Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXV. KÖTET
A KIS KIRÁLYOK. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
A KIS KIRÁLYOK
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897
THONUZÓBA SÍRJA.
Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy
feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni
Thonuzóbát. Választhatott közülök.
De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak?
Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben
találják meg; de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül
későbben akadnak rájuk.
Dehogy várta be Decebál, a míg Mánthay Móricz nekifekszik a háromlábú
szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az
egyezség aláirása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a
jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi
vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig,
útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat meczenzéfit, (ezek a
magyarhoni általános utászok) s Vakandi Anonymus vezetése alatt
hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.
Csakugyan igaz volt mind egy szóig, a mit a tudós földbuvár elbeszélt.
Ott a magas hegygerinczen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori
czölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaujban. A
pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket, a
honnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha
kijönnek, messze szétnézhetnek a világban.
Az őserdő köröskörül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a
dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői:
kavicscsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, a mitől elment a kedve
a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.
A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán, hogy a czölöpsír bejáratának
nyugot felé kell lenni, a hogy a keresztyén templomok, kápolnák
szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.
A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az
akadályoktól. Sok százados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket
lőporral szétvettetni, a mik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették
a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, daczára a fagyökér erőszakos
furakodási tudományának, mert a czölöpzet és a földtalaj között még egy
vastag mészkéreg volt, s ha azt is át birta fúrni egy makacs gyökérszál,
a mésztől megedzett veresfenyőczölöp lapján elszakálasodott, át nem birt
hatolni.
A meczenzéfiek eleget pöröltek e közben Vakandival, s Decebálnak is
iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő
felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldalon jóformán szabad: ott
csak a boróka bokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van
a sír bejárata.
A meczenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve
németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak;
németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyien a magyar
szabadságharcznak a legelső és a legtovább kitartó harczosai; németek,
de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a
világon meg nem érti.
Decebál is tudott németül (a mennyit illett), de amolyan nagykállói
accentussal. Hát így természetesen ha az egyik azt mondja: «nix» a másik
meg «nüscht», hát akkor meg a «semmi»-nél is innen maradnak.
– Csak csináljátok, a mit a tudós parancsol.
Pedig hát a meczenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már
egyszer voltak itten valami hat esztendővel ez előtt, ugyanezt a dombot
felbontani; de akkor ezt a munkát a tulsó oldalon végezték.
Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy
«lodeger Hond».
Végre megtalálták, a mit kerestek, a czölöpsír bejáratát. Ez is
mesterséges munka volt. Vastag tiszafa-tzobrok keresztbe és hosszába
rakva, mint egy boszorkányláb, vagy a hogy a gyermekek nádszilánkokból
csinálnak magától megálló keresztet; egyik tzobor a másikat köti.
Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtől
hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most aztán
fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák,
erősebb závár volt az a Brahma-lakatnál, s napokat vett igénybe a
kibontása.
A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, a melyre a két
szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia
képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett
hevenyészve s tizenöt sütőkemencze lett felállítva, a miken csupán a
«levelensültet» készíti harmincz erdélyi menyecske, a ki érti ennek a
titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen
vállalatra.
Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghivottak közül
el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus irás, az nála
nélkül el nem olvastatik.
A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg
lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a
tiszafa-tzobrok szétváltak, s a czölöpsír föltárult.
De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, a mint az első
bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült
lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.
– Hohó! kiáltá fel Mántay Móricz, ez humbug! Ezt én látom; de még sem
hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, a kik
nyolczszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind
egy halomra dültek volna.
– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek, válaszolt a
skeptikus kétkedőnek a sírok buvára, s azzal kezébe véve a szurok
fáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott czölöpsírba.
S ezúttal a régiségbuvárnak adott igazat az empyricus tapasztalat.
Azonnal meg lesz magyarázva az egész csoda, csak hadd kezdjük az elején.
Legelőbb is a czölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy
valóságos ezredévre való alkotmány, ez nem lehet hamisság.
A sírüreg hosszukás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan
egymáshoz rótt vastag veresfenyő-czölöpök képezik. Az üreg közepéből egy
öllel át nem érhető égerfaoszlop emelkedik, a minek felső végében fut
össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi harántfekvő mestergerenda,
s ezekre vannak aztán végig rakva a tetőzetet képező szarufák, úgy, hogy
ez a földalatti építmény, mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.
Ahhoz a középső oszlophoz van hozzá erősítve vastag rézlánczczal a
paripa csontváza; ez a láncz tartja az egész csoportot egyenesen
fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porczikái annyi század alatt
egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa
maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült reczével, az ezüst
megmaradt, s a vázat összetartá.
A lovon ülő két csontváz épenmaradásának is ez volt a titka. Az
öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyok, a
mikkel azok gazdagon lehettek kihimezve, úgy átfűzték a csontok
izületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy
szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát.
A mint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott
lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz
egész archæologiai dicsősége. A tudóstársaság képviselői, mint egykor
Columbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe
s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei,
szerszámai, csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. «Mi volt ez?
Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperecz? Dehogy!
Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy
áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem: őspénzek, celta
mintára.
Decebálnak a könyek peregtek alá az arczára. Olyan rendkívüli indulatok,
a minők a férfiszív jegeczéből is ki tudják olvasztani azt az áruló
nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a
nagy öröm, a kegyelet, a kigunyolt törekvés teljes diadala, hangos
zokogásra birta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak
szemét is elülte a köny; – nyolcz százados tragœdia sírból feltámadó
titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott
bepillantani s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános
volt az elérzékenyülés!
– Nem! Nem könyekkel sírunk a zomotornál! ordított fel Horkázi; kövessük
őseinket, a kik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel
arczaikat, vérhullatással siratták meg őket!
Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kinálta rendre
mindenkinek; de nem talált pártolóra, a ki elkezdje ezt az ősi módját a
gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a
mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább
ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orczáinkat,
ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ős magyar
dalt, a mely így kezdődik: «Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső
unokád!»
Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta
onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat. «Senki se tegye be a lábát az
üregbe, a míg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott
kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat
az egész csontváz!»
Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson
kandikált be, míg néhány várakozásterhes percz mulva ismét megjelent a
sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e
meghívó szót:
– Barátja az erénynek, ön bejöhet. Többi várjon.
– Le a sarukkal! kiabált Horkázi. A csizmákat le kell húzni, mikor a
szentélybe lép az ember.
– Nem kell lehúzni, veté vissza Vakandi. Ez a szemita fajoknál szokás!
Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult,
külömben is úgy illett, hogy duzzogjon, a midőn az antagonistájának
ilyen triumfális napja van. Neki állt a jó meczenzéfi földmunkásoknak, s
azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az
«Attila nótáját». A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát
megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a tactusverő
áldozár körül quartettben ezt a verset:
«Kalpag helyett egy piczi
Posztóbul készült miczi
Fedi fejét mindennek,
A német oka ennek!»
(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a
megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)
Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe
lépett. A nyolczszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még
csontváz korukban is mily dicsőségesek.
– Azért hivtam önt legelébb be, barátja az erénynek, mert ön tudni fogja
jól, hogy mi az a legfőbb kincs, a melyet mi itt e helyen keresünk. Ez a
két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd
disputáljon. De nekünk azt a hártyára irott «szer»-t kell megtalálnunk.
Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, a míg az ideje el
nem jön.
Decebál azt mondta rá: «a lelkemből beszélsz, atyámfia!» s azzal ő is
hozzáfogott a széttekintéshez.
Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve,
még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mind a
három úgy keresztül-kasul volt tüzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy
ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így
szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat
lőttek a sírba, melybe a hőst sülyeszték, hogy ne menjen a «nap
mezejére» sebesítetlenül s midőn a halottat, lovára kötve, hű
menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a bucsúztató nyílzápor a hű
társ és paripa életét is kioltá egyszerre. Ez alkalommal a hős maga is
élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű
boszúérzet tölthette el Decebál szivét a kegyetlen Árpádházi király
ellen, a ki ezt az itéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti
magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó
pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze
után! Ide jőjjetek tuhudúnok, szyttya unokák! itt van az áldozat egész
alakjában! ehhez járjatok búcsúra!
A hős fején arany sisak van, hegyes végű, elől orrfedővel és
állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a
férfi-váz karcsontjain szintén arany kösöntyűk vannak, a mik még az
őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő
diadém és a nyakcsigolyáit körítő láncz már későbbkori byzanczi munka.
Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel oda van szegezve a
fejéhez, a hogy egy nyíl keresztül ment rajta, ez világosan bizonyítja,
hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón
viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve,
épen úgy a ló zablája, a mit még most is a fogai között szorít, az ezüst
láncz az állkapcsát erősen hozzá szorítja a koponyájához. Szerteszét
hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből,
ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy
égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, a min nincs sem kép, sem
irás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, a
miken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever
egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyukkal. Ez a
pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos
fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány cultusra szolgáló szerszámot, a
király törette így össze. A mint ez az üst a czölöpfalhoz volt
támasztva, az a taplószerű sárga gomba, a mi a föld alatti
faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzá tapadt a czifra
párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki
tagadná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?
Világra szóló kincsek ezek!
De míg a két tudós academicus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik,
Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami
rejtett irás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papirusz-levél
vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártya-levélről van leirva. Az
nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az arany
sisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? onnan
sem került elő.
– Ilyenkor engem a divinatio szokott czélhoz vezetni; mondja Vakandi. A
fantazia átveszi az itélő tehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van,
hogy a midőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára irott
«szer»-t a király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda
rejtette el!
És ime, a mint Decebál hozzányult a csontváz állkapcsához, a mit a sisak
kapcsolója fentartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy
kicsiny arany szelencze.
Reszketve nyitá fel. A hártya ott volt! S a hártyán rajta az irás.
Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem
lakik! S tagadja még valaki a prófétákat!
Decebál a kezét akarta megcsókolni Vakandinak, de ez nem engedte.
– Itt van! Megvan! olvasd!
De Vakandi, nem hogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon
csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre irott betüsort meglátta.
– Meg vagyok szégyenülve! hebegé. A diadal napján győzetém le egy
megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az én általam ismert
őshunnus jegyekkel van irva, hanem azokkal, a miket Horkázi fedezett
fel, mint székely szyttyabetüket. Ő előtte kell porba borulnom. Hogy ezt
megértem!
– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba; vigasztalá a tudóst Decebál.
Úgy van ez, hogy a te hunn irásjegyeid a köznép által használt irásmódot
képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű czifrább
irásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hunn
alphabet.
– Úgy lesz! nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg
ajtaján s oda kiáltott Horkázinak:
– Páter! Hagyd abba a virginálást. Siess ide. Hunnus irást találtunk!
– Hunnus irást! hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd
elesett a hosszú reverendájában! Olyant, mint ezen a barkóczaboton van?
– Épen olyant!
– «Mene! Tekel! Fáresz!» Czoki Salmanassár király! üvölte
diadalmámorában a főpap s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat,
törte magát a sirüreg felé. «Hol van az a szent irás?»
– Ne ordíts! horkanta rá Decebál. Nem kitrombitálni való ez. S hogy
egészen biztosítsa magát az iránt, hogy a pap halkan ereszsze a szót,
átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket
a betüket?
– Hogy ne ismerném. Az «én» szyttyabetűim. De sötét van itt, nem látok
olvasni.
– Tartsd ide neki a lámpást, Vakandi!
Ez a megalázás, Vakandinak! Még ő tartsa a lámpást!
– Így sem tudom elolvasni. Nagyon aprók a betük.
– Tedd fel az ebszurkot az orrodra!
– Nincs itt a pápaszemem.
– No, majd mindjárt segítek én azon! szólt Decebál s kikiáltott a
sírból: «adjatok egy karafina vizet hamar.»
A kinnlevők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palaczk vizet
Horkázinak? Vajjon mi czélra használhatja ez azt?
Opticai czélra. A vízzel telt gömbölyű palaczk a leghatalmasabb
refractor; láthatjuk ezt sokszor, mikor egy légy végig sétál a palaczk
tulsó oldalán, akkorának tünik fel, mint egy cserebogár.
Vakandi az egyik kezébe fogta a palaczkot, a másikba a lámpást, Decebál
oda tartotta a hártyairatot a palaczk hasához az egyik kezével, a
másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóravalót
eresztett az Ádám-almáján, a mit az leolvasgatott a hunnus irásból.
Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés! – Nem álom.
Valóság. Nem képzelet. Nem fictio. Tény. Élő tanubizonyság. Fejedelmi
alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, a mi
gyapotpapirra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség
nem férhet hozzá többé!
Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz s
megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe szúrt hosszú egyenes kard
markolatára volt nyugtatva: «óh drága ősapám!»
Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a
táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyülölködésüket,
egymás nyakába borulának s össze-vissza csókolóztak, kölcsönösen
elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.
– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te
támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szyttya-irást!
Végre megegyeztek abban, hogy Vakandi a Mózes, Horkázi pedig az Áron.
Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában,
hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe
elkürtöljék; mert, ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy
ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, a mi Magyarországon a rendes
trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán
Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolczszáz esztendeig rejtegesse ezt az
igazságot a fogai között.
Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát
ebben az üregben: a két académikus is.
– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról
soha senkinek nem szóltok, a míg én magam azzal föl nem lépek.
Szivesen vállalkoztak erre az esküvésre s tartották felfelé a három
ujjaikat.
– Nem így, urak; tiltakozék Horkázi. Itt e szent sírban nem esküdhetünk
római szertartás szerint. Az ős szyttyák, mint Herodot irja, akképen
esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak és azt megették. – Hol van egy
eb?
Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak
arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.
Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési módját indítványozta,
mely szerint egy palaczk vizet kiisznak az eskütevők s aztán a palaczkot
összetörik.
– Palaczk vizet kiinni! Szörnyedt fel Horkázi. De inkább kutyát
pörkölök.
Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihuzva
Thonuzóba hosszú kardját a földből.
– Esküdjünk, a hogy a szigetvári vértanuk esküdtek; kezeinket erre az
ősi kardra téve.
Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiu, a
Decebál által kinyujtott pallosra téve tenyereit, hangosan utána mondá a
nehéz esküvést, hogy az egész hártyairásnak a titkát senkinek el nem
árulja.
E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett
hivni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.
Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a
kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen
eldughatók. Egy-egy ezüst vagy arany edényt dolog volt félkézzel
fölemelni, mind tömör szyttya munka volt az, nem holmi filigrám
művészet.
S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült
Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán
a bogláros övvel, a miről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő
gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereczcsontjára volt nyugtatva az
asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt
átkerítve, egész csontalkatát befödte az aranyfonálszövet nyakától
térdig; zománczos öve (a mi arra mutat, hogy a legujabb 1100-beli
divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula
nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.
Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket
képvisel, nem is tekintve annak a tudományos buvárlatra való nagy
fontosságát.
Mit fog ezzel Tanussy Decebál kezdeni?
Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr s kigombolva a felső kabátját,
hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat
hangoztatá:
– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár
alá veszem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető
harmadrész kiadassék.
Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a
levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezuttal.
– Thonuzóba harmadrészét!
Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad föltalálni,
abból is harmadrészt követel a fiscus.
De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két
marokra fogta s oda állt a sírüreg nyilása elé.
– Hozzá ne próbáljon nyulni senki kutyafülű fia az én őseim
hagyatékához, mert ketté hasítom!
Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette s karjaiba
csimpajkóztak, a főfiscus is hirtelen ott termett és capacitálta.
– Non stultisas, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten ide
zárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi
fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No,
csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem
inventarium szerint præter propter felbecsülik a holmikat, s a mi
ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus:
az ereklyék maguk mind neked maradnak.
– Hát hiszen én is úgy értettem; rebegé az ijedtéből helyre ocsudó
Rézkuthy. Dehogy akarok én innen valamit elvinni.
– No az már más! mondá Decebál, oda adva kezéből a rozsdás pallost
Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. Fizetni – nem bánom.
De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius
kincseit kinálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót,
mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? fizetem a harmadát azonnal.
Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a
királyi fiscusnak.
– Az nem megy ilyen brevi manu, szabódék Rézkuthy. Én nem érzem magamat
elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni.
Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megitélni, hogy
arany-e vagy réz a sisak, a mit látok?
De ez meg már épen érzékeny részén találta Decebált.
– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd
mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még
Thonuzóba sisakja réz!
Vakandi megnyugtatá.
– Barátja az erénynek! Ne értse ön félre a dolgot! Nem az anyag itt a
főérték. A kor, melyből származott, határozza meg becsét. A tudományos
világ előtt közönyös kérdés az, hogy aranyból van-e valami régiség? Az
arany minden korban előfordul; de a sárgarézlelet egész tudományos
elméletek korszakát világíthatja meg.
– Legjobb lenne, indítványozá Rézkuthy, ha a tudós urak most rögtön
összeirnák a nevezetes leletet, akkor aztán az összeirást felküldenők a
kamarának, az majd leküldené a maga hivatalos becsmesterét, hogy
határozza meg az értéket: addig pedig lepecsételnők a czölöpsírt, s az
őrizetéről gondoskodnánk, mind az uradalom, mind a vármegye, mind a
kamara részéről közösen.
Ez az indítvány általános elfogadtatásra talált s azzal szent lett a
békesség, a mire annyival inkább szükség volt, mert elkezdett esni a hó
s az úri társaság kényszerült szárnyék alá menekülni, a hol a bőséges
vadászlakoma várt a diadalnap hőseire.
A tudósok ellenben bevették magukat a czölöpsír üregébe s csinálták az
inventáriumot a lelt kincsekről, azoknak ebből állt a dobzódásuk.
Horkázi azonban ezuttal nem számította magát a tudósok közé, hanem
tartotta magát a szentirás szavaihoz: «vigadj a vigadókkal» s inkább a
lakománál képviselte a hajdankort, lelkes áldomásaiban virágnyelven
tudatva a hallgatókkal, hogy micsoda szent hely ez, a melyen most
tombolunk? s felköszöntve Decebált, mint ennek a szent földnek egyetlen
és igazi urát és fejedelmét.
– Ugyan ne járjon el a szád! dörmögött rá Decebál restelkedve. (Az ember
meg lehet arról győződve, hogy fejedelmek utódja; de még sem kivánja,
hogy ez a czíme ferblizés közben is emlegettessék. «Három király: –
magam vagyok a negyedik!» Ebből nem illik vicczet csinálni.)
(Dehogy nem beszélte el azóta Horkázi minden embernek a hártyalevélre
irt «szer»-nek a titkát, daczára a kardra tett erős esküvésnek! Hátha
tüzes sárkányok ültek volna rajta!)
A tudósok végre előkerültek a sírból (csak a két academikus). Vakandi
még ott maradt, az nem éhes – ehető dolgokra. Az most a cserépköcsögben
talál præhistoricoethnographikus nevezetességű pénzeket vizsgálja
rendre, s azokból calculálja ki, mely országokon keresztül vándoroltak
az ősmagyarok, míg ide találtak! Voltak ottan lencseforma pénzek,
serpenyő alakú, csillagmódra kicsipkézett szélű pénzek, egyik oldalukon
domború, másikon homorú veretű pénzek, egész azokig a kulcsforma füles
pénzekig, a miket a régi chinaiak karikára fűzve hordtak magukkal, s
ezeknek a bizonysága szerint visszavezethető lett a magyarok vándorútja
egész az Amur partjáig.
A lelet összeirása be lett mutatva az illető feleknek. Nagyszerű valami
volt az! Maga egy muzeum. Sorba járta az egész lakomaasztalt. Általános
volt az elszörnyedés; micsoda érdekes ereklyéket rejt magában a
Bajhalom?
A főfiscusnak az a jó gondolata támadt, hogy mind e nagybecsű tárgyat
még sem lenne jó itthagyni az erdő közepén; mert ha ennek híre
futamodik, megeshetik, hogy valami rablóbanda (a mi mindig van ezen a
tájon készletben) megrohanja azt az elhagyott helyet, az őrségül ott
hagyott pandurokat, erdőkerülőket agyonveri, s a sir kincseit elrabolja,
hanem azt kell tenni, hogy egy ládába az arany- és ezüstfélék
belerakassanak: az a láda Tanussy Decebál és Rézkuthy pecsétjével
kölcsönösen biztosíttassék s azután a vármegye vasajtós archivumába,
mint legbiztosabb helyre letétessék, a míg a kamara becslőmestere
megérkezik.
Decebál ráállt az indítványra; de csak azon föltétel alatt, hogy a mint
ő azt az erősséget felépítteti, a mi a Bajhalmot körülzárja, s azt a
rendes helyőrséggel megrakja: minden itt talált kincs újra megint vissza
vándoroljon az eredeti helyére; ha a külföldiek megakarják látni,
jöjjenek ide lóháton, ne sajnálják a fáradságot.
A vendég urak azután mind valamennyien vidimálták és coramizálták a
lelettárt, neveik aláirásával és pecsétjeik odanyomásával.
Csak Mántay Móricz nem volt rábirható, hogy a nevét a többiek sorába
odafirkantsa.
– Nem lehet ez hazugság nélkül! Nem hitelesítem én ezt.
Ezért a szóért aztán kicsiny hija, hogy meg nem verték. Különösen a
tudósok. Hogy kétkedhetik abban, a mit ők megvizsgáltak. Hát a mit a
szemeivel lát, a mit a kezeivel megfoghat, azt csak nem mondhatja
hazugságnak!
Erre aztán a calculusok embere a következő paradoxonnal felelt:
– Tudjátok, urak: nem az az igazi jó hazugság, a mi tiszta puszta
tizenhárom próbás hazugság, hanem az a patent hazugság, a mi olyan jól
van vegyítve a valósággal, hogy egyiket a másiktól nem lehet külön
választani. Én itt valami óriási nagy csalásnak az illatát orrontom: –
nem ártom belé magamat.
Ezért aztán kidobták a szárnyékból!
MENNYIT ÉRTEK THONUZÓBA KINCSEI?
«Nagyobb híre volna annak!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hiszen, ha mai napság történt volna meg ez a nevezetes régészeti
fölfedezés, a mikor száznyolczvankilencz hirlap hirdeti a napok
történetét országnak-világnak: hát bizonyosan nagy hevületet idéztek
volna elő a bajhalmi czölöpsir leletei. Itt látnók a fényrajzaikat a
kirakatokban, s a képviselőház asztalán megjelenne a főrendiház által
kezdeményezett első törvényjavaslat az egész őskori telepnek országos
költségen leendő kisajátítása iránt; hanem hát, hogy ilyen csendben
maradt a dolog, annak harminczhárom oka van: akkor még nem volt meg mind
az, a mi a hir gyertyáinak felgyujtogatására szükséges; ellenben megvolt
az, a mi azoknak az elkoppantására volt feltalálva. Az ám! – Ez a mai
(villanyvilágításban és sajtószabadságban megreactionariusodott) új
nemzedék nem is tudja azt már, hogy mi volt a «koppantó», meg a
«censor»? Egy dolog volt a kettő.
Az történt, hogy a mint a két tudós társasági tag megirta a maga
tudósítását a bajhalmi leletről a «Tudományos gyűjtemény» számára, hát
azt elébb censor ő nagyságának szine elé kellett terjeszteni. Az pedig,
a mint az első pillantást végig futtatta az opus kezdő lapján, elrémülve
csapta össze a két első lábát a feje fölött. «Mit? Thonuzóba! Dux
paganorum! Ressuscitatus!» Csak az kellene még, hogy a pogányok vezérét
föltámaszszák! Hol a vörös plajbász? De még csak a czímét sem hagyta
meg. Az egyetlen «Jelenkor»-nak még csak említést sem volt szabad róla
tenni. S mikor a szemtanu tudósok felolvasást akartak e tapasztalataik
eredményéről tartani a Trattner-Károlyi házban (még akkor ott volt az
académia), a II-ik osztály nagyméltóságú elnöke, a királyi tanácsos úr
azt mondá a maga édesen selypítő kiejtésével, hogy: «ezen értekezész
nagyon tanulszágosz; nagyon mulatszágosz; de nem tanáczosz!» S vándorolt
a kézirattárba. – Hogy aztán később miért nem lett mégis kinyomtatva,
szabadság nyiltával? annak majd kiderülnek az okai a történet végén.
Hanem Vakandi úrra nézve nem volt bedeszkázva a világ, neki voltak
összeköttetései a külföld régészeivel, ő megküldte a burkus, bajor és
szász orientalista tudósoknak az egész érdekes leletről szóló
értesítést, természetesen persa nyelven, ez volt a közvítető idioma a
német és a magyar tudósok között, ennek azok szorítottak is aztán helyet
egy-egy szaklap belső oldalán, a mit sohasem vág fel senki.
Azalatt hónapok multak el, s a kamarától csak nem jött le még a
becslőbiztos, a vármegye házánál vasajtó és kettős pecsét alatt tartott
kincsek értékének megszabására. Nem volt ám akkor villám-vonat, csak
«villás» vonat. Télvíz idején Tuhutum vármegyét hat ökrös szekéren
járták be. «Csálé villás!» volt akkor a konduktor «me-het!» jelzője.
A királyi biztos még mindig ott volt. (Olyan az, mint a harmadnapos
hideglelés: könnyű azt megkapni, de nehéz megszabadulni tőle.) Mindig
akadt valami tennivalója, a mi ott marasztá. De most már igazán csak a
talált kincsek ügyének az elintézése volt a legutolsó dolga.
Egy napon Decebál kap egy összevissza vidimált levelet – Londonból.
Angolul volt irva.
Egész Tuhutum vármegyében angolul csak Mántay Móricz tudott. Ezt sem
érti az ember, hogy mi a tatárnak tanulta meg? Kinn is járt Londonban.
Mi dolga volt ott?
Hozzá kellett folyamodni szépen, hogy magyarázza meg, mi van abban a
levélben?
A mérnök röviden elmondá, hogy egy londoni antiquariatus főnöke,
megtudva a bajhalmi lelet érdekes voltát, a maga ügynökét, mr. Snopkins
Salamont egyenesen abból a czélból utaztatja ide, (via Fiume), hogy ez
állítólagos kincseket szemle alá vegye, s azon esetben, ha azok
csakugyan igaziak, s ha azokat a mostani tulajdonosuk eladni
szándékozik, tőle megvásárolja, melyre nézve mr. Snopkins Salamonnak, a
Barrer et Sons czégtől a legmesszebb menő meghatalmazásai vannak.
Ez a levél nagyon kapóra jött Decebálnak.
– No abból ugyan egy patkószeget sem kap az ánglus, ha mindjárt az üveg
alatt tartott egy millió font sterlinges banknótát kinálja is érte
cserébe. Hanem hát azt a czélt elérjük vele, hogy a midőn valaki meg
akarja venni a talált kincseket, az a leghitelesebben fogja meghatározni
azoknak a valódi értékét.
Tehát csak hadd jöjjön az ánglus.
Decebál, úrhoz illő módon gondoskodék a várt vendég fogadása felől.
Elejbe küldte a Tiszarévig a kasznárját ötlovas csézával s szörnyen
kikérdezte Mántay Móriczot, hogy mit szokott az angol ebédelni? «Nem
kell annak egyéb, mint egy nagy darab nyers hus, meg burgonya». Hogy
tudja megenni? (Az igaz, hogy a Tuhutum vármegyei buzatermő fekete
földben olyan a burgonya, mint a szappan.)
Megérkezett az anglus. Tökéletes volt: nem fért hozzá semmi kétség, hogy
Albion szülötte. Mántay Móricznak kellett tolmácsul szolgálni az egymást
nem értő urak között. Decebál a tanusvári házában fogadta a külföldi
vendéget, a honnan mindjárt felmehettek a vármegye házába.
Legelőszőr is ő excellentiájánál tették tiszteletüket, a királyi
biztosnál. Az is tudott annyit angolul, hogy elconversálhatott
Snopkinssal.
Az ügynök bemutatta neki a leghitelesebb alakban kiállított
meghatalmazásait a londoni világhírű czégtől s előadta idejövetele
czélját.
Ponthay Adalbert gróf örömét fejezé ki a kapóra jött alkalom fölött, s
ezt Decebálnak is megmondá, mert bizonyára semmi sem tartóztatja már itt
(ég a föld a talpa alatt), mint ez a lelt kincsek értékfelosztása. Ime
tehát itt van a leghitelesebb becslő.
Azonnal vezette az urakat a főispáni lakosztálylyal összeköttetésben
levő archivumba. Annak a vasajtaja is le volt pecsételve a királyi ember
és Decebál czimeres gyűrűivel. Rézkuthy is kéznél volt, hogy esetleg a
leszakított pecséteket újra felüsse a lakatokra; hatan mentek
vizsgálatot tartani Thonuzóba kincsei fölött: a hatodik volt Vakandi
Anonymus.
A lezárt ládákat felnyitották rendre, s kirakták belőlük a drágaságokat
az asztalra.
Mr. Snopkins csak nézte azokat, merev szemmel, mint a kalapácshal.
Mántay Móricz tudott volna angolul; de nem értett a régészethez. Vakandi
ellenben értette volna a tárgyak becsét és rendeltetését; de nem tudott
semmi európai nyelven. Diákul tudott; de arra az anglus azt mondta:
«no!» Ha a latint nem angol kiejtéssel adják, akkor az rá nézve törökül
van. Végre megpróbálta Vakandi a sanscritot. Erre mr. Snopkins szája,
mely eddig lefelé volt hosszukás, egyszerre széltében lett nyulottá, a
mi azt jelenti, hogy mosolyog. Ezt megértette. Indiákon járt már.
Ettől fogva aztán nem kellett Mántay Móricz tolmácsnak, Vakandi és mr.
Snopkins sanscrit nyelven tökéletesen megértették egymást: a többiek
bámulhattak rájuk.
Minden egyes tárgy figyelmesen meg lett vizsgálva, titkos jelek
fölfedezve, a mik azoknak alkotási korát meghatározzák; a tanulmány
eltartott reggeli 9 órától délután hatig. Ez idő alatt az a hat úr sem
nem evett, sem nem ivott.
Mikor vége volt a vizsgálatnak, mr. Snopkins föltolta a homlokára az
egyik szemüveget, a másikkal megérinté Mántay Móricznak a vállát, s a
fogai közül előmorzsolt valami mondatot.
Erre a mondatra a mérnök boszusan vállat vont s ilyenformán dörmögött:
«humbug!»
Azzal kapta a kalapját s igyekezett odább állni.
– No hát mit mond az anglus? kérdé, visszatartóztatva a futni készülőt
Decebál.
– Azt, hogy bolond. Én megyek ebédelni, éhes vagyok.
S nem hagyta magát lefüleltetni, ott hagyta a szobát, a társaságot és a
kincseket.
Ponthay Adalbert gróf aztán megtolmácsolá Decebálnak, a mit mr. Snopkins
mondott.
– A Barrer et Sons czég, mindezekért az itt együtt levő régiségekért
ajánl önnek harminczezer font sterlinget.
– Mennyi az magyar pénzben?
– Háromszázezer konvenczios forint.
– Nem adom! kiáltá fel Decebál, még a szemei is vörösek lettek
egyszerre.
Mr. Snopkins megint mormogott valamit.
– Azt mondja mr. Snopkins, hogy fel van hatalmazva egész negyvenezer
fontig terjeszkedni az ajánlatával.
Decebállal keringett a világ.
Hiszen négyszázezer forint pénznek is sok! De az a tudat, hogy ime
Nagy-Brittania mit tart Thonuzóba felől.
– Mentül többet kinálnak érte, annál kevésbbé adom oda! kiáltott
Decebál, kinek a homlokán gyöngyözött a veriték a dicsőség hevétől.
Az angol azt hitte, hogy keveslik a kinált összeget s megint kiöblített
egy kurta mondatot a magas inggallérjai közül.
– A mister 48 ezer fontot kinál, tolmácsolá Ponthay Adalbert gróf.
– Bomolj meg! Bifsztekevő anglussa! Ne liczitálj rám fölfelé! Sehogy sem
adom! Ugyan kérem magyarázza meg neki excellentiád, hogy mentül feljebb
igér, nekem annyival többel kell a kamarai harmadrészt megváltanom, mert
én el nem adom a talált kincseket.
– Azt én nem tehetem, szólt nyugodt méltósággal a királyi biztos, miután
én itt a kormány érdekeit képviselem.
Decebál aztán fogta magát, megmagyarázta Mr. Snopkinsnak pantomimicai
módon a maga válaszát, olyformán, hogy a balkeze hüvelykujját a mutató-
és középujja közé dugva, az ekként összeszorított öklét mr. Snopkins
orra alá tartá, mely a néma ábéczében angolul is annyit jelent, hogy
«füge».
Ezt meg is értette az ügynök, s azt mondta rá nagy flegmával:
– Wery well.
Azzal kivett a belső zsebéből egy rengeteg tengeri kutyabőr bugyelárist,
azt mesterségesen felnyitotta s abból egy névjegyet adott át Decebálnak
s valamit mondott is hozzá, a miből Decebál azt vélte megérteni, hogy ez
őt most párbajra hívja, míg ő excellentiája fel nem világosítá, hogy a
mister itt marad a negociált ügy érdekében Tanusvárott nyolcz napig s ez
idő alatt található lesz a szállásán a «régi nap»-nál, reggel tizenkét
órától négyig.
– Dejsz én miattam kár a magyarországi levegőt fogyasztani. Búzám, ökröm
eladó, de a nagyapám czókmókján nem liczitál se zsidó, se örmény, se
anglius. Már most meghallotta gróf úr, hogy mennyit ér a bajhalmi lelet;
ha csak e miatt tetszett itt maradni, hát én nem tartóztatom tovább!
Referálhat a fiscusnak. Fizetem a harmadot.
Most Rézkuthy ur is megszólalt.
Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást hozott
napvilágra Decebál irányában? mosolyterhes confidentiával tevén azon
indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos eljárás volna, ha ex
offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát vennék tudomásul a
Barrer et Sons czég meghatalmazottjának, a mi szerint Tanussy Decebál
«csak» százezer forintot tartoznék fizetni a kamarának.
Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a
rákényszerített jóakarat, épen attól az embertől, a ki egyenesen oka
annak, hogy ő a veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal, mert ő
miatta itélték el. Hátha a mennybéli üdvösséget kellene az ő pártfogása
mellett megnyerni!
– Szégyelje magát a táblabiró úr! förmedt rá kegyetlen haraggal. A kinek
a kenyerét eszi az ur, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az aulicus, képes
volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kurucz, nem csalok meg senkit,
még az ellenségemet sem, még a németet sem, még a kormányt sem. Ismerjen
meg az úr!
Rézkuthy a két füle közé huzta a fejét és félre kotródott. Decebál
aztán, mint a ki azokat, a kikre rá nem néz, nem létező embereknek
tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.
– Ha excellentiád megnyugszik a Barrer et Sons kinálatában, én elfogadom
azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó terheket, s kérem, a
talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most semmi dolgunk itt
tovább, pecsételjük le ujra a ládákat és a vasajtót.
A míg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkinssel beszélgetett, s az
utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá Decebálnak:
– Azt beszéli az angol, hogy magáért azért az «avar» sisakért megadná az
egész kinált összeget a Barrer et Sons czég, kivált ha az azt viselő
koponya is mellékeltetnék hozzá.
Thonuzóba koponyája!
Már erre igazán méltó volt a válasz.
– Megkaphatja az anglus, ha a saját koponyáját itt hagyja érte cserébe.
Ponthay Adalbert kedélyesen nevetett.
– Nem tolmácsolom neki, mert még rátalál állni.
Decebál futott haza. Az az idegroham bomlasztotta szét a józan eszét, a
miben sok ember megbolondult már, a ki megnyerte a nagy lutrin a
főnyeremény százezreit.
Csak azután, hogy hazakerült, kezdett elgondolkozni ennek a nagy
dicsőségnek a prózai oldaláról. A kincs igazi kincs, de a becsár
harmadrészében fizetni kell a kamarának százhatvanezer kemény
forintokat.
Hivatta a tiszttartóját, hogyan lehetne ezt az összeget rövid idő alatt
előteremteni? mert addig a kincseket ki nem adják a birói zár alól.
Ponthay gróf fog fizetni az átengedett pusztákon levő őszi vetésekért és
fundus instructusért mintegy ötvenezer forintot, az idei termésből,
gyapjuból még be lehet venni negyvenezer forintot. Egy gulyát is el
lehet adni tizezer forintért. De még akkor is hiányzik hatvanezer.
Honnan teremtsük azt elő? Takarékpénztár még nincs a világon. A váltót
nem ismerik. Pénze van a váradi püspöknek meg a káptalannak, de abból
kálvinista nem kap. A bécsi bank Magyarországra nem terjeszti ki a
földhitelt. Kölcsönt gazdag acquisitoroktól csak 32 esztendős zálogra
lehet kapni. A telekkönyv, kataszter csak poézis. Hát az angol bank mit
vétett? Azt mondják, hogy az 3-as kamatra osztogatja a pénzét. Mit
lehetne neki lekötni jelzálogul? Hát magukat a világhirű kincseket. Hisz
Thonuzóba kincsei oly ismeretesek a csatornán túl, mint a milyenek a
nürnbergi Gülden Tafel, és az Attila-leletek, meg Priamus gazdagsága.
Erre a negyvennyolczezer fontra becsült hypothecára lehetne hatezer
fontot kölcsön venni. Talán maga mr. Snopkins is elvállalná a
közbenjárást illendő provisioért? Ez a legjobb. De ki tud vele
értekezni? A grófot nem avathatni abba a dologba. Itt van Mántay Móricz!
Ez ért a nyelvén. Ez jártas minden dologban, talán még az angol bank
ügyeihez is ért. Most még ott lesz Tanusvárott Decebál rögtön befogatott
s vágtatott be a városba, ott állt meg a «régi nap» előtt. Szerencséje
volt, a mérnököt épen otthon találta a Nro I-ben.
Olyan sietve mondott el neki mindent, hogy az egyik szavával mindig a
másiknak a sarkát gázolta le. Azt, hogy négyszáznyolczvanezer forintot
igérnek Thonuzóba és felesége kelengyéjeért, elmondta Mántaynak legalább
huszszor, még azt is kiszámította a mérnöknek, hogy hogyha ő a kamarának
kifizette a 160 ezer forintot, hát annak a kétszerese, épen 320 ezer
forintot érő neki magának marad.
Mántay csak hallgatott és várta, hogy mikor lesz vége? És még azután sem
szólt egy szót sem, mikor már Decebál mindent előadott.
– No, hát mit szólsz hozzá? erőlteté a makacsul hallgatót a
megszólalásra.
– Azt mondom, édes Decebál, hogy az Emma fiad nagyon jól tette, hogy
elszökött a collegiumba valamit tanulni, mert te, úgysegéljen, olyan jól
gondoskodol a jövendő időkről, hogy a te fiad is elénekelheti majd, hogy
«Nagy gazda volt az apám! Hej, de sok is maradt rám! Hat ökörnek kötele
meg egy vasvilla nyele!»
– Ne kritizálj! Hanem arra felelj, hogy akarsz-e az én dolgomban
közvetítő lenni vagy sem?
– Akarok. Nem te érted, hanem azért a szegény gyermekedért. Elvállalom
az egész Thonuzóba kincsek ügyének a rendbehozását. Hanem hozz énnekem
elébb egy egész hitelesen szerkesztett meghatalmazást, melyben minden a
kincsekre vonatkozó ügyednek az elintézését a kamarával és az
antiquarius czéggel feltétlenül reám bízod. Én mindent elvégzek neked,
úgy, hogy meg fogsz vele elégedve lenni.
Decebál kapott az ajánlaton, felkereste a szolgabirót, megírta a
felhatalmazást, s sietett vele vissza Mántayhoz. A felhatalmazásnak
latinul kellett lenni, hogy mr. Snopkins is megérthesse, a ki olvasva
értette Cicerot, csak beszélve nem. Ezzel sietett vissza Mántayhoz.
– Jól van, mondá Mántay. Eljárok benne. De valamire kérlek.
– Parancsolj! ha kell Angliába utaznod, a tiszttartóm rendelkezésedre
tartja a pénztáramat.
– Köszönöm. Megjárom én azt az utat tiz garassal. Arra az egyre kérlek,
hogy eredj el most igazán egy hétre medvevadászni.
Decebál elnevette magát.
– Miért küldesz olyan nagyon a medvékre?
– Hogy az én vadászatomat el ne rontsd!
– Jól van, elmegyek.
Mántay rögtön ment mr. Snopkinst felkeresni, a ki ugyanabban a
vendéglőben szállásolt, abban a trágyahalomra nyiló ablakú díszszobában.
Mr. Snopkins megértette a latin felhatalmazásból, hogy miről van szó.
Akkor aztán mindjárt rátérhettek magára a tárgyra. Egészen komolyan
beszéltek róla. Az értekezés vége az lett, hogy Mántay felkérte mr.
Snopkinst, adja írásba az egész ajánlatot a Thonuzóba kincsek megvétele
iránt. Mr. Snopkins egész készséggel teljesítette ezen kivánságát.
A mint ez megvolt, arra kérte mr. Snopkinst, hogy holnapután reggel
jöjjön el a királyi biztos úr lakására, az ő és Rézkuthy jelenlétében
fogja vele tudatni az ultimatumot.
– Hány órakor reggel? kérdé mr. Snopkins.
– Tizkor.
– Még alszom.
– Tizenegykor.
– Borotválkozom.
– Tizenkettőkor.
– Reggelizem.
– No, hát hajnali egy órakor délután.
– Jól van.
Még az nap este átrándult a tüzhalmi kastélyba Mántay. Megmutatta
Decebálnak a hiteles írásbeli ajánlatot.
– Hát már most elhiszed, ugy-e, hogy mindez valóság? triumfált Decebál.
– Mindent elhiszek.
– Hát a felveendő kölcsön mennyiben van?
– A legjobb rendben fogsz találni mindent. Kielégítjük a magas kamarát,
a nélkül, hogy akár a Ponthay Adalbert gróf felülfizetéséhez kellene
nyulnod, akár a szép gulyákból adnál el.
– S három perczentes lesz a kölcsön?
– De még sokkal olcsóbb.
– Hiszen maga csókolni való ember! kiálta bele Sára asszony, a kinek ott
kellett hallgatózni az ajtóban.
– De köszönöm én az olyan csókokat, a milyeneket a tekintetes asszony
szokott osztogatni!
Sára asszony aztán ott marasztá a kedves vendéget éjszakára, Decebálnak
is olyan kedve volt, mint Herodesnek, mikor Keresztelő szent János fejét
elajándékozta a leányának. Lehetett tőle kérni akármit.
Mántay Móricz fel is használta a kedvező alkalmat. Vacsora fölött
előhozta Sára asszonynak.
– Mikor látta a testvérnénjeit a tekintetes asszony?
– Oh, a mióta férjnél vagyok, egyszer sem. Azok nem jöhetnek, mert
messze az út ide, s ők szegény sorsban vannak.
– Lám, most elmehetne Decebállal, s vele együtt sorba látogathatná
szegényeket Erdélyben.
Sára asszony szemei ragyogtak, kérdő tekintettel fordulva Decebál felé.
A férj elérté a kérdést s megelőzte azt.
– Nos? Van kedve velem jönni?
Válasz helyett odarepült az ölébe az asszony, s az idegen jelenléte
daczára, összecsókolta azt a kérdező száját. (Első eset volt, hogy
utazásban magával hívta a feleségét.)
– Akkor hát siess, pakolj össze, mert én holnapután megyek, ha velem
akarsz jönni.
– Mindenüvé, a hová csak te mégy. Az erdőbe, a hegyszakadékokba, a
medvebarlangba. Én is belelövök a te medvédbe.
– Jó lesz. Aztán én meg veled járok sorra látogatni a szűrös sógoraidat,
de össze nem csókolózom velük, a hogy te.
Decebál fölkelt, rendeleteket adni az utikészületekre, Mántay egyedül
maradt Sára asszonynyal.
– Soha el nem fogom azt a mai tettét felejteni magának, mondá a hölgy.
Maga sem tudja, hogy milyen nagy jót tett velem. Madarat fogathatna
velem ma.