dolgát, hogy Decebál soha se maradjon két nap egymásután ugyanazon a
helyen, s ha valamikép még is megtörténhetnék, hogy valami staféta
nyomába akadna, akárhonnan érkező levéllel, kegyed fogja el azt a
levelet, s dugja el a bőröndje legalsó részébe s ne adja át Decebálnak,
csak mikor hazajönnek.
No már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy
asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor «huzva» jönnek,
röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!
Itt hát minden rendbe lett hozva szépen.
Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi
dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy
parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is
számos ajándékokat vitt magával, hadd irigykedjenek majd!
Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül utnak bocsátotta,
tért vissza a mérnök maga is a városba.
Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott
találta, hanem az anglusra még kellett várni jó három negyedet, annak az
órája a londoni idő szerint járt.
Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette
Tanussy Decebál meghatalmazását és mr. Snopkins irásbeli ajánlatát.
– Már most tehát elhiszi inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi
kincsek, mondá Rézkuthy úr.
– Hogy ne hinném? itt az irott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt
Tanussy Decebál nevében elfogadom.
– Hogyan tetszik? kérdé meghökkenve Ponthay Adalbert gróf.
– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antiquarius
czég ajánlatát.
– Mit? És átengedi a Thonuzóba kincseket?
– Mind, azon módon, a hogy együtt vannak.
– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el
akartak belőle tulajdonítani!
– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e
becsárból kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza,
míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett
nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgy is véka
alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagy világ amott a themseparti
világvárosban.
Ezt azután mr. Snopkins kedvéért angolul is elmondta Mántay Móricz.
Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyilni, a mint a mondottakat
hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a
feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a
szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszinü szemeket.
Mántay Móricz pedig a legegyügyübb ábrázattal gratulált neki a
szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse
ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro.
5. 32 ezeret pedig Pesten Malvieux czégnél, akár arany guineekben, akár
aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.
Az anglusnak mozgott alá is fel is a feje meg az álla (külön) minden
egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: «Wery well».
Azzal fogta a kürtőkalapját s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva
hagyott maga után.
A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és
Rézkuthy. Az utóbbi arczán szemrehányás volt olvasható: «Meg kellett
volna a kisebbik összegnél maradni.»
Ponthay gróf még erőltette a hidegvérű nyugodtságot.
– Jól van! szólt Mántayhoz. Az elfogadási ajánlatot tudomásúl veszszük,
s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő
most?
– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy
sógorát, a szélső a Szilágyságban lakik, a legutolsó a Bárczaságban. Ne
tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.
Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arczán. Odalépett
egészen a mérnök elé, úgy, hogy az orraik csaknem egymást érték s így
szólt hozzá halkan:
– Azt mondják, hogy a mérnök úr ezermester.
– Nem, kegyelmes uram, én csak kilenczszáz mester vagyok.
Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kaczagni. Olyan jól
esett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat. – Talán nem is ezen
együgyü calembourghon nevettek. – De háromszor is ujra kezdték.
De úgy eltünt e naptól fogva mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem
tett búcsulátogatást.
Még azután volt egy kis ribillió, a mit Horkázy és Vakandi támasztottak,
mikor híre futamodott, hogy Mántay Móricz a Decebál teljhatalmazása
mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az
ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móriczot szidták,
gazemberezték uton-utfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem
volt ott, nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon
vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden
erőlködés. A küldönczök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy oda
került a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig
nem került vissza Decebál. Az alatt bizony akár lóháton is elmehetett
volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.
De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték
sem az arany rudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se
Pestre. Az alatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos
is búcsut vett a vármegyétől s hazament Ponthaligetre.
Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móriczot
felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért.
– Hát te már megjöttél Londonból? – kérdezé tőle.
– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én
Londonban.
– Hát az én kölcsönöm dolgában.
– Nem tudok én a te kölcsönödről semmit.
– Gutát nem! Hát a mivel a fiscus harmadrészét kifizetem.
– Fiscus – harmad – részét? – Mi az?
– No a Thonuzóba kincseiért. Ne légy hülye!
– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a
fiókomban az írás.
– Micsoda írás?
– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a
megyei archivumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van
bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a
te dédapád, anyád tulajdonai voltak s így neked jogos örökséged,
ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó
harmadrészt.
– Lehetetlen.
– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkü lenni. Ez rendes
dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át s
birjad békével.
Decebál nagyott fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára
160 ezer forintot és ő még is olyan szomorú lett, mintha azt sejtené,
hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.
«NETARTSDERRE» ÉS «MITUGRÁLSZ.»
«Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a
világon.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Disznó egészséges egy város ez a Debreczen. Ötvenezer lélek, s egy sem
halandó test már tiz nap óta».
«De majd eljön a dinnyeérés, akkor csak ád Jupiter egy kis kholerát».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ne tartsd erre!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Voltaképen Zuboki Máténak hitták, de miután minden beszédét azzal szokta
végezni, hogy «ne tartsd erre!» rajta maradt ez a melléknév, az egész
diákság így tisztelte.
Ő volt az egyház orgonistája, kántor és kántus prézes a kollegiumban.
Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres
karikákba foglalt szemekkel, a mik mindig könyeztek, a hogy ő állítá, a
debreczeni portól, a mire a diákok azt mondták, hogy igen is «lágy»
«b»-vel irva.
– Hol van hát? mondá erre édes Zuboki úr.
Ez az «édes» aztán a megszólítási czím, rangfokozat szerint. A professor
a «világosságos» (clarissime), az esküdt diák az «emberséges»
(humanissime), a kántor már csak «édes» (carissime).
Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor, szüntelen harczolt vele,
hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekes
könyvek tábláira ez az aranymondása, a mivel a diákjait lepirongatta:
«mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk».
Debreczenben pedig volt akkoriban a bornak itczéje négy váltó krajczár,
öt itcze abból csak megillet egy rendes embert napjában, a mi húsz
krajczár, – egy huszasban van ötven krajczár, – minden közönséges halott
után jár a kántornak egy huszas, már most, a ki tanulta a magasabb
mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki
eltemettetni Debreczen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet
Zuboki uramnak a szomjusága?
Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a
kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a
kegyes felfohászkodás, a dinnyeérés évadja után, a mikor, a mult
évtizedben is meghonosult cholera nostras felszokott támadni a nagy
alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény
kántornak, harangozónak és sirásóknak. De biz a diákoknak is, az
énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajczár. Ezeket «petákos»
halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született
halottak is, a kiknek «márjásos» halott a nevük. A ki plane huszassal
fizet, az «portentum». Az ilyentől Zuboky úrnak lázsiás tallér jár. (A
mi egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi
felváltani.)
A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még «Orbán» is
beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj ha bor folyna
benne, sohse hallaná az ember, hogy «a Tisza kiáradt».
«Ne tartsd erre!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A sok énekes diák között, a kikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan
kedvencze Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Ennek volt aztán hangja!
Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy «harmoniá»-ban az «áltust»
énekelte, kihallatszott valamennyi közül.
Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták felőle, hogy milyen rengeteg
nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiukkal osztozik abban a
víg nyomoruságban, a minek a gyönyörüségéről a mostani kor ifju
ivadékának már fogalma sincsen. Akkor «páros» zsemlyéket árultak, olyan
volt, mint egy 8-as, krajczár volt az ára. De nagy delicia volt!
délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, a kinek még krajczárja
sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét s megosztani vele! Az
volt a barátság!
Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve
jött el hazulról a collegiumba. Nem is kap onnan egy krajczárt sem. Ki
akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jéghátán is. Keres
pénzt, a hogy szokás. «Karikába» állítja a civisek porontyait, s
«privátát» ad nekik, eljár temetésre, s ha a «tógát» felölthette, jönnek
a «légácziók.» A Manó ugyan még csak egy «esztendős» diák (vulgó
«bagoly»), hanem először is, mint «altista», a kántusban tizenkét
emberrel elébb «eligál», azután mint «kis botos» a tűzoltó csapatnál
megint tizenkettővel előbb és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a
névsorban, úgy, hogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is
válogatni.
Egy szép napon aztán az a hír futotta be a collegiumot, hogy a Tanussy
Manónak ötpecsétes levele érkezett, a mire kívülről rá van irva:
«terhelve száz váltó forintokkal!» – Egy száz forintos levélnek a neve a
collegiumi nomenclatio szerint «evangelium!» Ilyen csak az égből száll
le! Meg tudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál
bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy
győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus
felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leczkét, a
miben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne
vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt
tanúl, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor
nem lehet, mert a mikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják)
a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük
zsebében ál a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a
contra scriba hazaszalad a seniorhoz, s «post festa» lekötésével
kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a száz forintos levél.
Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen száz forintos levélnek a
megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis
majálist kurálni.
Annál kellemetlenebbűl hatott a kollegiumi pajtásságra, hogy Tanussy
Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy
«ki szereti a halat?» Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is
elmúlt s a collatio még sem következett. Kezdtek példálózni. Maga
Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az énekleczke alatt: «hej, ha
én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy száz forintos bankónak a
csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.» Manó abból se értett semmit.
Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.
– Nem te neked szólt az a levél, a mit kaptál?
– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzá
nyúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?
A levelet Ponthay Adalbert gróf írta, ez volt a tartalma:
«Kedves öcsém!
Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy ősi
birtokomhoz, a mely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt
köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy
káromra, magának előnyére. E helyett, lovagiassága, atyafias jó indulata
és igazságszeretete által indíttatva, önként megszünteté a hosszadalmas
pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonosság
parancsát követem, a midőn e nagylelküséget a te családodnak meghálálni
igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint a midőn te neked, e
család egyetlen sarjának azon a pályán, a melyre saját lelked vágyai
vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreczeni
tanáraid által értesülve vagyok a felől, hogy tanulmányidat kitünően
végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú
kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. A ki a
magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti azt a drága ifjuságát
prédikátori és prókátori tanúlmányokkal. Neked fényes életpályát
jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe
lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek,
cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, a melyekben a mi fajunk
kiváló tulajdonai az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha
ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember és
lehetsz úr tetszésed szerint, én fiamat már oda küldtem. Neki szüksége
van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni,
tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész
költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából s úgy fogadhatod én
tőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád
kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék s nekem még csak
egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre
való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden
évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.
Stb.»
– Már most tudod, hogy miért nem nyulok hozzá ehez a pénzhez?
Visszaküldöm az ajándékozójának.
– Olvassuk fel ezt a levelet a bajtársaknak.
Úgy tettek.
Manó felolvasta a gróf levelét az egész coetus előtt.
– Mit szóltok hozzá?
– Küldd vissza, a honnan jött! kiálták egyhangulag. Hadd jöjjön be a
csitvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, a ki száz
forintot kapott ajándékba s azt visszaküldte! – Majd egy Tanussy elmegy
német katonának!
Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt
adjon: «biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még?» – A miért aztán
jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.
Az egész gyermekkori ismerős világból egy nagy embere maradt Manónak, a
kivel még levél utján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móricz.
Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának
börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép
jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését,
azután a nagy hühót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a
fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy
Decebál még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek
a bolond bajnak a szerencsés elháritását, olyan egyszerű módon, a hogy
Columbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen
megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű
ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a
legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata: a míg az ősei fényében mákonyos
mámort álmodik össze-vissza, az alatt a jövendő idők nyomorú sorsának
veti meg az ágyát.
Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak s tanácsát kérte. A mérnök
sietett a válaszszal.
«Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások
intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.»
«Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!» Így biz’ a delphii orákulum is
tudott tanácsot adni.
Egyébiránt Mántay Móricz az utóbbi idők óta nem volt grata persona a
tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek soha sem szoktak háladatosak lenni
a nekik tett jó szolgálatokért.
Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy «ingyen
kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant
összeget», ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki
sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért
sisakot, kancsókat, azt kérdezi: igazán arany ez? Decebál már a jó
pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések
miatt. Belizár öcscse plane azt beszéli, hogy a bajhalmi czölöpsír már
egyszer fel volt bontva; a meczenzéfiek elárulták, s hogy azok a
csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanom Zöld Marczinak, meg a
szeretőjének a maradványai Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét
ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda
Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra
Hungariam non est vita!
A botránkozás köve egyenesen Mántay Móricz volt mert ha ő el nem rontja
a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyüködnék rajta, hogy
ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba kincsekért, s híres ember
volna. Ez a csunya mathematicus ellopta az aranynak a fényét, a
karbunkulusnak a ragyogását.
De nem kevésbbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett
azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az
volt a legfőbb kivánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét
nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos,
kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is
voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, a ki ötlovas
hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délczeg,
nyalka, fiatal, hatalmas ura van, a ki mellett gazdag ajándékokat lehet
osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a
bőkezüségét, úgy tele pletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, a
miket csak Erdélyben ismernek igazán, hogy az még az ő szerelemféltő
fantasiáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól
féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes
kalandja volt annak, mint Don Juannak.
Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most
tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja? Most értette már, hogy
hová megy az a sok pénz, a min ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden
városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének.
Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilenczvenkilencz századrésze
nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy
szerelemféltő asszony.
Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi
kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a
boszuját, hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját
hagyta itten. Azt mindennap ujra fésülheti, meg is czibálhatja, a földre
dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.
Egy napon a debreczeni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó
iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a
feleségének. Jól tanúl a kölyök. Egy esztendő alatt két évi cursust
végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt
írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szűnidők, ha akarjuk,
vakáczióra haza hozhatjuk a gyermeket. Az ugyan felakarja ölteni a tógát
s inkább el akar menni legátióba az ünnepek alatt, de hát ez iránt előbb
a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; nem azért, mintha az ő
engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az «új tóga» húsz
váltó forintba kerűl. Ki fizeti azt meg?
Sára asszony nagyot lihegett boszuságában.
– No megállj, kölyök, majd adok én neked legátiót! Majd viszek én neked
tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te
fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!
Fel is készűlt azonnal a debreczeni útra, amit már egy év óta
elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.
Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most
is a seniorral irat!
Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe
menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!
Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter,
mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik
ártó angyalát, a kinek neve «himlő». Az kezdett grassálni Debreczen
városában.
Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes
Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele
palaczkra azt, hogy «ne tartsd erre!»
Egy olyan szép szitáló esős délután épen vittek a Nagy Péterfia-utczán
végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér
köténynyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a
koporsó előtt járultak az énekes diákok, elől a kántorral, s énekelték a
szép kalvinista zsolozsmát: «már elmengyek az örömben!»
Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két
szál gerenda, mely mint a velenczei lagunák mellett a járda, a
gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt
jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt
annak a négy lovas hintónak, a mely a gyászmenettel szembe közeledett a
város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De
rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.
Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő
versre, mire a kántus rázendíté:
«A sárból kimenekedtem!»
A salugáderes hintó épen akkor úgy bellezökkent egy alattomos kátyúba,
hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerűlt a sárban, s erre a rudas ló
kiugrott a hátulsó lábával az istrángból.
Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy «A sárból kimenekedtem»,
mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető
hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor
ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott
sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett
neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: «ne tarsd
erre», már akkorra tele rúgta a szemét száját sárral. Erre aztán a többi
két ló is megbolondúlt, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép
festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is
vették azok tréfára a dolgot, hanem neki lódulának a koporsóval, hogy a
sárvulkán lőtávolából elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat
maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkiséretet
Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan
nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogczíme is
volt a neki iramodásra.
Annak a pórult járt hintónak a bakján megismerte a kocsist, meg a
hajdút. Azok az ő cselédjeik.
Az a hintó ő érte jött. Vesd el magad!
Addig hátra sem nézett, a míg az utczagörbület el nem takarta előle a
bajba jutott úri fogatot.