– Igenis, apácza fog maradni, a míg csak az esze meg nem jön.
Penitentiát fog tartani. Be lesz zárva egy czellába, a honnan ki sem
láthat a napvilágra. Nem lesz ott a «Jancsi lelkem!» Az akasztani való!
No, ha azt akarja, hogy levegyem a szájáról a kötőt, megteszem azon
föltétel alatt, hogy megvallja, hová lett az a Jancsi kölyök! hogy
tolvajság és egyéb latorság miatt üldözőbe vehessem.
Manó elfordította a fejét, azt jelezve, hogy nem szándékozik semmit
mondani.
– Ohó! Lelkem szép Emmácskám! Én velem daczolni nem lehet! Azt
megmondom, hogy addig az egész uton se enni, se inni nem kap, a míg ki
nem vallja, hol van az a gézenguz?
Manó azután megmerevíté magát, mintha csak halott volna.
E közben a hintó, visszafelé térvest, újra eljutott Mike-Pércs alá, de
ezuttal csak a kertek alatt került el. Ott volt az egész rakás
czigányputri. A meztelen purdék, a mint meglátták a hintót, egyszerre
futottak eléje czigánykereket hányva, rókatánczot járva, krajczárért
epekedve.
– Hol vannak azok az elátkozott krajczárok! dörmögé Horkázy, beledugva a
kezét Manó tógazsebébe, s azzal elkezdte szórni jobbra-balra a sok
kemény krajczárt a czigánygyerekek közé. «Nesztek! Nektek való az ilyen
szemét pénz!»
Manó olyan igen sajnálta ezeket az ő keservesen megszolgált nehéz
krajczárjait, az első sommás pénzt, a mit maga keresett, a minek annyi
helye volt már képzeletében. Mikor királykoronázáskor aranyat szórnak
lóhátról, az nem olyan drága pénz, mint az ő krajczárjai!
Horkázynak akkor állt be a szája a dorgálás-, pirongatástól, a mikor
elővette az uti tarisznyát, kulacsot s elkezdett falatozni. Ebéd ideje
volt. Csak úgy bocsátotta le szája öblébe a pompás sonkaszeleteket,
közbe-közbe nagyot huzott a bakatorral töltött kulacsból, dalolva hozzá
az ősi rhythmust.
«Tiszántul:
Kulacsbul!
Dunántul:
Klázlibul!»
Egy-egy levágott sonkaszelettel meg-megkinálta Manót.
– Nos? Tetszik? Fog vallani Jancsiról? Nem tetszik? Hát jól van.
Azzal bepakolta azt a szeletet is.
Akkor aztán a maga testéről jól gondoskodván, csendesen elszunnyadt, s
jó darabig csak a horkolásával boszantotta megkötött uti társát.
A hintó azalatt gördült tovább a rögös úton négy pej paripával.
Manó nem talált ismerősökre sem a hajduban, sem a kocsisban; ezek nem az
ő apjának a cselédjei közül valók.
Külömben nem szedhették volna rá ilyen otromba módon.
A mint egy hidon áthaladtak, a kocsi egyszerre akkorát zökkent, hogy
Horkázynak a feje majd keresztűl ütötte a hintó ernyőjét, még a nyaka is
megroppant bele.
– Hopp, Chabuxyngilas! kiálta az álmából felrázott. Épen Attila
lakomáján voltam, Thonuzóbával együtt: ittuk a «vérbulcsut», ellenség
vérét, ellenség koponyájából. Mikor elmondtam a dicső Thonuzóbának, hogy
a legutolsó dédunokája krajczár pénzért prédikál Mike-Pércsen a
paczinacziták ivadékainak, úgy fejbelegyintett a buzogányával, hogy
felébredtem bele.
Ekkor aztán vigasztalásul előhúzta a dohányzacskóját, meg a
tajtékpipáját, s rágyujtott, gomolygó füstfelleget fujva áldozata
arczába.
S a közben elmesélte neki hosszában, széltében, a dicső ősnek,
Thonuzóbának feltalálását; a sok milliókat érő kincseket, a mikhez
fogható a potentátoknak sincsen. Még azt a titkot is fölfedezte Manó
előtt, hogy megtaláltatott ugyanez alkalommal az a hártyalevélre irott
szer, melyben a hetumogerek Thonuzóba ivadékait emelik a vezéri paizsra,
ha az Árpádfiaknak magva szakad. És e szerint ezen egész országnak
jogszerinti örököse senki sem más, mint az, a ki mai napság kongóért
árulja a pengőt (krajczárért az igét) a dohos parasztoknak!
Manó utoljára kisértette meg, hogy szétszakíthatná-e a kezeit
összebilincselő zsineget? Nem birt vele.
Egyszer a kocsis megállította a lovakat pihentetés végett.
– Jónás! szólt Horkázy a hajduhoz. Hol járunk már?
– Már látszik a dombon a «Világlátó»-csárda.
– No, ha Világlátó, akkor lássunk mi is hozzá, hogy öltöztessük fel a
kisasszonyunkat illendő módon.
Erre hajdu és Horkázy hozzáfogtak, hogy a megkötözött ifjut
beletakargassák a két szint játszó nagy selyem asszonyi burnuszba, a
fejére meg feltettek egy roppant nagy táritoppos selyemkalapot, annak a
fátyolát lehúzva egészen az arcza elé.
– Így aztán keresztűl mehetünk vele majd Debreczenen is, nehogy valaki
ráismerjen s aztán a diákság «ad armát» kiáltson, s még erővel
kiszabadítsa.
S ezt neki mind szépen türni kellett.
Egy hajtással aztán el lett érve a Világlátó-csárda, a mi azért kaphatta
a nevét, mert egy emelkedett dombocskán áll, de biz a csárda maga nem
sok világot lát, ha csak azt nem veszszük, hogy onnan már megláthatni a
nagy kálvinista Rómát a ködös láthatáron, négy kálvinista és csak egy
pápista tornyával. Még akkor az ó-város mély széles árokkal volt
körülvéve, a min keresztűl nyolcz kapu vezetett bele.
– No, itt megetessünk, mondá Horkázy, a mint a csárda állása alá
megérkezének; magam is megebédelek, hogy aztán Debreczenben ne kelljen
séramóráznunk. Kend Jónás, az alatt, a míg én az ebédet elköltöm
odabenn, itt marad a hintónál s ügyel rá, hogy a kisasszonyka valahogy
el ne szökjék.
A kocsis ezalatt kifogta a két hátulsó lovat s bevezette az istállóba.
Manó a kocsiból láthatá, hogy a két első lovat meg az a fürtös gubás,
rojtos gatyás kocsis kezelgeti, a kit a mike-pércsi templomajtóban
látott. Az ekhós szekér is ott volt az állásban, épen a hintó mellett,
tülednek (kocsisnyelven «balra»).
E szerint ez egy valóságos hadi stratagéma volt az ő körülkerítésére. Ez
az ekhós szekeres kocsis is az ő ellene szövetkezettek ligájához
tartozott. Igazi triple alliance!
A mint Horkázy a csárda pitvarában eltünt, erősen kiabálva korcsmárosné
után, s a mint az uri lovakat behordták az istállóba (az ekhós szekér
gabancsai csak onnan szénáztak a keresztlábú vályuból, félistránggal a
kisafához kötve), azt mondá Jónás hajdu a visszatérő gubás kocsisnak:
– Marczinka hé! Szalonnázott kee már?
– Hogy a pokolba ne szalonnáztam vaóna! viszonza az szeliden.
– No, hát akkor maradjon kee itten, oszt vigyázzon rá, hogy a
kisasszonyka meg ne szökjék innen a hintóból. Meg ne nézze kee, mert
harap. Aztán vigyázzon kee!
– Hogy az istennyilába ne vigyáznék!
Azzal aztán a hajdu is bement a csárdába ebédelni.
A gubás kocsis meg neki vetette a hátát a hintó ládájának s onnan nézett
ki a kapun a világba, elbámulva a debreczeni kettős toronyig.
Nemsokára egy nagy társzekér csörtetett be a kapun. Olyan igazi
debreczeni társzekér, a mire tizenhárom ember szokott felülni, de van is
eleibe öt olyan ló fogva, a mi elhuzná a helyéből a tornyot. (A
mike-pércsit bizonyosan.) Most azonban csak egy ember űl a szekéren, a
kocsisülésben, maga a czivisgazda. Zöld krispin van rajta, veres
gallérral, abban az időben a debreczeni czivisgazdák viselete. Hozzá
lapos, keskeny karimájú kalap, annak a zsinórja mellé dugva két szál
rozskalász, urak jelvénye.
Az ujonérkezett szekér odahajtat a hintó mellé hozzádra, az állás alá s
ott megáll.
A krispines polgár aláhömpölyödik a kocsis üléséből, olyan az egész
alakja, mintha csupa gumilasztikumból volna.
– Hallja szi! bácsi! szólítja meg a gubás kocsis, micsoda város az ottan
la?
A czivis polgár végig nézi a kérdezőt fültől sarkig sértett
büszkeséggel.
– Vakuljon meg a két szemed! Nem látod, hogy Debrecz…
Erre az elharapott végű mondásra egyszerre felvillanyozódva tekinte ki a
nagy kalap ernyője alól Manó. Hisz ez Tánczos uram! az ő patronusa, a
kinek a fiait olvasni tanítja, a kinek a nagyanyja fölött nem régiben
ott énekelt virrasztva. Ez őt megszabadíthatja. Keze, lába lehurkolva, a
szája bekötve, nem tehetett mást, mint hogy elkezdett nyavalyogva nyögni
s hánykolódni a hintóban.
– Nené! Hát ez itt miféle szerzet! kérdé Tánczos uram.
– Látja kee, ha van szeme, hogy kisasszony! veté vissza a kölcsönt a
gubás.
Tánczos uram azonban nem érte be azzal a válaszszal, hanem odalépett s
fellebbenté a kalapfátyolt Manó arczáról.
–…ndörgős menkű! ’Sz ez az én diákom! Hát quid ergo vigyorgó!
Azzal lerántotta a Manó szájáról a köteléket.
– Jaj, édes Tánczos bácsi, az Isten küldte ide.
–…gy is van. Egy mangaliczáért jövék ki a tanyára, azt viszem be a
tisztelendő úrnak, de hát domine quomodo…
– Vágja le hamar a kötelékeimet. Elfogtak a filiszteusok,
apáczaklastromba akarnak zárni.
–…geszem én azt a klastrom…
A debreczeni bicsak egyszeriben ott termett a kezében, s két
nyisszantással le lett oldva kézről lábról a kötelék. Manó kiugrott a
hintóból s szaladni akart ki a kapun.
Tánczos uram megkapta a karjánál fogva.
–… s hova szaladnánk, mikor senki sem kerg…?
– Futok a merre látok.
– Dehogy fut a magyar! Mikor itt a szekér. Felül a magyar kocs…
– Mindjárt itt lesznek a hóhéraim! S én inkább meghalok, mint hogy még
egyszer annak az orosz pópának a keze közé kerüljek.
–…geszem én azt az orosz póp…
– Ők sokan vannak. Ez is az ő embere, ez a gubás.
–…z a guba? Kiben ember vagyon. Czo fel gubás! Itt egy susták, hozz
vizet a puttonyban a lovaim…
A gubás hűségesen elvette a kétgarasost, s leakasztva a szekér oldaláról
a puttonyt, sorba megitatta Tánczos uram lovait egyenkint. Lehet ám két
úrnak is szolgálni, csak mind a ketten fizessenek.
–…nk meg addig néznénk bele a tarisznyába, mi volna be…
Tánczos uram elővette a posztószéltarisznyát, kinyitotta, volt biz abban
sült kolbász, fehér pecsenye, meg fonatos két emberre való. Ne vigyük
ezt haza.
Manó azt gondolva, hogy akkor is elég lesz a szaladásra gondolni, ha
vagy a hajdut, vagy Horkázit megpillantja, ráállt a falatozásra, s még a
kotyogósból is hagyott magára diktálni egy pár húzást, a mitől mind
nagyobb bátorság szállt ereibe. Ez alatt a «guba kiben ember vagyon»
megitatta a lovakat, fel is szerszámozta megint, a maradék kolbászszal,
pecsenyével boldoggá is tette őt Tánczos uram.
– Adjon Isten ezer annyit.
–…m kell nekem, fiam! Most is annyi van, hogy nem tok há lenni tü…
– Hát itt a szekéren mit visz kegyelmed?
–…gy disztót…
A gubás kényes filológ volt.
– Nem disztó az, hanem gyesznó.
Tánczos uram oda ment a szekérhez, megfogta a fülét a sertésállatnak. Az
meg sem nyikkant. Próbálta emelni. Meg sem moczczant.
– No most már «gyesznó», mert meghótt! mondá rá igazi debreczeni
flegmával. – Mondtam annak a béreskölyöknek, hogy ne tegye fejjel a ló
felé a disztót, mert megd…
A bizony megesett.
– De már most ezt csak nem vihetem a magam papjának, de ha papnak
szántam, legyen azé a másiké. Gyere ecsém gubás, emeljük le, tegyük a
hintóba szegény pár…
Ez a tréfás ötlet még Manót is ördögi jó kedvre hangolta, minden
elkeseredése daczára.
– Megálljunk csak! mondá. Ha már útitársat adunk a táltosnak,
öltöztessük is fel szépen.
S azzal felkapva a földre dobált selyem-burnuszt, nagy ernyős, fátyolos
kalapot, szépen felmaskarázta vele a jobb sorsra érdemes mangaliczát, ki
vele azonnal helyet és szerepet cserélt.
A gubás mindezekhez olyan egyűgyű képet csinált, mint a ki azt sem
tudja, hogy mi ezen a nevetni való?
Akkor aztán Tánczos uram felsegítette a kocsisülésbe a diákot, maga is
felkapaszkodott melléje; egyet csettentett a szájával az öt sárkánynak,
s azzal azok úgy kilódították onnan az udvarból az átelleni kapun a
nehéz társzekeret, mintha csak gyerekkocsi volna.
Manó csak ekkor mert nagyot lélekzeni; most hitte el egészen, hogy meg
van szabadulva.
– Csak utól ne érnének! rémüldözött hátra tekingetve. Jó négy ló van ám
azzal a hintóval.
–…g eszem én azt a négy lovat hintóst…
– De az ekhós szekér is Horkázié.
–…zt meg sem eszem, csak megpipálom…
Jól elhaladhattak odáig, a hol a nagy erdő kezdődik, mire a veszedelem
kitört.
Horkázy odabenn a fogadó belső szobájában egész kényelemmel fogyasztott
el egy egész paprikás tyúkot, egy üveg bakator és suliguli mellett, csak
a zuzáját hagyta meg; azt ki nem állhatta. Ezt aztán fentartá valami
kapitális tréfacsinálásra. Felszúrta a kenyérszelő bicskája hegyére s
úgy vitte ki a hintóhoz, megkínálni vele az Emmácskát.
A hajdu még odabenn mulatott a paraszt ivószobában, a kocsis pedig aludt
az istállóban; csak a matyó kocsis támogatta a hátával az állás
oszlopát.
– No hát! Drága szép Emmácskám! Szereti-e még a zúzáját? A csirke
zúzáját? A maga legkedvesebb porczióját. Ehun van: elhoztam. Tetszik
megszólalni? Feloldjam a száját?
Hát a mint felveti a kalapfátyolt, akkor bődül hanyatt ijedtében.
– Jaj! Ormuzd és Ahrimán! Minden amshas spandok!
A kisasszony disznófejűvé változott!
– Ki cselekedte ezt a disznóságot? Héj Jónás! hajdu, áruló lictor! Hol
tekeregsz? Gyere elő! Hol a puskám? Hadd lőjelek agyon!
Erre a nagy patáliára aztán a hajdu is előczammogott az ivószobából,
törülgetve a bajuszát az utolsó pohár bortól.
– No hát mi dült fel?
– Ide nézz, ördög fia! Mit hagytak itt a kisasszonyunk helyett?
A hajdu aztán a maga részéről viszont a gubás kocsisra förmedt.
– Nem megmondtam kendnek, hogy el ne hagyja szökni a kisasszonyt?
– De azt nem mondta kee, hogy el ne hagyjam szökni – a diákot.
– Agyonlőlek mind a kettőtöket! üvöltött Horkázi.
Szerencsére a puskája soha sem szokott megtöltve lenni, csak
népijesztőnek hordta magával, maga félt a töltött fegyvertől, hanem a
barkóczafa bottal nagyokat suhintott a két kötelességmulasztó cseléd
felé. Azoknak volt annyi eszük, hogy nem tartották hozzá a hátukat.
Ebből lett egy kis kergetőzés, a mibe végre is Horkázi úr beleunt.
– Hová lett a kisasszony? te mafla! horkantott a matyóra, nekivörösödött
ábrázattal.
– Ahun viszik azon az ötlovas szekéren, ni. Már jól elkoczogtak.
– Hát mért nem mondod hamarább?
– Mert nem kérdezték hamarább.
– Gyorsan befogni a hintót! Merre az a kocsis? A füledre feküdtél, te
manichéus?
– Arra hát. Jól esik az az ember testének, ha délután egyet szunyadhat.
A táltos kergette a hajdút, a hajdú czibálta a kocsist, a kocsis nem
találta a lónak a fejét, mind a farkánál akarta felkantározni; a Matyó
kocsis meg odakönyökölt a kocsiajtóra, a felpiperézett sertésre bámulva,
mintha most akarná már teljesíteni a strázsáló kötelességet, nehogy még
ez is elszökjék a kisasszony ruhából; mint a hogy már egy diák elszökött
belőle.
Azonban ez az egész derendóczia nagyon hasonlított azokhoz a betanult
komédiákhoz, a minőket valami falusi szinész trupp szokott előadni, a
hol az igazgató játszsza a dühösködő páter familiást, felkötött
kender-szakállal; van hozzá egy káromkodó hajdu; egy agyafurt palócz, a
kinek a szerepe tótágast álló feleleteket adni, aztán meg egy kocsis,
kinek feladata úgy tenni, a hogy részeg emberek szoktak. A nagy szakállú
kiabál, a másik három addig hallgat; a négy lépésnyi színpadon kergetik
egymást, de el nem érik, az egyik nagyokat üt a bottal, de nem talál; a
másik jajgat, bár nem kapta meg az ütleget, s a hol «hahaha» van irva a
szerepben, ott megáll az ember – nevetni.
Ezek itt mind a négyen úgy tesznek, mintha csak egy főpróba nélkül
előrántott bohózatot játszanának.
És hátha még az ötödik is szerepet játszik ebben a comediában? (Nem a
sertés állatot értjük, mert az egész komolyan veszi a maga állapotját,
hanem Tánczos uramat.) Hátha az is a trupphoz tartozik?…
Azon a szép síkságon, a mi a világlátó csárda s a nagy erdő között
elterül, (csupa kaszáló, nyilasokra osztva, a miből minden
czivispolgárnak jár egy ötboglyás nyilas;) – nagy messziről meg lehet
látni egyik szekérről a másikat. Manó egyre tekintgetett hátrafelé, a
míg Tánczos uram csak úgy kurta kutya koczogásban ereszté a lovakat,
értekezést tartva Debreczen városa kiváló szabadalmairól, a mik azt a
világ első városává teszik, s a czivispolgárnak azon páratlan nagy
hatalmáról, a milyennel senki a világon nem dicsekedhetik. Mert hogy
minden debreczeni polgárnak van harminczszor olyan nagy földbirtoka,
kiszabva a legjobb termő földből, mint a mekkora a háza udvarostul,
kertestül odabenn a városban; s a házat a föld nélkül eladni nem lehet,
azok egymáshoz vannak kötve. Ennélfogva itt semmi gazdag ember nagy
birtokot össze nem vásálhat, mert akkor egy egész utczát kellene neki
odabenn megvenni. Aztán semmiféle adófizetés s más ilyen nyavalya a
debreczeni polgár lelkét nem háborítja, sőt inkább ő kap osztalékot a
város jövedelmeiből.
Manó mind nagyon érdekes dolognak találta ezeket, de azért mégis csak
nyugtalanul tekingetett hátra azon porfelleg felé, melyet ha néha
hátrahajtott a szél, egy négylovas hintó tünt elő belőle.
– Mindjárt utolérnek bennünket Tánczos bácsi:
–…dd erőlködjen…
S magyarázta tovább a puszták virtusait, áttérve a «purzsás»-ok
ismertetésére, a kik Erdélyből hajtják le ide a juhnyájaikat legeltetni.
A hintó ez alatt már olyan közel érte a szekeret, hogy a vágtató paripák
prüszkölését lehetett hallani. Tánczos uram még mindig csak lépésben
eresztette a lovait, rajt ült az ostorán.
–…nek az a nagy ugrálás? Mindjárt benne leszünk a nagy erdőb…
Hiszen Manó is gondolt valamit a nagy erdőről, mikor azt elérték. Az
ökleiben nem bízott, de igen a lábaiban. Ha ő ennek a bozótnak nekiveti
magát, hárman sem fogják el. Csendesen kezdte lehúzni a csizmáit a
lábáról s a tógát felgyűrte az öve alá, mezítláb még sikeresebb a
szaladás.
–…m akar elszaladni humanis…? szólt oda félvállról Tánczos uram.
– Már itt jön a pópa a sarkunkban.
–…dd jöjjön! Még úgy sem ettem papot se sülve, se nyers…
A nagy erdő szélében kezdődik a homok. Az jó becsületes kerékkötőhomok,
a mely tanácsossá teszi a fontolva haladást. Itt már a hintó is csak
lépést baktathatott a szekér nyomában.
Horkázy és a hajdu leszálltak a hintóból, nyilván csak azért, hogy a
lovak könnyebben húzhassanak, de Manó ezt arra vélte, hogy már ő érte
jönnek, nosza hirtelen lerúgta hát a másik lábáról is a csizmáját s ő is
ugrani készült.
– Nené! mondá Tánczos uram, valamit kiejtett a csizmából a humannis…
A biz a száz forintos bankó volt.
– Ez egy százforintos bankó, mondá a diák.
–…gy ne tunn…
– Hát akkor azt is tudja, nagy jó uram, hogy ezt kitől kaptam, mire
kaptam?
–…szt is csak tudj…
– No hát én ezt most megköszönöm és elfogadom.
–…ztán menj…?
– Menjünk, menjünk.
– Od…?
– Oda.
Tánczos uram elővette az ülése alá dugott ostort s kikanyargatta annak
négyes suhogóját.
– No hát már most – gyíh te Csillag, gyih te Pajkos Bécs városáig meg
sem állsz!
S azzal közibe cserdített az ötös fogatnak. A kemény szájú buczefalusok
egyszerre szügyeikbe vágták a fejüket s úgy elragadták a szekeret, hogy
csakúgy csörömpölt. Nem volt azoknak homok a homok.
A hintós ló kocsisa is utánna akarta csinálni azt a mesterséget, de az ő
más terephez szokott paripái az első nekirugaszkodás után végképen
kiálltak, s szétvetették a négy lábukat, pedig a két pasasér is segített
tolni a hintót.
Úgy elszáguldott előlük a szekér, hogy nemsokára még porát sem látták.
Horkázy felállt egy levágott fa törzsére s onnan kiáltott egy ó-kazár
bolgár átkot a futók után, a mi azokat valószínüleg egész súlyával fogja
utólérni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És így szerencsésen sikerült a Tanussy-család egyetlen fiuutódját
bekergetni a bécs-újhelyi császári királyi katonatiszti növelde falai
közé.
Ha Horkázy Kajafás Ponthaligethy Adalbert grófnak fizetett totumfacja
lett volna, sem intézhette volna ezt a stratagémát tökéletesebben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor pünkösd után néhány hétre Badenben (Bécs mellett) Ponthaligethy
gróf összetalálkozott Hruszkay királyi tanácsos úrral, s az első
udvariasságokat egymás közt kicserélték, azt kérdezte tőle:
– Hát hogy vannak megelégedve a dologgal a Bankgassa Nro 5-ben (udvari
cancellária)?
– Tökéletesen. – Biztosítá ő nagyméltóságát ő nagysága.
A TUHUTUMMEGYEI KÖVETVÁLASZTÁS.
Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. Miket
historizált el Horkázy úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása
felől, azt nehéz volna rendbeszedni, mert mindennap más meg más
történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem
szoktak levelezni. Ha van, a ki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti
évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a
nyugtát, egyéb irást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik,
ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába
fogott ifjoncz kedélyét.
Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cziviseket temetett
petákért és legatióba járt, az érte küldött Horkázy körme közül világgá
szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az
ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltánczosok közt
látta, a mint az abroncson keresztül bukfenczeket hányt, a másik
megesküdt rá, hogy Szegzárdon látta a szinész-truppnál, ráismert
Kakambuki herczegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három
huszast kölcsön; akadt olyan bölcs, a ki kisütötte, hogy azt bizony
elfogták a zsidók s vérét vették, míg utoljára megállapodott a
közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő
múlva elhiresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a
versio Decebált magát is kielégítette. A rablás mégis csak előkelőbb
mesterség mint a supplikálás.
Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder
miatt fájdítani a fejét.
Össze lett híva az országgyülés, el lett rendelve a követválasztás.
Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyülési
követ közül az egyiknek megtették az alispánt, annak a helyébe lépett a
másod-alispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői
állomásra aztán többen aspiráltak, a kiket capacitásoknak szokás
nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes
polczra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a
közvéleménynek aztán, nehogy elkeseredjék, megtették második
országgyülési követnek. Ez így ment 1791 óta.
Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra
csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül
föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.
Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszétműködő
kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy
quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.
Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán
leköszönt a hivataláról s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a
megye vezetőjeül. Léczkirály helyett kaptunk gólyakirályt.
Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, a ki senki sem volt más, mint a
saját öcscse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel
vele szemben a keztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal
az eszközökkel és indulatokkal ellátva, a mik egy-egy ilyen hadjárathoz
szükségesek. És ez valóságos hadjárat volt.
A mit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó
szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a
vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi
gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden
faluban, a korcsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben
a bor, még pedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortes uraknak,
beütötték a hordó fenekét s kieresztették a lőrét az utczacsatornába.
Volt általános kukoricza- és kenderföldosztás, szabad legeltetés,
faizás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől-végig bejárta, pompás
szekér és lovaskisérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és
tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani,
koszorú-zápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson.
Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy
«nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel
nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a
főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény
nemesség közt.» Ez már többet ért.