ki akkor Bécsben lakott s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba,
hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szivességét.
– Semmi hálálkodás! vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. Írásban
adtam neked, hogy csak abból a kenyérből szelek neked egy karéjt, a mit
az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel.
Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való
a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitünő tud lenni. Én meg
ezentúl is, a míg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint
ezer forint czulágot. Soh’se huzódozzál tőle. Ezt is csak a magadéból
adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól,
örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is
felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó
mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál
ez kettőnk között nem tett volna külömbséget, a «sicuti possidetis» elve
szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te
életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a
tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No csak te vedd el
azt a veres hasút.[2] Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben.
Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanaget kap, boldogult
édes anyja végrendelete szerint, a míg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már
a jövő esztendeit költi.
Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a
zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer
visszafizeti ő azt még.
Hanem azért még sem követte a kedves bajtársait mindazokba a bolond
mulatságokba, a mikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat
elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.
Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil
Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is
erőnek erejével magával akarta hurczolni a rendkívüli tüneményhez, de az
nem állt kötélnek, először azért, mert neki nincs hite a csodákban és
jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louisdorja.
Hanem aztán azért mégis csak neki kellett a legelsőnek lenni, a kinek a
füleit tele beszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.
Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez
képezte a bevezetést. Arcza, ajka, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt
karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csipői stb. úgy le
lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.
– Fordíts már egy lapot, unalmaskodék Manó. Elhiszem, hogy nagyon szép.
Azután következett, hogy milyen bámulatraméltó elmés! Micsoda találékony
ész ez! Más ember még ébren sem tud élczeket mondani, ennek még altában
is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott
volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide
Bécsbe. Mégis mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt
felelte rá: «tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage». Hát hogy
tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam
neki, hogy doktor vagyok. «Igen, felelé, a ki százfontos labdacsokat
osztogat.» Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? hisz nem
voltam egyenruhában. Azután azt jövendölte, hogy én nem fogok
megházasodni, hanem az apám igen, az most özvegy, még lesz vagy három
testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legény fővel?
– Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marczangolni az
arczomat egy granát, hogy csúf leszek, senki sem fog szeretni. Ezt
szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy
mondja hát meg, ha már keresztül lát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi
pénz van most az én zsebeimben? – Erre minden tétovázás nélkül egyszerre
megfelelt: «Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos
váltódra?» – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én
tárczámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt
szekrényben van, a minek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már
csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja
ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arczomon miféle emlék, férfi
kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után
ezt a választ adta: «Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott,
hanem egy magasabb lényé, a kinek a nevét megtalálom a bibliában,
megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy czédulára. Az
órának vége volt. Siettem a czédulámmal a káplánhoz, keresse ki a
bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? «Emanuel». Ez
a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a
körmeiddel felhasítottad az arczomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy
micsoda gondolatra jöttem én erről?
– Ugyan mire?
– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx
szigetéről.
– A «te» vadmacskád? Hát még mindig igényt tartasz rá?
– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. A
mint a káplántól eljöttem, eszembe jutott, hogy felszaladjak a Burgba a
főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audientia napja iránt, hát a
sötét folyosón kit látok szembejönni? a mi hajdani
boszorkányszomszédnőnket Sáromberkynét, de egészen tisztességesen divat
szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját
álltam, kénytelen volt az ismeretséget megujítani. Én erősen sarokba
szorítottam, kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban? Ő szabadkozott,
hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilettje
kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő
szolgálatokat tenni, mikor a bal paréehez kölcsönvett diadémokra van
szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony beletalálta magát a
hajdani hírhordó szerepébe s kezeli a főrangú család minden titkát.
– Hát én azt nem bánom.
– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen
azt a kérdést intéztem ő kegyelméhez: «Hát Lisandra kisasszony hogy
van?» – Erre vörös lett az orrahegyéig. «Lisandra kisasszony sehogy
sincs; Lisandra meghalt!» Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, a
minél fogva letartóztattam és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna.
– Ez engem megerősített a gyanúmban. – A mit a somnambula beszél, azt az
anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.
– Az bizony nem lehetetlen! szólt Manó közönyt színlelve.
– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lisandrát,
csak holdvilágnál, távolból, de te közelről láttad őt, jobban ráismersz.
Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.
– Jól van, elmegyek.
– Én megtérítem a tíz louisdorodat.
– Megfizetem magam. Én is kiváncsi lettem rá.
– És azután, ha csakugyan ő az, a kinek én sejtem, ha valóban ráismersz,
azt én nekem hűségesen megmondod.
– Megmondom igazán.
– Becsületszavadat rá.
– Azt.
Kézszorításos parola erősíté meg a baráti fogadást.
Másnap elment a csodaszűz látogatására Manó.
Rögtön nem bocsátották eléje, mert épen ő fényelmessége (Durchlaucht),
herczeg Simphonides volt odabenn.
A herczeg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy
vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a
millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen,
bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják,
hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem
billen? Iszonyú tüdejének a fujtatása messzire hallatszik, mint a
Nordbahn locomativjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra
oszlott nagy lélekzetet vesz, «hum, hán, ha», csak azután jön elő a
szózat.
A herczeg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebédután. Húsz
luisdort fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle
lárifáriról. Ez hozzá tartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a
mágnes revelatiókon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára
aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a
sodronyfüggönyös fülkében, a herczeg meg a nagy rézpántos karszékben, (a
mi az ő számára mondva csinálódott) – a míg a börzeóra üt, de arra a
herczeg okvetlenül felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta
volna, «hum, hán, ha, hét óra!» azzal aztán dübörög kifelé, két inas
fogja a hóna alatt, a míg a lépcsőn lelebeg.
Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára,
a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.
Annak a szobának, a hol a háló fülke volt, nem látszott semmi ablaka. A
falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú frescofestés, a szoba
mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon
egymás fölött két négyszögletű nyilás, rézlemezzel elzárható, a minek a
czélját könnyen kitalálhatják, a kik a Meissner-féle légfűtéssel
ismerősek. A sötét szobának egy a boltozatról rézlánczon lefüggő
argant-lámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó
leány arczára sugárzik, míg a látogató arcza és alakja egészen árnyékban
marad.
Manó helyet foglalt a nádszéken s hosszasan elbámult az alvó arczán, a
nélkül, hogy megszólította volna.
Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az
arczot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az
ő szívehártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt
megszólítani, azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle.
Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a
holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes
alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét
találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes
jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik
szegleteket számít ki, melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind
a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? valami
földöntúli bölcseség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcseséget mind
el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, a mi többet ér mind
a kettőnél.
Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt
azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzá kezd a
beszélgetéshez, annak nagyhamar véget fog vetni a közbehulló rézfüggöny.
Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen
a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy,
mintha lantot pengetnének. Arczának halványságától élesen elütött
ajkainak rózsapirossága. Külömben lehet ez a fehér arcz kendőzve is,
hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el.
Mikor aztán az ifju tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki,
megszólítá.
– Szép Straniera!
Az alvó megnyitá ajkait, suttogva:
– Megérkeztem.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Hangosabban szólj. – Messze vagyok. – Nem hallom.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Tegezz. «Itt» nincsenek czímek.
Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell
hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?
– Ismersz engem? kérdezé hangosan.
– Ismerlek. – Még leánykorodból.
(Ebből elég volt.)
– Mit csinál most az én apám? szólt ismét hangosan.
Az alvó kevés vártatva felelt.
– Az őseit fényesíti s az utódait behomályosítja.
– Hát az anyám?
– Az anyád férjhez fog menni.
– Elválik az apámtól?
– Nem válik el.
– Az apám hal meg?
– Nem hal meg.
– Hát hogy lehet ez?
– Az anyád még nem asszony.
Manó erre önkénytelen fölkaczagott.
Az alvó megfeddé érte.
– Ne kaczagj, mert az nekem fájdalmat okoz.
– Hát aztán kihez megy nőül az anyám?
– A legnagyobb ellenségéhez.
(Ebből is elég volt.)
– Most adj nekem választ egy kérdésemre. A mint legelőször férfivá
tettem magamat, találkoztam egy leánykával, a kit nagyon szerettem,
azóta mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt birni valaha?
Gyorsan, minden gondolkozás nélkül, sietett rá felelni az álombeszélő.
– Az a leány meghalt.
Most egyszerre halk suttogásra fordította a szót az ifju.
– Nem támaszthatom-e én őt fel halottaiból?
Erre a suttogó szóra egyszerre felnyiltak azok a hosszú, álomtakaró
selyem szempillák s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, a
ki maga az egész ember, együtt a látható és láthatatlan lélek s oda
nézett a kérdező szemébe.
De ugyan e perczben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja
hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjunak a száján elhalt a félig
kiejtett név «Lisandra!»
Itt csak a szemekkel szabad beszélni, más beszédet kihallgatnak!
Az egyik szem azt kérdezte ragyogó nyilással:
– Hát te is szeretsz-e még?
A másik szem azt felelte szempillái alá elrejtőzéssel:
– Örökké.
A fekete szem féltékeny villámszórást mivelt, a kék szem szelid
enyelgően engesztelé, a bogárszem haragosan félre nézett, a kökényszem
erre könybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve
visszakacsintott, mire a nefelejts szempár is nevetve ragyogott, mint a
szivárvány az esőfelhőn keresztül.
Hanem az mind nem elég az üdvösségre.
Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelítni,
s egészen odáig ment, a rézsodronyfüggönyig, s ott térdre bocsátkozott.
Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt
elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a
rézsodronyrosta közbe esett, az nem vett el a csók édességből semmit.
És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arcz olyan volt már, mint a piros
rózsa.
Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse
karmantyujából, a mit keresztül lehetett dugni a rézsodrony
rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az? csak elrejté a
zsebébe a piczi kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a
következő pillanatban.
Manó sietett ki a szentélyből. A salonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle
a patrona:
– Nos? Az értekezés rövid volt? Talán a rézfüggöny jött közbe?
– A mi igaz, az igaz, felelt rá Manó s aztán átvéve az inastól a zár alá
tett érczeit, sietett ki a házból.
Csak a szomszéd utczában volt bátorsága elővenni a zsebéből a tárgyat, a
mit kapott.
Egy vékony szalmapapir lapocska volt az, összesodorva, a min
kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:
«Emánuelnek.»
«Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj
ablakhoz kapu mellett. L».
Hogy azt a czédulkát már előre készen tartá Lisandra, az még is túl megy
az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még az nap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay
Alfréddal.
– Nos? Láttad? Ráismertél? Becsületszó! Mondj igazat!
– Igen. Ő az. A Styx szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a «te
vadmacskád» legyen, nem adtam becsületszavamat, gondolá utána.)
EGÉSZ QUADRUPLE ALLIANCE.
Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant
felkeresni. Megtalálta a casinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő
maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.
A lefolyt hét év nagyon elváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat.
Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, a kinek jól illett a
tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előre görbült,
s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézését; a haját hol
szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig mikor
utazni járt, s abbanhagyta a festést, egészen lilaszínű lett a haja,
volt nála szőke-saison, barna-saison, kezdett a lyon-világ veteránjai
közé számíttatni.
– Kedves bátyám, mondá Gil Blas, a sakkozó clubba húzva félre Don Juant.
Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva
nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem
várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem
ismersz valami olyan tőkepénzest, a ki ily kölcsönre hajlandó lenne?
– Hogy ne ismernék? s mire kell neked ez a nagy pénz?
– Szent czélra.
– Szent czél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent czélok
vezettek.
– Nem is sejted. Én ráismertem arra a delejes csodaszűzre.
– Csak nem ő az?
– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltürnöm, hogy egy jó családbeli
leány ily veszedelmes pályán maradjon, a hol előbb-utóbb a csáb
áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban.
Nem akarok semmi vonatkozást tenni ez által. De nagyon tisztelte az öreg
ezt a hölgyet s viszont ez őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az
összeget odaadom a csodaszűznek s az által olyan helyzetbe hozom, hogy
az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek
előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell
őt szabadítanom.
– Nemes keblű fiatal ember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen
erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyenforma
ajánlatot az olasz grófnőnél?
– Igen.
– És nem utasította vissza!
– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog ez iránt a
«családdal».
– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz
sütve a dolog.
– De árulást ne kövess el ellenem!
– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy
olyan gavallérral, a ki ágyuval lövöldöz.
– Csitt! Senkinek egy szót sem!
A mint szétváltak a nemes rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:
(«Soha sem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az
én tudományomban! Nemeskeblű ifju! Követem a példádat s megelőzlek egy
lyon-fejjel.»)
Azzal Don Juan ment fölkeresni nagybátyját, Adalbert grófot. Az a
makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel
visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf elszokta hagyni a
kártyázószobát s igen szorgalmas hirlapolvasó lett belőle. Don Juan
leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.
– Kedves bátyám. Mit gondolsz, sokáig elélek-e én még?
– Azzal a mértékletes életmóddal, a mit te folytatsz, hiszen még egy ősz
hajszálad sincs.
– Semmi tréfa. Igen komoly dologról akarok veled beszélni. Én szeretnék
tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad
fizetett életjáradékomból.
– No, ez annyira komoly dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.
– De mindjárt olympi derü ragyogandja keresztül Jupiteri ábrázatodat, ha
elmondom, mi czélra akarom fordítani én azt az összeget. Szent czél! Egy
veszélyben forgó női erénynek a megmentése.
– Nem menthetné azt meg más?
– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. Tudod, hogy ki az a
csodaszűz, a ki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod
fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény
jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltetett e jeles hölgy iránt. Ha ő
most ide szállhatna közénk az égből.
– Hagyd ott szegény megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánynyal?
– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások
ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégis csak a
bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók
sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt
hajhássza, hogy kitől kapja meg minden áron? Százezret kész aláirni egy
uzsorásnak.
– Tüzes mennykő! Ez nem tréfa dolog.
– No hát? Ugy-e hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az
én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.
– Hát inkább te, mint a fiam? No, gyere el holnap hozzám, majd ott
beszéljünk bővebben erről a dologról.
Kezet szorítottak, s azzal ott hagyták az Allgemeinét.
Magában pedig azt gondolá Ponthay Adalbert gróf:
(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint
ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már
kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)
Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a casino magánétkező
fülkéjébe, a hol Simphonides herczeg szokott vacsorálni. Még az
entremetnél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot
még a jeges medenczében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni
és inni. Genirozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem ha olyan bajtársra
akadt, a kinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy
kedve telt, még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.
Ponthay Adalbert gróf pedig szivesen látott vendége volt a herczegnek.
Egyik nagyrészvényese volt minden pénzügyi müveleteinek. Az osztriga és
a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A
mai napok börzéjének épen a «Nordbahn» részvények voltak a kedvenczei,
mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-al álltak a parin fölül.
És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát
árulta el, – fagylaltozás közben – hogy ezeket a részvényeket kéz alatt
eladja.
– Hohó – hán – hum! lélekzett nagyot a pénzóriás. A Nordbahnt eladni!
Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán
aranybányát akar rajta venni Erdélyben?
– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) – (nemes ember
nem türheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy
nem épen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)
– Hum-hán! Semmit sem hallottam.
– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, a
ki csodajövendőket mond.
– Haha, hohó, humhumhum! nekem mindennap van vele értekezésem húsz
louisdorért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?
– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak
mellékszemély a dologban. Az anya az udvarnál is – (de csitt! ne
tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a
család méltóságával, előbb-utóbb az erkölcsi sülyedés fertőjébe vezet.
Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, a mit nekem úgy is csak a
véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek
az erényét megmentsem általa.
– Hohohó, ühü-hopp! döczögteté elő a nagy financier a véleményét. Hát
erre kell a 80 ezer forint? – Nyolczvanezer – hohó – forint? Egy
esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, a ki az
erényét megmenti! Csak elfogadná!
Adalbert grófnak csak elnyult az ábrázatja erre a szóra.
Hja, ha ebbe a licitatióba egy olyan úr keveredik bele, a ki a
nyolczvanezeret «esztendőnkint» értelmezi, akkor a többiek hogy
versenyezzenek?
AZ ABLAKLÁTOGATÁS.
A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: «Fensterln». Az ő divatjuk.
Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a
mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő
vasrácson keresztül egy-egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel
beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? az ő dolguk. Tán
jobban esik így.
– Tudsz-e hát igazat mondani? kérdi a férfi a leánytól.
– Titokban szorgalmasan tanulom – a kedvedért.
– No hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg igazán, ugyebár az a
te pythonissa szereped tiszta világcsalás?
– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a
színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival,
nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai
berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint
gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.
– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy acusticai gócz, valódi Dyonisius
füle, a honnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége
átszállítja egy harmadik szobába.
– Úgy van. Ott pedig ül valaki, a ki a kilesett kérdésekre megsúgja a
választ egy rézcsövön keresztül, a mi az alvó alak nyoszolyájában egy
szélpárnába szolgál, az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen
egyszerű készülék s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is
megismerje a besugó által a vele beszélőt.
– De hogy ismer mindenkit a besugó?