furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni,
vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe
súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak,
be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés
emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az
arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet
maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes
jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen
legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé
befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész
történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én
anyám.
– Azt is kitaláltam.
– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy
nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi
ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a
terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban
kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik,
mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról
lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.
– S tetszik neked ez a komédia?
– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat
az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból
hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál,
de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni,
vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt
zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy
veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az
ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad
az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem
hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes
lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg
fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen
tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.
– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti
tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.
– Hát legyen az. Senkinek sem teszek vele kárt, ha megcsaltam.
– Csak magadnak.
– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi
becsületünkre válik nekünk lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt
kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen,
ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a
jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak.
(Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen
kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a
patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik
heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem,
mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell
mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi
ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az
árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a
sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát
a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a
potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a
bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz
menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik
csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a
delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba
híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy
én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem
hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg
foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy
elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani:
«Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor
lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál
hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni,
hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét.
Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha
templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.
Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott
hozzá.
– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha
olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?
– De ez álom.
– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az
én nőm.
A leány elszomorodott e szóra.
– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó
olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen
kimondani.
– Én egész hitemmel mondtam.
– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is,
mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen
gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A
tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát
annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi
lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz?
Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is
hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű
belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy
megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom,
hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk
valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még
egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de
hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz
valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te
apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az
anyád el fogja hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így.
Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből
egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?
– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új
csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két
semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit,
s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem
tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s
akkor szabad ember vagyok.
– És koldus.
– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni
becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető
volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben.
Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te
ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza
a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek
megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett
aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba.
– Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked
hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy
tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott
szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi
megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad
szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat
viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz
cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva
vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a
ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a
csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.
A leány elkezdett zokogni s csak annyit rebegett:
– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?
Megvolt az eljegyzés. – Hozzá megy.
Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke
ifjától:
– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived
kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal
vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?
– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még
az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott
hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted
teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam
levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté
kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott
hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az
állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve
egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. –
Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja
himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja.
Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti
rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam
rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám
hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle
akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit
fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted
hagyom el a tiszti pályát.
A leány sohajtva mondá:
– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?
– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok
egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem
után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi
kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.
Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba
volt fonva.
AZ ÉDES OTTHON.
Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot
változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép
tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel,
termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori
időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész
arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami
igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem
állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.
Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva,
hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:
– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj
hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember
használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából
játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.
– Jól van. Tégy zárt a szájamra.
A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját
a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.
De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először
is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt
ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság
egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt
szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia
társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet
tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte
magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak
láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha
látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni.
Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.
Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand
toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe
süttetve. (Szép asszony volt most is!)
Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje
szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.
– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau
garçon.)
Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem
hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»
Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a
tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette
parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel
Zsüliett!»
A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés,
szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni
a szobából.
– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab
i xakt, kommst her!
– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi,
beszéljünk magyarul.
– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt
magyarul beszélni.
– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.
Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de
feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt,
a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen
válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra
a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba?
Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?
Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a
Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.
– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz,
hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!
Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy
egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind
válogathat «ő» a fia számára.
(Hiszen épen azért jött most ide Manó!)
El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt
vele nagy magyarul.
– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az
apám vett feleségül?
Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.
– Úm möglök (unmöglich).
No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit
megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény
leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.
– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és
taszigáló karok közül.
Erre Sára asszony fontoskodó arczczal mondá francziául:
– Ton pér e boku pér avek.
Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult
tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az
alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?
Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen
félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel
a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a
kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.
– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és
assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.
Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.
Iparkodott szabadulni a boudoirból s ment az apját felkeresni.
A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi
assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták
valamennyien.
Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak
voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató?
vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.
Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött:
a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a
coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól
ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a
debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok
poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak.
Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy
ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.
Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva
találta az apját Manó.
Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás
által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a
benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, melylyel az
atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett,
maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki
saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.
Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a
jegyzőnek az informatiót meg nem adta.
A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba
felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.
Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid
mondattal:
– Szép tőled, hogy hazajöttél.
– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja
kezét.
– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján.
Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a
hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az
életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)
Manó hasonló ünnepélyes tenorból felelt meg.
– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes
szavaidat.
– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes
szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.
E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól
együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.
Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt
óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.
– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak
tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott
már az anyád?
– Már meg is házasított.
– Itthon fogsz maradni?
– Egészen rendelkezésedre állok.
– A lemondásodat beadtad már?
– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te
érzületeddel ellenkezik.
– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát
affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a
te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy
azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert
itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az
instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a
tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is
fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. –
Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a
lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a
gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az
országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor
megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.
– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a
bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig
nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a
magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.
– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.
El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló
traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy
ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt
a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!
De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó
nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból
kimaradt, a konyhai körök sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A
szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét
elvesztette.
A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára
s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az
áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó
lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden
este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem
engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy
felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa,
a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.
– Hát jól van, meséljen Dorkó nénő.