pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a
diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a
kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott
Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli
kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt
legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét.
Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor,
a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját
megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt
legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség
a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus
democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a
zsebében.
Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták,
hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében
volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról
kellett említést tenni, rögtön vesztett.
És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem
tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt
még tréfát űznek vele.
Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy
franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház
egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a
bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot,
megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg,
nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.
De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a
pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt
hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum
vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék
csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű
az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a
Paganinik!
S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel
játszott. S annál inkább vesztett.
A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg
vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.
Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy
az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy
egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a
kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a
hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny
szurdancsolásokkal.
Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt
viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.
Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a
kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett,
vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.
A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkivüli módon
kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»
S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki
más, mint Decebálnak az eltünt fia.
Nem is boszankodott rajta Decebál. Ki tudja mivé nőheti ki az még magát?
Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle.
Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált
volna.
Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a
tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással
fogadja Decebál:
– Hát édes báró, mi ujság Bécsben?
– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.
– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?
– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő
felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki
hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.
– Kit? A Sobri Jóskát?
– Nem a Sobri Jóskát! hanem a Tanussy Emmánuelt.
– Élcz akar ez lenni? kérdé Decebál elkomorodva.
– Semmi élcz. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.
S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi
hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb
kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari
növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a
komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.
– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a
kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.
– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én
fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.
– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a
társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én
ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én
fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja
a fényes pályán vinni.
Decebálnak minden vér eltünt az arczából, még az ajkai is elfehéredtek.
– De ki vitte őt oda? hebegé eltompultan.
– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.
Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem ő rajta függ.
Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a
bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen
trónörökösét a katonai pályára!
– Gonoszabb az apagyilkosnál! lihegé elbúsultan.
Nem kellett már neki a «landsknecht», elég landsknecht neki a fia.
Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.
Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem
pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta
neki, hogy jöjjön majd utána.
– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a
következtetést.
– Sokat. Mindent. A becsületet.
– Hogy lehetne az?
– Előkerült a fiam.
– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?
Sára asszony mind Sobrira gondolt.
– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született
volna!
S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el,
egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a
nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s
arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors
paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd
ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt.
Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy
fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem
köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon,
belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.
A TŰSZURÁS ÉS A FORRÓ VIZ.
Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni
is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró
vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró
viz még jobban fáj.
Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a
fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra,
ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.
A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a
rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába
(kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem
lehet.»
– Nem lehet? Hogy hogy?
– Mert az ajtók le vannak pecsételve.
– Ki pecsételte le?
– A fiskális meg a szolgabiró, Tanusvárról.
Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a
lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra
keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.
Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a
tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.
– Mi történt az én házamnál? kérdé tőle indulatosan.
– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének,
a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.
– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a
conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.
– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.
– Ki a tatár az az Avakum?
– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott
valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A
görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti
papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a
citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási
végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is
elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión
kezdik.
– Hát mit foglaltak le nálam?
– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a
Thonuzóba kincseket.
Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a
ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.
De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.
– A Thonuzóba kincseket! Ki engedte ezt meg?
– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor
egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási
végrehajtás alanyát.
– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő
kell teremteni rögtön és minden áron.
– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal,
mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.
– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr
nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?
– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen
válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott
contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom;
ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három
esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én
tudományom.
– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be
gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.
A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik,
az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki.
Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját!
A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az
áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!
A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen
nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is
számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett
felbontatlanul.
– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts
a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől
minden áron. Találj ki valamit.
– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A
mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked
örökváltság fejében kerek százezer forintot.
Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.
– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek
ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a
parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban
nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.
– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen
büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az
örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.
– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a
birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a
számomra kölcsönt bármi áron.
Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy
rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki
boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.
Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit
csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.
Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.
Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával.
Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában
gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk
üljön.
De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.
A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a
városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása
csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a
mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a
világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti
Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem
egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.
Ez meg már épen kétségbeejtő állapot.
Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen
megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt
a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a
mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte
törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy
azzal csapná agyon!
Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a
Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az
ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az
ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené
meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a
casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki
lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az
adósságot csinálta!
Decebál ment megint azzal a Hiób postával a főfiscushoz.
– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól,
örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.
– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?
– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett
kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!
– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.
Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró
víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy
épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor
maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura,
kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok
ellen.
Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek,
hogy használjon.
A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét
czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.
Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél
volt.
«Kedves uramöcsém.
Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben
értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról
értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű
tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve,
hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban.
Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris
becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»
No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek
legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos
solidaritás nemes érzületével.
Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.
– Segíts! de azonnal, mert külömben kiszököm a világból.
– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van
ajánlva a számodra.
– Nem kérdezem a kamatot.
– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek.
Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele,
betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod
az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak,
beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy
addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki
adja kölcsön ezt a pénzt?
Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid
eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki
hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az
Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált»
adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!
Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi
kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.
Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse
számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága
ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy
gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük
ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba,
letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.
Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a
mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.
Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó
tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?
Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.
Kedve lett volna a fejét a falba verni!
Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától
örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős
hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt
ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a
nagylelkűségért.
Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó
fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a
sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a
szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.
A MÁSVILÁGI HÖLGY.
Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a
csodatünemény.
Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb
titkait leleplezi.
Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos
csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó
beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges
halandónak drága mulatság.
Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi
celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak
adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz
órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a
csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.
Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és
bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha
vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a
miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről
csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem
között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét
alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne
tudjon adni, a minek találó értelme van.
Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok
közül, a kik addig vele beszéltek.
A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre
szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte,
előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek
látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak
s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez?
A nevét nem tudni a leánynak.
Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy
pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon
palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.
A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással
kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt
a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem
járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez
otthon ülni kényszeríté.
A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny
csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját,
pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még
azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy
ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába
vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap
helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s
annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a
delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha
pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta;
ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával,
például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni
egy kis borravalóért az inastól.
Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe.
Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a
látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges
utasításokat.
A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató
beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését.
Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a
látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben
meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában
kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira,
vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan
felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha
férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az
alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen
hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó
halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja
az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.
Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt
találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül
hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a
boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó
függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány
alszik.
Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy
vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova
remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek
benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta
végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi
alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az
arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást
csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az
arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak
lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön
elárulnák.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi
tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes
ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez
érzett legtöbb kedvet.
Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet
megköszönni.
A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak
két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap
bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.