
szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk,
krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi
gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy
vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a
sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a
bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.
Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig
tánczolt.
Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni
a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima
rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.
Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy
vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba,
visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz
kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott
arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.
S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek
látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló
nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja
saját képmását abban.
Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a
tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza
látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva
megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).
A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel
jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő
mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat.
Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a
gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy
madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek
szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!
A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői,
de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a
szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre
feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég
tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen
mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég
miasmái ellen.
De hát más illatok is vannak, teszem a paprikás halászlé!
Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a
halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás
levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós
levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden
szombat este látja!
Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem
valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó
rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a
kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a
teste.
Vajjon mi lehet ott?