az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, a
Tanussy-család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel
végig az utczán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny
a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta
kitörni rajta, s azon kidugta az arczát, az egész feje nem fért ki
rajta.
– Están, te! Están! kiáltá indulatosan a hajdúra.
Dejszen volt annak most egyébb dolga, mint a «tessék parancsolni!»
Czombig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje
az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében
kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart
menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára.
Legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával,
seprüvel; a hintóba szorúlt asszonyságnak az interpellatiója, «a fiam! a
fiam!» mind elveszett a nagy lármában.
Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas
kiszabadult a kelepczéből.
De most már aztán nem lehetett tovább menni, a míg az istrángot össze
nem kötözik.
Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni,
őt csak a tova szaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény
megtisztelés után, annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett
szavainak, hogy az visszamordúlt rá a ló hasa alól: «no hát mi a?»
Elkerítette neki a szentjeit Sára asszony.
– Hagyd ott azt a lovat s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem
látod, hogy ott megy a fiam?
A hajdú nagyot bámúlt.
– Micsa fia?
– Szamár! az, ki azelőtt az Emma leányom volt.
– Hát hogy lett a kisasszonyból úrfi?
Az ám! Erről senki sem világosította még fel az otthoni cselédséget.
– Bolond! Ne kérdezd. Ott megy a temetéssel. Szaladj utána, hozd ide!
– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák
között?
Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni, a kocsisnak osztott
hát parancsot.
– Héj, Simkó! Rögtön fordúlj meg.
A vén kocsis rideg nyugalommal felelt vissza.
– Felfordúlni, azt megtehetem, de megfordúlni, azt nem tehetem.
– Elszakadt az istrángunk! magyarázá az Están az állapotot.
– Nekem pedig utól kell érnem azt a temetést minden áron.
Erre a szóra: «minden áron», közbelépett a gondviselés.
Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utcza másik oldaláról ezt a
nagy hajczihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát
a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz
volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, a mi úgy hasonlít a római
curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. –
Dehogy mozdította volna meg a kis ujját, hogy a bajba került utasoknak
segítsen valamiben. Hanem a mint «árról» beszéltek, egyszerre eleven
ember lett belőle, megszólalt:
– Elviszem én az ifjasszonykát a temetőig, vissza is hozom hat garasért.
Sára asszony nem sokat válogatott benne: «álljon kend ide a
talyigájával!»
A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta
Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat s úgy
nyitott magának utat a hintóból.
Aztán nem törődve az összecsődűlt embereknek sem szemével, sem szájával,
átszökött a hintóból a talyigába s helyet foglalt az ülésdeszkán.
– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! dörmögé a talyigás
jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő
négylábú állatot a kóczmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal
meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy,
hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.
Hejh, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan
kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy-család trónörökösét, a
ki halott előtt énekel kántusban, az utczán végig!
Még sem érte utól a gyászmenetet, pedig még borravalót is igért a
talyigásnak. A «lú» nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.
Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak
karikában a halom tetején s a sírásók erősen kapálták be a földet a
leeresztett koporsóra.
No itt legalább száraz föld volt, le lehetett szállni.
Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve,
aláhoppant a talyigából s indult a temetőajtó felé.
De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata
előtt két sor professionatus koldus képezett sorfalat, mindegyiknek ott
ragyogott czondráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betükkel. Hiteles
koldusok.
Sára asszonyban máskülömben sem volt semmi festői érzék, hogy ő koldusok
pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is
visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arcza tarka volt még a
nem rég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka
visszariadni egy szép asszonynak, a ki ád az arcz simaságára valamit.
Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztűl kiáltott
a koldus bíróra.
– Hej! Kit temetnek ottan?
A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában
igazolta hivatalos állását, síró szóval felelt meg a kérdésre:
– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János
henteslegényt, himlőben halt meg szegény, Isten nyugtassa meg.
– Himlőben! kiáltá fel Sára asszony. S az én fiamnak ott kell lenni.
– A bizony! Az a három utolsó sor ott mind ebben a nyavalyában halt meg.
Sára asszony kivül maradt, ott akarta bevárni a fiát.
És aztán még kellett neki valamit látni, a mi rosszabb a nyavalyánál is.
Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat
egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott
tartja a markát, a míg beleszámolják a hét pénzt.
Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez
kétségbeejtő!
A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, a melyen
bementek, hanem visszafelé indultak meg.
– Nem jönnek vissza? kérdé Sára asszony hüledezve.
– Nem ám, felelt az érdemes koldusbíró, mert a czigánysoron is van egy
halott, most azért kerűlnek.
– Szaladjon valaki nekem a kántorhoz, hívja egybe ide!
«Szaladjon!» nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott a ki nem
sánta, az vak.
– Itt van egy tizes! kiálta Sára asszony, oda dobva a földre egy ezüst
pénzt.
Most már aztán nem volt senki sem vak, mind utána kapott a pénzdarabnak;
azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél
mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.
Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, a
ki tizest ád a koldusoknak.
Hohó! Ennek nagy halottja lehet.
A temetőt széles, mély árok vette körül, a mit még bevehetlenebbé tett a
két oldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony
tekintélyes alakja; szép tarka virágos grosdenápel ruhában, drága
bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, a mi épen úgy
néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabu
tollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.
Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen neki
vágott torony irányában a hívogató alaknak, úgy ugrált egyik sírtól a
másikra, mintha athletai versenybe futna fogadásból. Nagy lihegve odaért
a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett,
mint hogy az izzadt homlokát megtörülje, úgy beszéltek az elválasztó
mély árkon keresztűl, mint Dobó és Amhát pasa.
– Maga a kántor? szólítá meg Sára asszony az énekek fejedelmét.
Az pedig nem szerette ezt a czímet, mert ez pápista szó.
– Ne tardsd erre! Én orgonista vagyok. Igen is. Mi tetszik a
nagyasszonynak? Egész harmonia tetszik?
– Nem kell nekem semmiféle harmonia! Majd magam csinálok én olyan
harmoniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal.
Adja ki frissen a gyereket.
– Ne tardsd erre! Nincs az én zsebem tele gyerekkel! Honnan vegyem.
– Azt a hunczfutot küldje ide, a melyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre
hallgat, az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézenguz. Viszem
haza.
– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van
szerencsém.
– Sohse örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak,
hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.
Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálczáját s arra tette rá
a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli
tudományát.
– «Perelj uram perlőimmel!» – «Haragodnak nagy voltában.» – «Ne szállj
perbe én velem!»
– Ne diktáljon maga most itten zsoltárokat, hanem tegye, a mit mondok.
– «Parancsolá az Augustus császár!»
– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem
parancsolt, hanem a mit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint
«igen is, szaladok, teszem!»
– «Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!» Hisz akkor rosszabbúl volnék a
százharminczhetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál.
Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a
primi anni Tanussy Manónak. A nélkül nincs harmonia. Ha a diskantusból
akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok,
de az altust nem adhatom.
Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy
Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.
– Enyje, te egeretnyelt részeg bor-duda! még én velem mersz
csufondároskodni? No megállj, majd csinálok én rendet a debreczeni
kollegiumban, ha még senki sem csinált!
S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába
alól. De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; a mint látta, hogy
micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a
pálczáját, meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három négy
hant puffant oda a hátához, a míg az ostromüteg lőtávolából
elmenekülhetett.
– No, ez szépen kezdődik! mondá magának Sára asszony, s visszadobogott a
talyigájához.
A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta: «szeretem és áldom az úr
Istent!»
– No, hát csak áldd, van okod rá! kiáltá mérgesen Sára asszony, s majd
felfordította a talyigát, a mikor felkapott bele. «Vissza a hintómhoz!»
Jól mondta. Az uti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy
pocsétaöbölben a czizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna
már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a
sárba, azt keresték kilenczágu vasgereblyével a latyakban, elnyelte azt
a sár, de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.
Késő este lett, mire bevergődhettek a hintóval a nagy hidra.
Még akkor élt és uralkodott Debreczennek ez a hirhedett specialítása, a
mire József császár azt mondta, hogy még soha sem látott ennél nagyobb
hidat a szárazföldre építve.
A bárka végre eljutott az óhajtott kikötőbe, a Bikába.
Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út
fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta czélszerűnek a
hajtó vadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a
collégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak,
a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg, az ecclezsiának is testált, az
egész kántus ott van most a halottas háznál virrasztani.
«Virrasztani!» Egy Tanussy Emmánuel a disznóhajcsár öreg anyja mellett
kornyikál kálomista rigmusokat és nyakal mellette debreczeni felfordult
nyulós bort, a mit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a
poharat! «Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ojtott várostokat!»
Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most épen olyan divatja van a tüzi
veszedelemnek Debreczenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt,
majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.
Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagy botosa a kollegiumnak, mint
a domine «Mitugrálsz!»
Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak.
«Masinista» jelent tűzoltót.
A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és
minden egyéb tűzoltó apparátusok. Azaz, hogy tulajdonképen az a
mindenféle készülék áll jóféle kurtanyelű csáti tölgyfustélyokból, a
miknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán
valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a
«kis bot», a nagyapja a «nagy bot». Az utóbbinak a sulya huszonkét bécsi
font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, a mit mindenki
ismer. De ember is legyen, a ki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi
hosszúságú buzogányt kinyujtott karral kell a végénél fogva felemelni és
aztán megint függőlegesen feltartani annak, a ki a nagybotos czímet el
akarja nyerni. És annak külömben is bátor, erős szivű embernek kell
lenni, a ki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a
«Mitugrálsz»? A kis bot csak kilencz fontot nyom, annak a kezelője
Tanussy Manó. Ahoz is markos legény kell. Mikor aztán «incendium»
hangzik, egyszerre végig futja a collegium szobáit a vészkiáltás: «ad
arma! ad arma!» A masinisták ugranak a fekhelyeikről, kapják a
gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat a nehéz
tüzifecskendő elé, nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a
fekete csapat ki a collegium kapuján, a merre a toronyőr lámpása mutatja
a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.
Már most, a ki a debreczeni hosszú utczákat ismeri, mindjárt ki fogja
találni a kis bot és nagy bot intézményének a czélszerű voltát. A
tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utczáról a másikra, hanem neki a
tűz irányában a kerteknek, a melyik palánk a kis bot döngésére be nem
dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja, akkor aztán a
ledöntött palánkon, a kerteken keresztűl vágtatnak a fecskendővel, kapu,
kerítés törik-zúzik előttük, tégla-vályogfal nem akadály, a nagy bot
olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.
Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak
a tetőnek, a melyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd
háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt
le van födelezve tiz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem
gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő
házat is lehet locsolgatni.
Ez ugyan drasticus tűzoltási mód volt, de mindig bevált.
Az adoma szerint egyszer meg is sokalták ezt a barátságot a birtokosok s
tanácshatározat ment a collegiumhoz, hogy a «florilegium»
(virággyűjtemény, a diákság megtisztelő kifejezése) ne jőjjön tüzet
oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt
megint a collegium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt
pennákkal a kezében. Le is égett a fél utcza. Hát aztán csak megint
visszadekretálódott a gerundium.
Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta
fel a kocsiládákat a numero 8-ba, a minek az ablaka a nagy piaczra néz,
a midőn egyszer csak megkondul a harang (a kiről így szól a vers:
«mázsaharang ötvenkettő, de toronyba veresbe»), ez tüzet jelent! Mire
nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhét
felé; «hol ég? ott ég!» a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az
égre, az esős felhős boltozat mindenfelé veresedik, «az ispitály ég!»
kiabálják alá a toronyból, a városházától jön futva a dobos, csákót
vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, a hogy csak állja a bőr, végre a
templomtéren összegyült sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör
rajta keresztűl a tűzoltó diákság, elől a nagy botos, a Mitugrálsz, két
kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti
maga előtt a rendet, nyomában a kis botos, a vállára kapott ifjabb
buzogánynyal, aztán rohan a nagy tüzi fecskendőbe elől-hátul
belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döczögve gördül végig a
nagyhidon.
Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja merre a tűz? A nagy botos
megkezdi a vezényletet, «tundas istum palánkum!» (Törd be azt a
palánkot!)
Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól
ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen
recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!
– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya, meg a
mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne te
kálvinista Róma!
A hajdu, meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a
nehéz út után, a házak mentében, a hogy szokás.
– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! kiáltott le rájuk az ablakból
Sára asszony. Azt ott ni, azzal a husánggal, a ki a kerítést döngeti, az
az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. A ki felgyujtotta az ispitályát,
oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprő inas!
A kocsis megfogadta a szót s közé keveredett a rohanó hadnak, a miből az
lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két
lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg
feltolták a bakra, hogy hajtson. A hajdu ellenben okulva a
kenyerespajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika
udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került
elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a
dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt
amott maradt a farkából valami, kell az gyűrűnek a diákok számára.
Hajh, de dühös volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, külömben
sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész
várost, collegiumostól együtt. «Ha most volna itt egy plébános, mindjárt
pápistává lennék! Hisz a katholikusok csak nem hajtják a tüzbe
kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?» Majd a lovaiért lamentált,
majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!
Reggel felé még is csak el lett oltva a tűz szerencsésen.
De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, a minek az
ormán dolgozott, ledült alatta, s a fiunak kificzamodott a lába,
egynehány horzsolást a testén nem számítva. A társai úgy szállították
haza a collegiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt
helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap
az ágyban s a dagadt bokáját hideg vizzel borogatni.
Ezt pedig senki sem hozta hirül Sára asszonynak.
Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhuzzák. A kocsis még sem került
haza a lovakkal. A mint a collegium csengetyűje is elverte a készülőt,
felhivatta a hajduját.
– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a collegiumban. Rögtön
eredj oda, keresd fel, a hol találod a fiamat. Hogy hiják? Nem tudod?
Tanussy Emánnuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne.
Rágd meg jól: «Em–má–nu–el!» Emmábul, Sámuelből ragaszsz össze egy szót.
Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy én nekem azonnal ide jőjjön!
Ha mindjárt az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt
teremjen, mert külömben én deklinálom meg.
A hajdu öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet
nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, a hogy a szájába
adták.
A collegiumnak nem felejtette a nevét.
– Ez a kinlódium? kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt
helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában
az a czinterem, a hol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?
A megszólított felvezette a hajdut a kikoptatott falépcsőkön a fizikai
terembe.
Ott épen a tisztelendő Hamzai uram, mint substitutus professor
praelegált s a csillagok parallaxisát, vagy mit, magyarázta a
kathedrában ülve. Szemben vele, a hogy otthon Tüzhalmon, a nagy
kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejes köcsögök,
úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, a kik közül egyik sem
hasonlított máshoz, mint maga magához.
A hajdunak elkáprázott a szeme, mikor belenézett ebbe az idegen
sokaságba.
– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy
az a Tanussy micsoda? Izé! No ni, nem jön ki a számon a neve. A
clarissime segíteni akart rajta: «Manó». Manó? Nem. Olyan nem kell. «Hát
talán Emmánuel?» Az a! A kakas csipje meg a czifra tituláját! Hát, hogy
azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az
Emma urfi édes anyjánál.
Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt a furcsa
összeállításra.
A clarissime átlátta, hogy ettől az atyafitól szóbeli izeneteket
küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondta neki, hogy csak forduljon
ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.
Azt természetesen igen gyöngéd kimélettel kellett az uri asszonyságnak
tudtára adni, hogy a fiával minő baleset történt, minélfogva az a mai
napon gátolva van fiui kötelességének teljesítésében, ellenben a
tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése
mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb.
Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára
asszonynak levelet írni, a ki nem tud irást!
Mikor a hajdu visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony
már künn a lépcsőtornáczon várta.
– No! Elhoztad? Nem hoztad?
– Igenis. Elhoztam a levelet.
Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében,
összecsikorgatva.
S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdunak azt a levelet, hogy ha az
papirosból nem lett volna, menten porrá zuzott volna tőle a feje.
Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az
öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a
lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt
pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.
– Levelet küld nekem! Még csuffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom!
Nekem küld levelet, a kinek se bü se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No
megállj rosz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd
felauffirolom én te neked, hogy hát én mit tudok.
Azzal nagy dulfulva berontott a szobájába, előrántotta az elemózsinás
kosarat, a miben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós
kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, a mi a diák paradicsomát
képezi. Kinyította az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piaczra. Nem
bánta kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják
fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt sem a kosárban,
sem a szivében.
El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már
visszakerült volna.
Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levél históriában
teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, a mikor megtudta az
orgonistától, hogy abban a hintóban az édes anyja érkezett meg, de a
borbély nem engedte neki hogy felkeljen, estig fekve kellett maradnia.
– Ne tartsd erre! biztatá Zuboki uram. Este kirukkolunk a tekintetes
asszony ablaka alá s elénekeljük neki a legszebb harmoniás nótákat,
azzal szent lesz a béke.
Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a
Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép
nótát:
«Szomoruan hallott kongni
A várban egy harangot…»
Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!
A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát,
s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig
énekelni.
Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját
stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.
– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve,
azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem
ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva,
akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban
haza vissza elpályázott.
Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.
Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla,
de elkezdett sírni, – utoljára volt!
KIÉ LEGYEN MIKE-PÉRCS ÉS AZ Ő FILIÁI?
Megérkezett az electió napja!