elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti műveltségnek és
szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy
panasz szavam is volna azon napok ellen, a miket itt töltöttem. Nem
éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, a mennyi elég volt, s ha
ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám
félesztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek
közöttünk, a kinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban
sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a Tanussy-ivadékról nem
emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint a mit a pajtásai
megosztottak vele. Hogy ne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…
A mondat másik részét elhallgatta.
– Hogy mi nem mehettünk utánad, vágott közbe az apa, annak erős okai
voltak.
– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb,
mint a milyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa
fogságából. Aztán a nagy archæologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek,
mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. –
De igen, az anyám feljött Debreczenbe, aztán hogy meglátott, a mint a
petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult és
otthagyott.
– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hivására, sőt levélküldéssel
insultáltad.
– A levelet bizonyosan a tanárom irta, én akkor ágyban feküdtem,
kimarjult lábbal.
– No hát azt az anyád nem szagolhatta meg.
– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem hogy magamat igazoljam
előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay
Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt
van a levél, olvasd el, kérlek.
Decebál kezében reszketett a levél, a míg a sorait átfutotta, az
olvasmány az arczába kergette a vért.
– Láthatod a levél keltéről, folytatá Manó, hogy én az ajánlatot nem
fogadtam el. Nagy pénz volt, a mit benne találtam; a csizmám talpába
tettem s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises
úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legatusnak. A szegény
paraszttól elfogadhatom az alamizsna krajczárt, de nem a bankót a
mæcenástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, a kiknek Isten és a
természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak. Utánam küldték
ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot? hogy egy brutális hajdu
segítségével utonálló módon ejtsen kelepczébe. Azok megfogtak,
megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba;
ingerkedve, gúnyolódva, csufosan hurczoltak el erőszakkal. Hát mondjad!
Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyujtotta volna
a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?
Decebál bosszusan dörmögé: «erről én semmit sem tudok.»
– Így jutottam aztán a bécsujhelyi cadetiskolába, oda nem jöhetett
utánam Horkázy. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf
fizette értem, a mit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a
kamaton kivül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem
magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely
civilizált országában megélhetek; még talán idehaza is.
Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a
Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a
fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta
ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre
kellett valami concret eszmével válaszolni. Más is tud «keresni», de
egyszerre egész kincshalmazt.
– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy
egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelmüért kicseréltem.
– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél
igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos
egyességgel végét szakítottad, a jog Ponthayék részén volt.
– De elhuzhattam volna a pert évtizedekig, s az alatt a haszonélvezet az
enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe
nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk Thonuzóba sirja. A kegyelet
megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét
birtokainkat. Tekints magad körül s látni fogod, hogy egy kincstár
közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!
Manó nagyot sohajtott. Fájt neki, hogy az apjára, a kit szeret, egy okos
emberre, a kit tisztel, egy nagy emberre, a kit félt, úgy kell
tekintenie, mint a hogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni
azokra a szerencsétlenekre, a kik magukat «római császárok»-nak hiszik.
Azok után, a miket Horkázy elmondott neki, csak mély sajnálkozással
lehetett eltelve az apja iránt.
Decebál körülvezette Manót a kincstárában. Kezébe adogatta a nagyszerű
leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: mi volt az? mi
czélra szolgált? mit bizonyít?
Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amugy
fitymálódva odaveté: «és nekem ezekért a kincsekért négyszáz
nyolczvanezer forintot kináltak már.»
– Kár volt oda nem adni, mondá a fiú.
– Kár volt oda nem adnom? ismétlé sértetten az apa.
– Én, ha neked volnék, még most is eladnám.
– Te eladnád, ha rajtad állna?!
– Tudok Bécsben egy régiségkereskedőt, Justus Fraus a neve.
– Justus Fraus? De furcsa név!
– Jó volna az emberét megismerned.
– És elcsaklizzam az őseim kincstárát neki?
– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, muzeumokba
kerülnének, mint itt. Te nálad elrejtve maradnak. Külömben is nem ártana
ezeknek egy kis szakértő megbirálás. Én archæolog nem vagyok, de annyit
látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, a miket már akkor, a
mikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de
még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, a mik a cinque
cento művészeire emlékeztetnek, azt pedig, hogy a mithras-imádat
bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé? épen nem tudom
megérteni.
– Mert nem értesz hozzá! Azt nem is kivánja tőled senki.
Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt saját felügyeletem
alatt tárták fel; mindez együtt volt egy czölöpsirban.
– A czölöpsirt elhiszem.
– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz
lovon ülve, lábaiknál a kedvencz eb és sólyom koponyái. Az egész
kincshalmaz, a nyilakon levő irás mind valódi hunnus eredetre vall.
– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiomával
grammatikai hasonlatossága, nyelvtani rendszerünk egyes egyedül a
finnekével azonos.
No hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az
egész Tiszántúli kerületben sem, soha!
– Micsoda? kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint a
kinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába, hát te is finnista vagy?
Hát te is megőrültél, hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba
hozni? A fókavadászokkal?
Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót
lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.
– Édes apám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn
nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mind azokkal az
előnyökkel fel van ruházva, a mikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben
mindig elől jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai,
a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát,
intézményeit egyedül birta fentartani a nagy Muszkaország közepett, s
míveltség dolgában egészen európai szinvonalon áll; irodalma,
tanintézete ismeretesebb, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen
ikertestvére a mienknek.
– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal,
se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputytyal! Nekem Attila
volt az ősapám! Az Isten ostora!
Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen
finnistának lenni nagyobb hæresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!
– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Vissza vonok
mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.
Decebálban forrt már a méreg. Átkozott cadetiskola! Hogy elrontotta
ennek a fiunak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!
Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félre tette,
hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt.
Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.
– Nem akarom a vakonhívő hypokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg
akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a
kézzelfogható tények. Mondják azok a skeptikus szemedbe, hogy igen is, a
hunnok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunnoké, a kik nem
kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem
ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt
laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délczeg,
lovon ülő, párduczbőr viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek
tengerében, a kikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga
lehetett. Bendeguz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. Le a
sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S
akkor borulj arczra.
E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkőszekrényből czifra kulcs
segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett
hártyairatot, a mi nyolczszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba
összeszorított fogai között s azt tenyerébe fektetve és kisimítva,
odatartá Manó szeme elé.
– Olvasd el, mi van ebbe irva!
De már ekkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt, elfeledkezett
minden tiszteletről, a mivel a legközelebb eső apjának tartozik. Eszébe
jutott ez apocryph betüknek láttára mind az a boszantás, busítás, a
mivel gyermekkorát elkeserítették. A lábával mérgesen dobbantott s
félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi irást, még a fogait is
csikorgatta hozzá.
– Kérlek! vidd előlem ezt a firkát!
– «Firkát!» Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen irva? Ős igazi hun
betükkel? A «szer», melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely
a Tanussy-családnak utat nyit Magyarország trónjához.
Most már az egész világ sárgának tetszett Manó szeme előtt.
– Ne add a kezembe azt az ákombákot, mert összetépem!
Erre a szóra úgy ütötte arczul Decebál a fiát, a tenyerében tartott
hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.
E végzetes ütés után elnémulva nézett egy perczig az apa és fiú egymás
szemébe.
Hogy ezzel örökre el vannak egymástól szakítva, azt tudta mind a kettő.
Manó találta meg elébb a szavát.
Halkan, suttogva rebegé:
– Adja Isten, hogy ezt az ütést soha meg ne bánd, apám.
Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer
felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább
elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy fiának az ökle, mint
egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.
– Emlékezzél reá, suttogá fülébe a fiú, hogy itt, ezen a helyen, fogja
te neked ezt az ütést visszaadni egy kéz, a kitől legkevésbé várnád, s a
ki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a
tied nekem. Isten legyen veled.
Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához és
megcsókolta azt.
Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A
mademoiselle jött elébe a salonba, miután az a szokás divatozott a
kastélyban, hogy az urnőnél előbb be kellett jelenteni a családtagok
látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó urfival, hogy ő nagyságának
most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú
urral, ha a levèet tartja.
– Majd! Majd!
Ilyen «majd» nem jön elő ez életben soha többé!
Manó kiszakított egy levelet a tárczájából, s irónnal rárajzolta a
búcsuszavait. (A mama irást is tud már olvasni.)
«Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsut nem vehetek tőled. Engemet az apám
elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. A mit
neked meg akartam mondani, ide irom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény
leányt, a ki engem szeretni fog. A neve Sáromberki Lizandra. Nagy a
világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény
apámat. Ölellek, csókollak. Fiad Manó.»
Ezt a papirdarabkát összegöngyölíté, az újjaival összenyomkodta czifrán,
s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éji asztalára; majd rátalál,
ha felneszez.
Azzal je-me-recommandeozta magát s elchasseirozott.
A mademoiselle bevitte az urnő öltöző szobájába a pálcza alakú levelet s
oda tette a toillette tükör elé. Madame még az alcove damaszt függönyei
mögött kereste az okot az alvásra.
Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli
urhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával
félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clairobscurt
csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta,
azután feladatta magára hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen
rosszúl aludt. Kemény inquisitiót tartott a fölött, hogy micsoda
járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész
tractus az útra pakolt.) Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már
azoknak a magyarázatához hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem
értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromaticus fürdő
után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a
papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben s aztán a fésülködéshez
öltözve, átlibegett a toilletteszobába. Már akkor az világossá volt
téve. Papagály, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott,
azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta
hizelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti
karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva
gyönyörű elefántcsont fehér fogsorait, s biztosítá felőle a
mademoisellet, hogy azok mind igazak, egy sem hamis, különféle próbákat
tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arczán levő rózsás
szerelemgödröcske időjártával ránczocskába ne menjen át? Egyszer aztán
kezébe akadt az a valami, a mi flaconok és kefécskék közé volt téve.
– Qu’est qu’est, que cela?
A mademoiselle elpirulva rebegé, hogy ez a Monsieur «Emma» levele.
– Shoking! Nekem összenyomkodott levelet küldeni? Was schreibt der
Fratz?
Elhozatta a lorgnonját, a mi nélkül az olvasás nem fashionable, s
elkezdte szótagolni (még plajbászszal ir a filou!) azt a firkát.
A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillotokat, a mikkel a
haja fel volt tekergetve éjszakára.
De a mint odaért Sára asszony a betülehüvelyezésben, hogy «elveszek egy
szegény leányt…», egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel
lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a
szobaleányt: mért nem eresztették be, mikor itt volt, az urfit; a kis
kutyát felrugta: «hát te nem tudtál ugatni?» azzal a mademoisellehez
fordult; az méltóságteljes poset foglalt el vele szemben. Hiszen nem is
akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy «wo ist die
Portrait?»
– «Das» Portrait, igazítá helyre a kisasszony.
– Egye meg a katymári fránya a der die das-otokat! Én a nyőstény
portrait-t keresem. Wo ist die Fräulein?
A mademoiselle figyelmezteté rá, hogy a Fräulein is semleges nemű.
– No most már semleges nemű lehet, mert tudom, hogy senki se veszi el!
Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur lap, mire a fiának szánt
grófkisasszony volt lefestve.
Szaladt át a szobákon keresztül Decebál lakosztályába.
Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködő köpenyben, papucsban menni
látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő
kibontatlan papillotok olyanná tették az arczát, mint egy szép Meduzafő.
Decebál, mint aféle dölyfös ember, a ki a hirtelenkedést nem engedi
magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát
még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt
körül a muzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely
Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.
– Hát csak finnek voltatok, ugy-e bár? jégen korcsolyázók; rozmárra
vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szyttya utódok. Mese az egész
hunmondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép
úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánut volt,
kuttyavontatta szánkón, a jeges tenger mellől. Az egész magyar
történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története
a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból,
németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, a mit nem
úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! S még
ez a drága szövetség maga is rongy! összetépni való rongy, hahaha! No
hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a
korcs ivadékát.
Erre a fenhangon tett mondásra nyitott be hozzá Sára asszony.
Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül
a fejére.
– Mit csináltál a fiammal? Hova tetted a fiamat?
Decebál tekintélyadó állást vett, hátra vetette a fejét, s hatalmas
mozdulatot tett a kinyujtott kezével.
– Mit tettem? A mit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt!
Megfenyítettem.
Sára asszony elszörnyedve csapta össze a kezeit.
– Micsoda? Megütötted?
– Meg.
– Megütötted a fiadat? kérdezé még magasabbra emelt hangon.
– Igen.
– Megütötted az én fiamat, az Emmát?
Már ekkor a hangja a fellegekig emelkedett.
– Hányszor mondjam?
– No hát itt van a levele, olvasd. Itt hagyott, elment örökre.
– Fusson is előlem és soha ne lássam többé. Házam és szivem zárva előtte
örökre.
– De hát mit vétett ez a gyermek, a mért meg kellett őt ütnöd és elűznöd
a háztól?
Decebál elébb Thonuzóba arczába tekintett. Úgy volt az arcz festve
művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a
szemébe nézni látszott. E fenkölt arcz erőt adott szivének, hogy e
kemény (itéletszerű) mondást megörökítse.
– Megütöttem és világgá űztem, mert szidalmazta az őseimet!
Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.
– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait!
Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztól? Hogy őrölnének
spódiumot az egész csont öregapádból! Hogy égetnének belőle suviczkot!
– Asszony! ordítá fel szörnyű haraggal Decebál s lábával nagyot
dobbantott. Ne káromold az őseimet!
– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lúfő primór
volt már akkor, a mikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.
De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás
elkövetőjére, megtorlásra készen. De nem hátrált ám meg előle az
asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt s a
szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy sziv legyen, a ki annak helytt
áll.
Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, a mit a fia mondott: «Itt
ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, a mit nekem adtál és egy
olyan kéztől, a melyik ellen nem is védheted magadat.» Jónak látta nem
kisérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat, ilyen hamar. (Más kéz lesz
az!)
Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a
hátrálás. «Hosszú haj, rövid ész», morzsolá a fogai között, s azzal
megfordult, s hátratett kezekkel ment a muzeum tulsó oldalára.
Sára asszony pedig előbb sirva fakadt, azután durczásan dobta oda a szép
aranyrámába foglalt miniatur arczképet Decebál lábához.
– Most már elveheted a görbe nyaku konteszt magad! S meghíhatod az
Avakumot násznagyodnak.
… A kik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került
ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezuttal nem küldtek senkit az eltünt Emmácska után, hogy hozza vissza.
A PRACTICUS EMBEREK.
Manó a kezébe vette az utitáskáját s a hátulsó ajtón, meg a kerten
keresztül tovaballagott.
Hát biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták
négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi
alkalmatosságon, gyalogsorban.
Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna
tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot
felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út
közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a
szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény,
tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki
van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök
kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki
növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A
rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan
meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle
a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor
elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta
menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.
A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a
kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a
gazda csak vendég a háznál.
Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes
somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt
kivágja tőből, úti pálczának.
E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön és megszólítja.
– Ugyan, édes drága fiucskám, mit csinál itt?
Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.
– Botot vágok magamnak az útra Dorkó.
– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még
képpel sem fordulok felé soha többet.
– Hát magának mi baja van, Dorkó?
– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha
életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem
senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt
mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen
kellene meghalnom!
(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van
büszkesége!)
– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga
miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött
oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy
milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt
mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.
– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az
anyám ellen panaszkodjanak előttem.
Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s
aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint
azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.
Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból
rámaradt.
Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy
órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.
Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak
feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes
tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi
nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem
voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a
bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős
ábrázat aranyból, alája irva:
«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem
ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új
bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.
A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a
jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.
Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a
táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.
Az is összeölelte, csókolta, a mellett szertelen jó kedvvel kaczagva.
– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is
hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!
– Hogyan tudtad, bátyám?
– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy
három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége
volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra
maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a
tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?
– De még meg is vertek.
– Azt is tudtam. Csak egyszer?
– Az apám ütött meg.
– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az
anyád is megver.
– De szomorú dolog ez nagyon.