lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a mik szomjuhozzák a friss «igét».
Mert jól esik ám a hivek seregének «odakinn», ha az eltottyadt
tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a
prédikáczióját (csak maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát
kiemelkedni a kathedrából, a ki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval
harsogtatja el a hires Szoboszlay, vagy a még híresebb Kalmár hatalmas
egyházi szónoklatait, nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét
leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust,
hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két
karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a hogy illik, az áldást,
dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus
prédikál.
De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kivánatos ez az ünnepi
legátió. Derék egy intézmény az! A fiatal ember utazik saját költségén,
apostolok lován, országot világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik
meg; némelyik legátió czélja a szlavoniai kálvinista községek, oda
Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legátió eredménye nagy segítség
annak a szegény fiunak, a kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy
legyen urrá. Némelyik már a «post festa»-ra várt jövedelmet el is
költötte előre. A hitközségek suly szerint következnek a lajstromban,
némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között
van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A traditiók,
a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e
tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai?
Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr
pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagy kanállal s aranyat kap
ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főurnak, a
miket figyelemben kell tartani. Másutt ellenben a kertek alól kell
felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a
compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik
előle. Vannak beneficziumokkal járó legátiók. Vannak eloláhosodott
falvak, a hol már senki sem tud magyarul, s a hol régi kétgarasosokkal
fizetnek, a miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem
azért oda is kell menni legátusnak, oda is el kell vinni a szent lélek
kettős tüzes nyelveit.
A java legatiókat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok
válogatják el calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a
kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint
a juristák, philosophusok, physicusok, a kiktől nem kivántatik több,
mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából:
«Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vabohu chusef.» A «bagó»-nak
aztán marad az, a mit a többiek ott hagytak, a polyvája. De azért azt is
elviszik, nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a
perselypénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagyatik az azért
ott.
Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a kategoriába tartozó legátió volt.
Még hozzá az a rossz hire járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény
ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell
menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két
filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két
fiókegyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira, úgy, hogy a
legátusnak alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és
kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint
vissza éjszakára Mike-Pércsre, s ott egyuttal énekelni is kell, mert a
rektor golyvás, nem énekelhet.
Tanussy Manó is «bagó» volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő
két rendbeli kitünőségénél fogva mint kis botos és áltista, huszonnégy
emberrel elébb választott s így még abba a kategoriába jutott, a hol egy
jó husz forintos legatióra lehetett szert tenni; neki jutott
«Sulymos-Káta», egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista
lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a
míg be nem rúg.
Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása
maradt, a czimborái bele beszélték Mike-Pércset. Mikor aztán
beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az
eklézsiájának, de már rajta maradt.
Azonban az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, a mit
magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a
dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképen nem megy,
ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.
Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának
jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: «Kinek
kell Mike-Pércs, meg a filiái?» A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a
nagy megbánástól.
– No hát ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! mondá Tanussy
Manó.
Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan
elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily
áldozatot.
Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a mely egészen bevált. Ő neki
ellensége a bor, ott pedig, a hová ő választott, keményen kell nyakalni,
ez az oka, a miért odaengedi akárkinek cserébe.
A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a mióta hazulról
megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában
huzták ki, a mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt,
azóta nagyon megadta magát az időknek, az uj ruháját, tudjuk, hogy
Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak
átengedni a nagyobb «dácziával» járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége
volt rá.
Külömben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó
télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos
helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy három napig nem evett
semmit. Kiállta vitézűl.
A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint
egy pár prédikácziót leirni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a ki
termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a mit az
természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a
socialismus, egész a communismusig; a melyik diáknak hazulról laetum
nuntium[1] érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy
ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászon kuffer,
másként «batyu», a mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van)
megfér, a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak
még akkor belőle, mikor neki indulnak, de hát arra való a hosszú út, az
ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetice.
Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az
egy pár csizmájánál, a mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt,
oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a mihez nem
szabad hozzá nyulni. A vándor diákot emelgette a büszkeség, mikor arra
gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol!
Akkor azonban magát csalta meg, a mikor azt hitte, hogy majd ő az uton
tanulja meg a prédikácziót, mert a mint a szép zöld mezőre kiért, a mi
akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése
mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.
Reggel azzal biztatta magat, hogy majd délután, akkor megint nem
akarózott neki a «keresztyén atyámfiai! először!» no majd este felé!
Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele, Biharország erdős
tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó
jegenyék helyett a teleirt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen
korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. Jó hely
ez, nem tart hosszan a vacsora.
Ebben az egyben nem csalódott. A mint megérkezett Mike-Pércsre, könnyű
volt a pap lakára rátalálnia, ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu
be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyilt, Manó aztán nem sokat
könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a
tornáczon.
Öreg alkotmány volt biz’ az már, egyes egyedűl élő lélek a parochián. Az
egyházfi hordott neki vizet, ha megkivánta. De ritkán kivánta meg.
Ugyanazt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a
nevezetes föveget, a mit műnyelven «vaskalapnak» neveznek. Füstölt
erősen a selmeczi pipából, a mi a földig ért le, előre görbült, török
meggyfa pipaszárával.
– Hát kend, hogy jött be ide? szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő
minden diákot per «kend» titulált.)
– Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be.
– Úgyis is illendő. Kend a legátus?
Manó tisztelettudóan vette elő a megbizó levelét s átnyujtá a
tiszteletesnek.
Az öreg úr messzire eltartotta magától a hitelesítő okmányt (presbyops
volt) s alphától omegáig végig olvasta, azzal gyanusan sandalított félre
a legátus felé.
– Hát prédikált kend már valaha? kérdezé félszájból, a másik féllel
fogta a pipaszopókát.
Manó megvallotta, hogy még nem.
– No jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne
süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy
«bocsásd meg a mi vétkeinket miképen… semmiképen nem tudtam tovább
menni: «azonképen, mindenképen, kutyateremtetteképen, Ámen!»
Manó megigérte, hogy a miatyánkat irásból fogja olvasni.
– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése,
hálása. Aztán ne rontsa kend a keritésmászással a ruháját; tanulja meg,
hogy mi az igazi «magyar závár?» a kis ajtón van egy lik, azon lóg ki
egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyilik az
ajtó.
Manó megköszönte szépen a felvilágosítást.
A kapuból még egyszer visszakiáltotta a tiszteletes.
– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbyter elvesztette a
mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrából hirdetni, hogy ha
becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el
ne felejtse kend.
Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak
a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az
eklézsia keritést.
A rektor jó czimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt
ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért? Mivel a
helység határában pompás borvíz-forrás fakad, az ember egész nap
borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval.
Nála kosztozott a præceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát
adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brúgó, meg érett turó és hozzá
savanyuvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a
gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a præceptor
fujta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakter kiáltásig
mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje alá tette a prédikácziót,
hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt
s fogta, neki feküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végig olvassa.
De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a
præceptorral. Négy óra volt reggel.
– Ne töltsük az időt hiába! «Minden órádnak leszakaszd virágát!» s azzal
kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájczi kártyát. Gyerünk
preferánczozni.
Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni!
Megtanítják. Bele kellett állni. Természetesen krétára játszottak.
De hát az a prédikáczió? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett,
kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fürészporban állva, olvasta
keresztűl lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bizott a fejéhez,
hogy így is elbánik azzal.
Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a
kölcsön vett tógába, s a hóna alá csapott bibliával ballagott nagy
komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltár éneklés után jött
be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a bibliából
a felvett textust, a mi Bölcs Salamon prédikácziós könyvéből volt
kölcsönözve.
Manó egy csepp kathedralázt sem érzett az első föllépése alatt, mintha
mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délczeg fiú
volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a
beszédben, nem szorult rá, hogy az irásba pislogjon, úgy folyt az, mint
a csergedező patak.
A templomnak három ajtaja volt, az utcza felőli épen a szószékkel
szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez
s nekifohászkodott, hogy «harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok
nélkűl mondja a szentirás, hogy «ordíts kapu, kiálts város», hát
egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón egy alakot lát
belépni, a ki tökéletes hasonmása Horkázy úrnak.
Valósággal ő az, a mint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még
odatelepedik le a presbyterek padjába, a curátor uram számára reservált
helyre s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.
Manó úgy érezte, hogy az egész templom köröskörül tánczol, mint a búgó
csiga, körülötte.
Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy
haza vigye. Hanem aztán, a mint a két kezével megmarkolta a szószék
támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen «erős várunk nekünk az
Isten!» S ez a kathedra annak a tornya.
A prédikáczióból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté
a hangját s beszélt, a mi eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden
alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana s ilyenformán
szerencsésen kigázolt a prédikáczióból egész a partra vezető «Ámen»-ig.
De csorgott is az izzadság minden hajaszálán végig.
A szemközt ülő Horkázy pedig nézte nagy hájfényű mosolygással.
Manónak nem annyira Horkázy miatt volt szorongatása, hanem a helybeli
tiszteletes miatt. Jaj! ha az ismerni találja Szoboszlay prédikáczióját
s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Félszemmel
mindig a papja felé sandalított. Az pedig félszemöldökével szintén egyre
integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értette azt el. Végre már a
miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a
felemelt keze mutató- és középujjával, mint a hogy rák szokott tenni az
ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett
is vele. A végén járt már a miatyánknak, a hol annak a kálvinista
toldaléka hangzik: «mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés, most
és mind örökké. Ámen.»
De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a
gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt
nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor
kapta magát rajta a subscuson.
Azt hitte, hogy most meg a kathedra sülyed el vele Amerikába. Csapta
hirtelen a bibliát a hóna alá s kotródott le a szószékből, gallérja közé
húzva a fejét.
– Mondtam úgy-e, feddé meg a tiszteletes, hogy legnehezebb a miatyánkot
elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.
Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a collegiumba, minden
diák tudni fogja a casusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja
köszönteni, hogy «tied a metszőkés. Ámen.»
S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállni a hozzálépő
Horkázyval.
– Nagyon jó volt Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz
szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi
Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.
Manó másra akarta terelni a beszédet.
– Hát maga mit keres itten?
– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai hiveimhez.
Itt vannak ős szyttya oroszok, a kik az én esperességemhez tartoznak.
Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Utközben aztán megtudám, hogy a
mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, saját füleimmel
akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim
vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.
Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát
kerékre fonni készül.
Szerencsére nem lehetett a discursust tovább folytatni a templomban,
mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a
«dicséretet.»
«Ordítsd óh oroszlán az erdők ligetes
Rengetegeiben, hogy ő rettenetes!»
A mire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, a
kire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas
énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s e
közben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé s
az egymás után sorjába odajáruló hiveknek osztották a kettős jelvényben
foglalt úrvacsorát: a pap a bort egy régi ezüst kehelyből, a legátus a
hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény czintányérról. Utoljára,
mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben
kölcsösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap
minden ember. Horkázy úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt
belőle.
Az ő pünkösdje két héttel hátrább esik a Julianum kalendárium szerint.
Mikor mindennek vége volt, a hivek kitakarodtak; tiszteletes uram a
karjára ölté a hátul lelógó selyem stóláját s megindula.
– Kend pedig még itt marad és átveszi a siklust, monda az utána nyomuló
legátusnak.
Horkázyt ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt,
a mi házunkban?
Az az említett siklus volt a perselyben összegyült helypénz; ez a
legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.
Az egyházfi odahozta a fakó bársony zacskót hosszú nyélre kötve s
kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajczárok voltak
Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, a mit Horkázy
úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással oda helyezvén maga elé az
asztalra. Megszámlálták, végig rakták vele az egész első padot. Épen
száznyolczvan krajczár volt; teljes három bankó forint. Manó kivette
közüle az ezüst pénzt, s odaajándékozta az egyházfinak, a krajczárokkal
megtömte a tóga zsebét.
Azután együtt mentek ki mind a hárman a templomból.
Horkázynak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki
ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a
kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s
térdig érő rojtos gatyában.
– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis
Emmácska? kérdezé Horkázy a kocsiba felkapaszkodván.
– A mit én izennék, azt ön úgy sem mondaná el, s a mit ön elmond otthon,
azt én úgy sem izenném.
– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy rhetorikát tanult. No, majd a
legjobbat fogom hát mondani.
Azzal a kocsisnak utasítást adott, hogy hajtson Bagamér felé.
Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az épen ellenkező irányba esik,
mint az ő filiái.
Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen
azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el és vigye haza.
Debreczenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta
mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.
Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt
megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.
A rektor le akarta beszélni.
– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta
bekurjantani a hiveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább
preferánczozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.
Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz
iskolásgyerek után a két garasokat s ez a kész summa ágaskodott a
zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra.
– Nincs nekem most kedvem, hogy olyan bivalyságot csináltam.
– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonay elcserélte az
imádságos könyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor
félig elmondta, hogy az «eczetes uborka» hogyan készül; de hirtelen
fordított rajta s átvitte a textust «az eczetes vízzel megkinált
Jézusra». Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.
Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az utra.
Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyüjteménye somfa
botokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké
faragta ki, engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből
egyet emlékűl, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak
védelmi eszközről gondoskodott.
A jó félórai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra
való második predicatiót tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot
s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.
Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri
fel; egy urasági fogat jön ugyan abban az irányban, a melyben ő halad,
nem sokára utoléri; a bakon ül a kocsis, meg a hajdu, benn a hintóban
senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.
– Jól megyek-e Ikafalvára? szólítá meg Manó a hajdut.
– Dehogy megy legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél
kellett volna letérni, aztán a mély utba befordulni; erre Kakatra
megyünk.
– Nekem pedig így magyarázta a rektor.
– No, megálljon legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne
késsék a prédikáczióról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy
pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, a hol eltévedt.
Manó vonakodott a szives kinálást elfogadni, de a hajdu leugrott a
bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a hatalmas Wesselényi
Miklósnak az emberei, a ki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust
kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre ráhagyta
magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a
bőrtakarót.
Valósággal ott találta elbujva Horkázy urat. Az ő veres kiülő szemei
voltak azok, a mik megigézték, mint a cobra szemei a mókust.
S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdu átnyalábolta
vaskarokkal s leszorítá a karjait. Horkázy pedig hirtelen megkapta a két
kezét.
A kis botos ugyan életre-halálra védte magát, rugott, harapott, Horkázy
szakálát szörnyen össze-vissza czibálta, de végre is győzött a túlnyomó
erő; megkötözték kezét-lábát s aztán feltették a hintóba.
Horkázy nagyot fujt a küzdelem után, az orrát tapogatva, a miről egy
helyen bizony lement a bőr a nagy hajczihőben s aztán kiadta a
rendeletet.
– Már most vissza! Aztán tudjátok hová?
Azzal maga is beült a hintóba Manó mellé.
A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen
ott volt a hatalmában a meghódítójának.
S az éreztette is vele a diadalmát, a győztesek szokott
impertinentiával.
– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hivnak engem! Asinus!
úgy-e, hogy «asinus»? Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még
a mike-pércsi legátus prédikáczióját is meghallgatják. Jaj, de szépen
mondta! Kivált a miatyánkot! «Mert tied a metszőkés! Ámen.» Hahaha! Jó
lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert
elvagdalhatná vele a kezéről, meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon
sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük.
Hja, így jár az, a ki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jó
nevelt kisasszony! Fiui köntösbe buvik! És ott ténfereg egy egész
collegium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett
beléje szállani, másként nem lehetett! No megálljon, majd kikergetjük mi
magából ezeket az ördögöket!
S ez így folyt tovább. Horkázy a hatalmába keritett gyermeket vérig
kínozta a boszantásaival.
– Ekkora szégyent hozni a familiára! Még ha zsiványok közé keveredett
volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha komédiásokhoz csapott volna
fel, el lehetne nyögni, egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni
be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak
czímerét, a kiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem
szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, a miért fizetés jár; a kik
még a tettenkapott tolvajnál is ott hagyták, a mit tőlük ellopott! S
ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások,
mint a betlehemes fiuk, s elfogadja érte a halomra gyült krajczárokat!
Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt
megtudná Tanusy Decebál, még puskát fogna czímere beszennyezőjére!
Manónak mindezt kellett hallgatni csendesen, mozdulatlanúl.
Horkázy megint újra kezdte.
– No, majd kurtábbra fogjuk otthon a kisasszonyt. Ha nem tetszett a szép
selyem kisasszonyruha, felöltöztetjük apáczának. Ha nem tetszett a
táltos oktatása, majd lesz helyette két vén orsolyaapácza, a ki
éjjel-nappal fel fog ügyelni rá.
Erre aztán olyan dühös rugkapálás szállta meg Manót, hogy majd
szétbontotta a hintót mérgében.