egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.
Az esperes nem engedett.
– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a
gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.
– Sőt a szamarakén át! kiáltá Decebál, mint Bálám idejében.
Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt.
Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.
– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal,
az irástudókkal disputált.
– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?
– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a
mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett,
azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és
ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.
E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos
ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt
bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról
rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember
úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»
– No, jól van. Elég volt! mondá rá Decebál.
– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy
apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?
Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.
– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga
egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról
hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma
velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog
a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.
Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!»
biztatták minden oldalról.
Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta,
kérdezést sem várva:
– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő
itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem
bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy
megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.
No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus!
Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!
– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve
megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott
hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész
főcurátorságot.
Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog
lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a
tiszántuli Melchizédechet.
– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál
mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a
poharaitokat!
A mire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.
Galgai Jancsi pedig rákezdé.
– Uram, uram! tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.
A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi
csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány
hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen
elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden
odakiáltva a felemelt pohárnak.
– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő
sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!
Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a
megtisztelt felugrott a székéről s sietett elébb a főasztalnál ülő
patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.
– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az
embert, a kit ki nem állhatsz?
– Megállj csak, súgá az, várd el, mi lesz ennek a folytatása?
Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal
papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a
contratoastot.
– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre,
tiszteletes Baksavári Antal uramra.
Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja,
annak a részén volt.
De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.
– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti
lelkész!
– Miért nem? kiabált vissza az ellentábor.
– Mert canoni hibája van.
– Miféle canoni hiba?
– Megcsalta a jegyesét, otthagyta esküvő előtt.
– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való
korteskedést, a mit Nyeles követ el.
Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a
kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a
háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila
halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott
fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a
német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz
rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik
a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az,
ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta
is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék!
Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot.
(Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre
akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a
credóból.
El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves
pajtása rendezett a számára.
Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni,
hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot
tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a
pörcsináláshoz!
Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a
leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak
megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment
meglátogatni.
A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta
Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor
elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a
fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia
lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg
egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt,
ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a
pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot
találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az
Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még
fogja el útközben és térítse vissza.
Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton,
hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot
átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem
lehetett utólérni.
Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy
residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki
rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, a mihez
csak a pap hiányzott, meg a közönség.
A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy
bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz,
pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még
egy kutya sem ugatta meg a látogatót.
Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a
dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok,
pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag
volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába
torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a
belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a
szobában?»
Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.
Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy
szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy
valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr
képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a
szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal
nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak,
mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy
kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat
is odarakhatta.
Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája
ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.
– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki
akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez
kapott.
– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A
hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok
valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német
«Grasteufel»-nek nevez.
– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette
könyörgő módra a két kezét.
Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő
varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a
szavait.
– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre,
páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat
volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk
annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a
haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a
házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide
jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű
óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen
feledve minden.
– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután,
hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a
bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak
hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»
Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy
részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?
A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan
vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre
átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába
öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok
kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a
mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de
legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.
Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér
az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.
Ezzel még meg is nevetteté.
A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy
tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az
úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a
tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő,
mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is
gondolta volna!
Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan
visszautasította.
– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb
volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt
ihatnám.
– Hát miért nem hozat? kérdezé tőle Manó.
– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek
nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a
Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a
görögnél.
Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy
könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a
másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe
hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett
volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó
kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.
Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két
marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett
éhezve.
Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi
borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól
is esett! Ez az igazi nektár!
– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.
– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson magának, ha ezt
rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.
– Rengeteg pénz kéne ahhoz.
– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva,
kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.
Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt,
mikor a markába tekintett.
– Hüh! hisz ezek sárga csikók!
Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.
– Arany ez? ugy-e Dorka?
– Jézus Máriám, tíz arany! No már ez nagy eset!
Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak
eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az
úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még
a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi
vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.
Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani
mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.
Hanem az öreg meg fogta a kezét s visszatartá.
– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?
– Gyermek dolgok azok! Ki tartogatná emlékében?
– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom
a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy
méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a
miket maga ellen vétettem?
– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott
tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.
A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó
hangon kérdezve:
– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen
vétettem.
– Tudom. Még azért is, a miket a gyermeknek az apja ellen vétett ön.
– Hallott már valamit?
– Csak néhány szót, de abból sejtem az egészet.
– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben.
Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben
elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a
mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy
hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva
elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák
történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak
el.
Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára
asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a
folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami
gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára,
de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater
meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a
pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater
zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja
neki.
– Mesebeszéd ez mind!
Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!)
mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot
talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a
Bálám szamarának!
Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári
czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál
természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani.
A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett:
Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus
vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén
embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a
szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»
A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel
fogadták: «itt jön az új apostól!»
– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes.
(Épen nagy zsinórt húzott be.)
– Meg, volt az egyszótagú válasz.
– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én
botomat tetszett magával vinni.
– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr,
tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.
Decebál nem hagyhatta szó nélkül ezt a felmagasztalt erényt.
– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával
osztogatja az ajándékokat.
– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő
kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.
– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint
az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge
aranyakat?
– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a
«szivattyu?»
– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon
korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat
kifizetni. Még kiskorú vagy.
– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes
ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra
szokott kölcsönözni.
– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust szeretném
ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.
– Pedig ismerheted, Ponthay Adalbert grófnak hivják.
Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy
össze nem tört.
S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá
neki:
– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam,
mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki
vissza fogja fizetni.
Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki
fizetni, az utolsó forintig».
Manó ezzel megfordult a sarkán s kiment a kártyázószobából.
A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.
EXODUS.
Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát
nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az
úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig
feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok
szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől.
Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen
emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.
A mint másnap a vendégek eltávozának, odahivatá magához Manót.
Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A
Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt.
Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje
nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a
pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul
furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér
fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.
Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor
belépett. Nyilván nem ért hozzá.
– Itt vagyok, apám.
– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a
pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.
– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére
bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem
akarok én új sectát alapítani.
– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded
sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.
– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid
mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb
kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.
– Már micsoda frivol beszéd ez megint!
Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem
késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.
– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes
úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon.
Ezek szenvedtek kínzatást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért,
az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti
érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk
között századok során át. Ezeknek köszönhetjük első sorban, hogy nem
vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi
cadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé
lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! Azért tanuld tisztelni a
mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!
Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély
magábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! Nem
volt fogékony kebel hozzá.
– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a
szabadságnak, – mondá vakmerő feleseléssel a fiú, – de én nem azzal
óhajtom a népet boldogítani, a mivel a papok, hogy a másvilágon kínálom
a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a
földön. Ha olyan nagyon szivünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon,
szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.
– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi.
Itt vannak ni a józefina ideák! A democratia! A mely a magyar nemzetet
semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjjön be a fejedlágya.
– Beszéljünk másról. – Nem országgyülést tartani hivtalak én ide, hanem,
hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, van jogom hozzá. S talán
szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései
voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság
ellenségével, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és
tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.
– A hogy parancsolod, apám. Kezdem ott, a hol a házadtól elszöktem.
Ennek az okát talán ismered is?
– Akarom hallani.
– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és
butának neveltek.
– Ez anyád dolga volt.
– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy
szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de a mit velem
tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó,
helytelen és engedted történni.
– Az nem igaz.
– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, a hol nekem,
leányruhában, egy avult alphabet szerint kellett volna magamat világ
csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végig nézted. – Semmi sem fájt
olyan nagyon, mint apám egykedvű arczát látni e kigunyoltatásom alatt. S
ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat
minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy
játszópajtásomtól tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a
vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor,
mikor a nevemet leirtam, megfogod a kezemet s azt mondod a társaságnak:
«igen is, én fiam Emánuel», hanem a helyett engedted az úgynevezett
nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat
elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta:
«kártyázni» – nem) magas politikát csinálni.
– No hát jól van. Megszöktél. Jól tetted. – Halljuk tovább.