pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel
a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No,
hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony
mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked
kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?
– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.
– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni
Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon
adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet
teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér
szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan
embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha!
Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az,
hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik
meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s
vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem,
mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra
sült hallal, meg foghagymás piritóssal.
– Felváltva!
– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot,
hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat
elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a
markunkból élünk.
– Az igen természetes.
– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit
magaddal hoztál?
– De bizony még akarok hozni valamit.
– No, csak valami fölösleges dolgot ne.
– Feleséget akarok hozni magammal.
– Feleséget! Asszonyt?
– Még leány.
– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk!
Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a
mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán
tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe
beleszerettél, a kit el akarsz venni?
– Tökéletesen ilyen!
– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget, hogy majd
az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha.
Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegy asszony volt,
szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a
nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az utikészülékemet
versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy distichon kiadja,
de ő nála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárczámban,
hallgasd meg:
«Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz és nagy,
Szélvánkos, ridikül, theafőző, pájdli, neczessszér,
Uti bukét, ibrik, kávémalom és repülő só,
Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné.
Hála Istennek, complett a schwere bagázsi».
Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.
Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű
szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak
valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a
pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház
nem volt meghonosítva.
– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?
– Természetesen.
– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod.
Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a
pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva.
Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak
lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta
kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom
nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen
új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk,
vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta
a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi
verébbel.
Manó tapsolt örömében.
– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj,
hogy örült neki előre!
– No, hát hozd bele minél előbb!
HOL VAN A MACSKA?
Tehát már minden szükséges dolog megvolt, a minek egy szerencsés
házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadás, aztán meg egy
nádkunyhó, a minek a tetején van egy fészek kilencz nádiveréb fiókkal.
Mi kell még hozzá? «Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tuczat
főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…»
(«Sohse számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után
láss!»)
… és végül a menyasszony.
Ezt azonban szöktetni kell. S az a nagy tudomány.
Mikor Manó Bécsbe visszakerült s a legközelebbi éjjeli ablakparádé
alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta
neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a
grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. A mint az egyik
bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot,
hogy csak az oltár-lépcsőn keresztűl lehet a leányához eljutni. A ki
kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. S akad ilyen is, gazdag, de
rücskös.
Innen nem szabadít ki más, csak a szökés.
De ez minálunk nem olyan könnyű.
Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének
meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás, hogy
a mariahilfi-utczából a bástya-utczai házig eljusson Lizandra, az ott
folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álczát kell
felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejes kantákkal a
kezében minden kapun beénekel, máskor mosónő lesz, a ki hosszú rudra
akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piaczról hazatérő
szakácsné, nagy kosárral a karján, a minek a födele alól kilóg a csuka
úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kiséri egy öreg
klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel
az orrán, régi módi capucheonnal az arcza körül. Ez a mama. Lizandra
arcza ki van festve barna pirosra, koczkás zöld kendő, vagy bodros fehér
főkötő van a fején, fekete álhajjal.
Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, a kivé
átváltozik, a mint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen
ismét ugyanazon álczában tér vissza, kísérve a lakásáig a
zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.
– Már most hát idehallgass, hogy mit csinálj, oktatá a kedvesét a bölcs
kisasszony. Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a bástya-utcza sarkán
fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a torony-utczában. Mikor
ezt az én zöld koczkás kendőmet meglátod, meg a piros máslis czipőmet, s
hallod a hangomat, hogy «Kauftz a gutsz obersz!» akkor előbukkansz,
flanirozva. Husz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni
bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd;
ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit
is növekedjék, kivált a sarokkanyarulatnál. El fog taszitani maga elől,
s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: «süket vagyok!» Hanem így
tégy. A mint engem meglátsz, rám kacsintasz «ej, de kaczki leány!» aztán
meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz,
ismerősnek látszik előtted az arczom, elárulod a szándékodat, hogy
visszafordulj és utánam jőjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet
rád ismerni, a jó barátságot felujítani, visszatartóztat, hogy meg ne
láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a bástya-utczán! Majd elmondja
nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami
ilyenformát, a míg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán
utadra ereszt, de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem
térsz-e vissza? Te azonban tovább mégy s hátra sem nézesz többet, hanem
bekerülsz a torony-utczába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota
kapuja alatt, a mint tejet mérek meszelylyel a szakácsnéknak. Akkor
aztán felülünk a bérkocsidba s vágtatunk, a merre nincs a világ
bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?
Manó tökéletesen megtanulta azt.
Csak egy aggodalmát akarta még még elmondani.
– Dehát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a
világba? paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya
átkától kísérve?
A leány megsímogatta a fiú fejét.
– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha
tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én te veled, a hová te viszesz,
s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem
engeded, hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem
tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudevillet (próba
nélkül), mint a hogy ezek végig játszták a maguk vígjátékát. A
cselszövény tökéletesen sikerült.
Sáromberkyné épen úgy fogta el az utczán Manót, a hogy tervezve volt,
úgy tartotta discursussal, hogy a tejes leány után ne sompolyoghasson s
azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos
házba, búcsút vett a fiútól s maga is odabandukolt.
Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok
oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad
elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó
falépcső vezetett az ő szállásához, a hol ő napestig verte a zongorát,
csak akkor hagyta abba, a mikor a két szállásból egymásba szolgáló
acusticai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor
aztán oda ült a «Dionys fülébe». De soha a grófné szállására fel nem
ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi
házában esténként, a hol aztán Sáromberkyné már nem volt
zongoramesternő.
A delejes álom órái meg voltak szabva; tíz aranyos látogató csak ezek
alatt nyert bebocsáttatást.
Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanúl a jeladó hívásra.
Már a dél is elmult. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött, de az
megint olyan hamar eltávozott.
Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély althangját hallja
átzengni a hangközlő kürtön.
– Madame! Nem jön ma el a kisasszony?
– Micsoda? kiált vissza a mama elszörnyedve, hát nincs odaát a leányom?
– Én még ma nem láttam.
– Par touts les diables! Ez szép dolog volna.
Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a
lépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadó terembe! Az inas
eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs sèance; a somnambule nem
jött ide aludni.
Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta
Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.
Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a
kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról,
a ki ide tejet szokott hordani?
Az tudott róla felvilágosítást adni.
– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a
madame számára.
– Kinek szól a levél?
– A grófnénak.
Tehát előbb a grófnéhoz kellett felvinni a levelet.
A boritékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely
Sáromberkynének volt czímezve.
Ezt a leánya írta. A levél tartalma ez volt.
«Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek,
ahhoz az ifjúhoz, a kit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól
ismered. Tanussy Emanuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek
hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, a mire
te tanítottál, vége. A pénzt, a mit ezzel szereztem, használd békével és
élj nyugalomban, ne törd magadat tovább a világgal való küzdésben, nekem
lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak,
de a kedvesemet még jobban szeretem s megyek vele örömbe, bánatba. Isten
veled. Lizandra».
– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! dühöngött Sáromberkyné a levél
olvastára, a minek a tartalmát a grófnéval is közölte. Én tanítottalak
csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony
te egy quietált hadnagygyal szököl, – ha már szököl, a kit apja anyja
elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem
bolonddá nem tesztek.
Rögtön szaladt, fiakkerbe dobta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott
lakott Ponthay Gil Blas.
Ez volt legindokoltabb gyanujának tárgya.
Nem kérdezte, föl van-e már öltözve? nem borotválkozik-e? betört hozzá.
Az pedig épen borotválkozott.
– Hová tette ön a leányomat? rivalt rá még az ajtóból.
A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre
a szóra, az egyik orczája még fehér volt a szappanhabtól.
– Mi történt a leányával? kérdé elförmedve.
– Elszöktették! Ön tette azt! Hol van? Adja elő!
Szegény Gil Blas, ha tüzértiszt nem lett volna, sírva fakad.
– Én szöktettem el? Én? Hiszen most borotválkozom.
Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést,
letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak,
s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy
lássa az asszonyság, hogy ő nála egy csepp elszöktetett leány sincsen.
«Szégyen, gyalázat ez! hát így kell vigyázni egy anyának a leányára?»
(Még utoljára neki állt feljebb!) Utoljára olyan krawallt csaptak, hogy
pinczér, szobaleány mind összeszaladt, azt hitték, egymást ölik.
– Megálljon madame! Én tudom, ki cselekedte ezt az alávaló árulást!
mondá végre a kis gróf. Így bízzék az ember az atyafiaiban. Ne nálam,
hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Oh én bolond! Még ő
rá bíztam a titkomat! Jőjjön madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt
megyünk oda. Megállj, te áruló!
Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával
Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke.
Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan s kényszerítették
felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, a mely árva fejét
terheli.
Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e
megtámadás és felöltöztetés alatt s nem volt más felelete rá, mint
«kolosszál!»
– Kolosszális gazember vagy! üvölté a fülébe az unokaöcscse. Én neked
elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a
világ csábjai ellen, s te magad oda mégy s elcsábítod! Becsület ez?
– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! menté magát a
nagybátya. De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen
dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női
ártatlanságot, a kit a fiú őriz, az apa csábítsa el.
– Micsoda apa?
– Nem az enyém, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk
megtalálni.
Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt.
Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófné
lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában
fáradozott.
«Rontsunk rajta!»
Most aztán már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajvívó) jelent
meg a gyanusított leányrabló szállásán, a hétválasztó fejedelemnél.
Adalbert gróf pedig épen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába
volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.
Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett
egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A
tragicai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy
elvetemedett apa, a kit a fia és az unokaöcscse leczkéztet, míg egy
kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a
leányát.
Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes
ártatlanságát.
– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem
vállalok. Nem mondom, hgy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez,
én nem vagyok hypocrita; de hőstettekkel, a miket el nem követtem,
ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám
madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy
concursusban, melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, a
ki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind
felbillentünk. Hát nem jön ön rá arra a gondolatra, madame, hogy a ki
önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom, – az a
Simphorides herczeg.
Most gyult egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában.
Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.
Nagy volt az elkeseredése.
A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb czélból
ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herczeg egészen fölöslegesnek
találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre szint vallott s megmondta, hogy ő
egészen aranyból van, a mihez hozzányúl, annak is mind aranynyá kell
változni.
– Menjünk hozzá most együtt mind a négyen és vonjuk őt számadásra!
Ezt indítványozta maga Adalbert gróf.
Az indítvány végre is lett hajtva.
A herczeg saját palotájában lakott. Épen dejeunernél ült; maga volt a
dúsan megrakott asztal előtt.
Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsájtva
hozzá. Mind jó ismerősök, de különösen a Sáromberkyné, régibb és ujabb
jó időkből.
– Hum, hán, ha! fujtatott, a mint a vendégeit csoportostól felvonulni
látta. Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok
hallani addig, a míg reggelizem! A ki nem akar velem tartani, nézhet, de
hozzám nem szólhat.
– Herczeg! szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a koloszsz elé
Sáromberkyné, a leányomról van szó.
– A leányáról? kérdezé a nehéz férfiú. Hát van a madamenak leánya?
– Igen. A somnambula a bástya-utczai házból.
– Áh! Hát az nem a grófné leánya.
– Nem. Az enyém. A herczeg egy levelet írt a grófnénak.
– Ahán! Egy levelet. Ugyebár madame! a somnambule minden titkot kitalál,
a mi mások leveleibe van írva?
– Nem volt erre szüksége. A herczeg mindennapos látogató volt a
sèanceon, elmondhatta neki szóval is.
– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a
rézfüggöny. Nagyon erélyes leány volt. Hum!
– A vége az lett, hogy ön elszöktette a leányomat.
– Hán! hán? Én elszöktettem?
– Igen, herczeg! hangzott quartettben ez a vád, mind a három Ponthay
gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.
– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madamehoz.
Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni,
unalmában? Hán?
– Itt van a levele, a miben tudatja velem, hogy itthagy.
– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve
volna ilyen betűkkel tele tetoviroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike?
– Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volèes! – Hisz azt ellopták
tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el? Itt van. Tanussy
Emmanuel.
– Tanussy Emmanuel! kiáltá fel mind a három Ponthay gróf.
Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herczeg s egy pohár
chablis-t öntött utána.
A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a
szöktetőre.
– A háládatlan! kiálta fel a Nagy Mogul.
– No nézd a mendikást! szörnyűködék a Don Juan.
– Az imfámis áruló! pattogott a Gil Blas.
– Dehát mit keresi ilyenformán madame mi rajtunk a leányát, hán? kérdé a
herczeg.
– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány,
hogy engem hamis nyomra vezessen.
(Hiszen ő tanította arra, hogy mindig mást kell mondani, mint a mi
igaz.)
– De én elhiszem! kesergett a Gil Blas. Kitelik tőle az ilyen
gonosztett. Ismerem én ezt a ficzkót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek
minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha
gavallér ember. Ne féljen madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját
vagy micsodáját? a leányát!
– De köszönöm én azt szépen, én megyek a rendőrségre.
És úgy tett mind a kettő, a hogy mondta.
Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy
polizeirath, a ki a titkos rendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy
a leányát elszöktették, azt akarja tudni, hogy hová lett?
A tanácsos úr tréfás ember volt, azt a tanácsot adta Sáromberkynénak,
hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha
elmenne Sommacampagna grófnő hirhedett alvajáró csodakisasszonyához s
attól kérne útbaigazítást.
– Hiszen epen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el
valaki!
Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.
– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a csodahölgy igazán
Clairvoyante volt, mert a rendőrfőnök épen ma adta ki a rendeletet, hogy
ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök
látogassa meg (miután ő kelme államtitokba és diplomatiai pletykákba is
bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész
társasággal együtt helyezze őrizet alá. És már most áldja ön meg madame
azt a derék embert, a ki a leányát elszöktette, mert a mai sèance után
mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön
senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna
semmit…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gil Blas pedig nem restelte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti
lapokba beiktassa a következő kihívást:
«Tanussy Emánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam,
hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodási
helyét egy hónap alatt okvetlenűl közölje. Ha e felhívásomnak eleget
tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay,
tüzérhadnagy.»
Csakhogy oda, a hová az költözött, nem jár hirlap!
JUSTUS FRAUS.
«Justus Fraus!»
– De furcsa név! mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán
többször is megcsendült a fülében ez a név.
Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te
kezedre kerülnének?
Elvetemült korcsfiú!
Ki az a Justus Fraus?
Még sem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes
felvásárolni.
Nem is érti ez oktondi fiú, hogy mi ennek az értéke?
Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér.
Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!
Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az
indulatba még jobban belehajszolni.
Ez a harag nagyon jó segítség volt elhatározásának megállapításában.
Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint
a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai a szerint nőttek,
a hogy államférfiúi szereplése nőtt és a feleségének a nagyvilági
dámasága; a jövedelmei pedig épen abban az arányban zsugorodtak össze. A
földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a
szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbehozni. Ilyenkor
nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a
Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyulni! Azzal egyszerre
helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal
megszabadulna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. És azok között még nem
azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, a kik nagy uzsorát vesznek,
hanem Ponthay grófé, a ki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas
mosolygást is követel a találkozásnál, ez a legkeservesebb uzsora!
Most még ennek a rosz fiúnak a tartozása is hozzá járúl! Abban igazat
adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a
kártyaadósságnál.
Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótya-vetyére bocsátani az ősök drága
hagyatékát.
Decebál most már egészen logicai egymásutánt talált abban, hogy eddigi
makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta
fitymáló nézetét, az elfogja prédálni az egészet potom áron, ha örökbe
rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs
talentuma.