volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is
elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy
megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az
a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni;
az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én
bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem
azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A
multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi
haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá
«kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták,
hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A
francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje
meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el
ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát
gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni,
hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám,
mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a
kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond
erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy
familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek
volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket
találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan
kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban
markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a
kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az
elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a
másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se
törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne
mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt
lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták,
hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját
is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten
nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a
bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház
tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig
lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett.
Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér
a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek,
felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit
ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz
semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német
szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak
galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a
hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint
beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert
hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is
odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort
akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az
egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a
vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj,
lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról,
de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de
még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján
hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy
magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze
csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap
«Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a
ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak
úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk
mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon
tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a
holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi
drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba,
ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja
azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó
herbatejet fodormentábul, hogy…»
De már akkor aludt az Emmácska mélyen.
Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez
a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori
próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az
Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János,
Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a
világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan
magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé
tartozik.
És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni,
töredelmesen.
Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább
igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia
az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel
is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták,
már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát
megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a
templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára.
Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban
nagyon szépen lehetett volna parádézni.
Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló
tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s
hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:
– Nos, hát szép vagyok-e ma?
Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel
suttogá, hogy más nép ne hallja:
– Oh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.
– De hát ez a Kofputz?
– E nélkül még szebb volnál.
Ettől a szótól aztán eltört a türelem-mécses cserepe.
– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges
vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig
tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt,
kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám.
Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha
ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem
voltál…
Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett
strucztollból.
– De édes anyám.
– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi?
Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból
kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem
tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott
még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget
csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök
nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de
te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.
Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de
valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert
visszapattan róla…
Csak épen, hogy felnyitotta a száját…
– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy
a szemedbe mondja?
– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdunak. Hát még mit vétettem?
– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél
rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem,
hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te
gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem
se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem
szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet
tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a
szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!
Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.
– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.
No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a
leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár
volt a fogadásról megfeledkezni.
Most már jónak látta az apját felkeresni.
Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi
előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.
Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi
teendők iránti elhatározását.
– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én
szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó
és illendő magaviseletet tanusíts.
(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni
szokott, vagy a padot faragja.)
A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig
az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a
templomba.
Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az
utczán várt férfi és asszony.
A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és
alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén
vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára
borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról
hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve
viselte.
Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli
Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.
Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem
számlálják.
A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el,
szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az
első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem
űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen
kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette
Manó.
A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart,
midőn megzendült a zsoltár.
Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát
az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent
volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még
akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról
a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is
teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe
előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat
rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a
maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd
füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze
földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az
égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza.
Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele
szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus
rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és
úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána;
kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt
nagy urak vannak!»
De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy
Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a
gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá
csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt
minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki
rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi
rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az
áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan
járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden
időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott
mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a
kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő»
odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki,
mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok
közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni
tiszteletüket, s várná a martyrumát.
Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s
aztán a prédikácio.
A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asszony a schveizi mamzellnek:
– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?
Hanem azért mégis: «der Kanali: infame!»
Hát aztán a prédikácio is csak elment a maga útján.
A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok
mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött
sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a
hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó
állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy
magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.
Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött,
azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja
arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a
könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez
te rád talál!»
Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most
nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés,
Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló
fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.
Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne
legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem
feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a
prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt
vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.
A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a
templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik,
az egyházi személyek hátramaradjanak.
Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló
kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak
jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a
magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem
hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta
annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.
– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.
Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne
kedvét az apa.
Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens
büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.
– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe
vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem
minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.
Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak
a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben
tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt
mondá neki:
– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt
káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.
Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű
gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal!
vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven
nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés
próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak
tátogott, mint a partra rántott potyka.
Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még
őtet is megökleli!
Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett
bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy
találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind
félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják.
Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri!
Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után,
s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt
serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre
odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a
néptanitó kezét.
– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi úgy-e?
– Hát rám ismertél?
– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?
– Itt vagyok kosta, Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem.
Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a
kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport
zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült
nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták,
tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: «jaj de
istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»
Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban
levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az
igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az,
hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe
engedjen, annak nincsen ára.
Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis
van hát itt valaki, a ki szereti.
Ebben az «otthon»-ban!
– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi
czimborától.
– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni
adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy
étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a
kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a
szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a
hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon
örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is,
a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses
jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg
tőlük.
Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi
kastélyban.
Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete
alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó
legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később
pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a
míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak,
hogy keresse fel az úrfit és hivja be.
Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője?
pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy
rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban
követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz
nem is ismerhet.
– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a
karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.
Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még
dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet
mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig
vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!»
s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A
miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s
sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét
kifejezni.
– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép
csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom
én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még
attachéekkal is.
Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá
alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia
társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá
el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután,
egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia
beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben
mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle
folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.
Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett.
Igazán szerencse. Ott van aztán jó kedv, pattogó élcz, adomamondás.
Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel,
ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az
édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet,
hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.
Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál,
mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.
Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.)
De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a
viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.
S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az
embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég
volt.
A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész
búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is
ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem
akart rá vállalkozni.
– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha
megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit
szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.
Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is
meghallhatták s meg is orrolhattak érte.
– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen
volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok
utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.
A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg:
megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad
neki bort inni.
– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.
Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jó kedv,
különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig
lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak,
hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a
macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet
parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz
példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül
kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.
Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit
töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén
hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.
– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?
Manó fidélis modorban válaszolt.
– Jártam bizony, mert muszáj volt.
– Persze, hogy pápista templomba?
– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.
– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?
– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy
ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.
Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.
– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos
ritusban?
– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal
együtt, mert a tettest senki sem árulta el.
– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az
esperes ur.
– Rendes időközökben.
– S vajjon mit szoktak meggyónni a kópék?
– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak
a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén
gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a
paternek.
– Hát öcsémuram is épen ilyen istentelenkedést művelt-e?
– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek,
én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra,
erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!
Ezt is harsány nevetés követte.
– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly
méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat
értette?
Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott
Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért,
mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s
inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron
keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje,
a mit gondolt.
– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit oda értettem.
Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet
igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.
Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés
hangján emelé szózatát e sulyos vádra:
– Hisz akkor kegyed atheista! vallástalan! Isten- és Krisztus-tagadó.
Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész
arczába. Nagy csendesség támadt.
– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s
parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden,
a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az
emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és
mulandó beszéd.
De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt
capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra,
a mit hosszában csupa papok ülnek végig.
Nagy zivatar zúdult a fejére.
Decebál el akarta ütni a dolgot.
– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem
tudja, mit beszél.
De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül,
s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.
– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a
«credo?»
Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A
«Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak,
a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő
évezredeknek.
Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó
lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»
Nem fogadott szót neki. Kinyujtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.
– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban
viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság
és egy nagy ellenmondás.
Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire
tapasztotta a tenyereit.
– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!
S azzal kiszaladt az étteremből a mamsellel együtt.