Egyszer volt egy királyi város, és abban a királyi városban volt egy
szép királyfi, és annak volt egy hiteles inasa. És kiment a királyfi az
inasával sétálni a kenderes kertek alá, és ott három testvérleány
kendert nőtt, és a legnagyobbik azt mondá: ha őtet a királyfi elvenné
feleségűl, hát ő egy szál kenderből csinálna annyi fejérruhát, hogy az
egész ármádia megérné vele három esztendeig; a másik pedig azt mondá,
hogy egy szem búzából csinálna annyi kenyeret, hogy az ármádia megérné
vele négy esztendeig; a harmadik pedig azt mondá, hogy ha őt a királyfi
elvenné, tehát szülne két aranyhajú magzatot. És ezeket az inas mind
hallotta, s mondá a királyfinak, mivelhogy oly hiteles inasa volt:
Felséges királyfi, egy újságot hallottam a sétálásunk között, hogy azon
három leány közűl, ki a kendert nőtte, meglátván felségedet, azt mondta
a legidősb: ha engem a királyfi elvenne feleségül, egy szál kenderből
csinálnék annyi fejérruhát, hogy az egész ármádiának elegendő lenne
három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy ő sütne egy szem búzából
annyi kenyeret, hogy az ármádiának elegendő lenne négy esztendeig; a
legkissebb pedig azt mondá, ha őt elvenné feleségének, tehát ő szülne
két aranyhajú magzatot. – Ez mind jó volna, kedves szolgám, feleli a
királyfi; de mégis legjobban tetszik nekem az, ki a két aranyhajú
magzatot szülné. – Már most pedig azon volt a királyfi, mennél hamarább
megláthassa az ő jövendőbeli mátkáját; befogatott a hintóba s elhozatá,
és elvette feleségének, félesztendeig volt vele, s következett, hogy
háborút kelle tartania más fejdelemmel s el kelle mennie. Tehát lakott
az udvarában egy banya, arra bízta feleségét, hogy reá legnagyobb gondot
viselne. Mikor a királyfi távol vala, következett a királyné
gyermekszülése, és mikor megszülte a két aranyhajú gyermeket, a vén
banya mindjárt egy elkészített ládába tette s a tengerre ereszté, a
királyné alá pedig két kopókölyköt teve. Nem vette észre a királyné hogy
magzataival mit csináltak, mivel nagy fájdalmak között magán kivűl volt.
Mi okból cselekedte ezt a vén banya? abból, hogy volt neki egy hajadon
leánya, tehát azt akarta volna a királynak feleségűl adni. Itten a
királyné a két kopót mint saját gyermekeit neveli; az udvari tanácsnok
megírta a királynak, mily magzatokat hozott a világra az ő felesége.
Hagyjuk a királyt a sok bú között.
A ládába tétetett két gyermek megy a tengeren; a partján lakozó molnár
minden pénteken és szombaton halásztatott a szegények számára; e tájban
pénteken és szombaton egész délig halásztatott, és semmit sem foghatott;
délután kiveté a hállóját, hát mindjárt a kis láda belé akadt. Mihelyt
érzi hogy valami volna hállójába, azonnak kihúzta, s látta benne a
ládát; ennek igen megörűlt s hazavitte a feleségének s felbontá; hát
benne találja a két aranyhajú gyermeket, kik arany almával játszodoztak
akkor is. A molnár mindjárt dajkát fogadott nekik; az egyik, gyermek
volt, a másik leány; amaz többet nőtt egy holnap alatt, mint más gyermek
esztendő alatt. Annakutána hogy a gyermekek felkaptak, iskolába jártatta
őket a molnár, s mikor már jól kitanúlt mind a gyermek mind a leány, a
molnárné a leánykát kifogta az iskolából, mivel annak nagyobb tudományra
szüksége nincs, hanem a gyermek folytassa tovább is az iskolát.
Mivelhogy a leánykát már most a molnárnénak mintegy segítségül odahaza
tarták, elküldé a kútra korsóval vízért; alig tett néhány lépést, eltöri
a korsót. A szép kis leányka nagy sírással visszajő, kérdezi az
anyamolnárné, mert azt vélte anyjának, oly sírva látván, s vigasztalá:
ne sírj, leányom, vedd azt a másik korsót s menj el vízért. Elmegy
ismét, és mikor már megtöltött korsóval visszatért volna, amint a
pitvarajtót be akarná csukni, akkor üti az ajtóhoz, és ime megint eltöri
a korsót. Itten mondá a molnárné: már bizony ha magam lánya volnál,
ennyi tett vigyázatlanságodért megbüntettelek volna. A leányka jól hallá
s ujra igen elszomorodott, hogy nem tudná ki az apja s kicsoda anyja. A
gyermek haza jön az iskolából, mindjárt előbeszéli magok között a
leányka a testvérének, hogyan járt a korsóval s mit mondott anyjok, hogy
ha saját magzata volna, azon tett kárért már megbüntette volna. Igy
tehát mind a két gyermek átlátta a molnárné beszédéből, hogy ők nem
lennének az ő magzatai, eltökélték tehát magokban, hogy minél elébb el
fognak innen menni s addig bujdosni, míg csak az ő igaz atyjokra s
anyjokra reá nem találnak. Itten a két gyermek harmadnap mondja a
molnárnak és molnárnénak, hogy elmennek, mivel fel akarják keresni
szüleiket. A két öreg sír és eleget marasztá, de mind haszontalan,
minthogy nem volt mást tenni, erővel nem tartóztathatta, hanem útnak
eresztette őket három pogácsával és három márjással.
Mentek ők az úton, s előltaláltak egy öreg koldúst; ez kérte, hogy a
mivel az isten megáldotta őket, azzal segítenék. A leányka mondja:
adjunk ennek az öregnek egy pogácsát, és egy márjást. És igy elmentek
tovább. Alig mennek, ismét elejekbe akadt egy öreg koldús, s kérte hogy
a mivel őket az isten megáldotta, azzal segítenék. A leányka ismét mondá
hogy adjanak neki egy pogácsát és egy márjást. Már most csak egy pogácsa
és egy márjás maradt. Mennek ismét tovább, alig hogy mennek kétszáz
lépést, elejekbe akad a harmadik koldús, s hasonlóképen kéri, hogy a
mivel őket megáldotta az isten, azzal segítenék. Itten a leány megint
mondja: adjuk neki még azt a pogácsát és azt a márjást. Igy már minden
eleség és pénz nélkül maradt a két gyermek. Folytatják tovább is az
útjokat; egyszer megéhezik a leányka és mond: bátyám ehetném, nézd a
tarisznyát, ha, volna benne egy kis kenyérmorzsa, azt is jóízűen
megenném. Megtekinti a gyermek, a tarisznyát s benne látja mind a három
pogácsát és a három márjást; leültek tehát a fa alá s kenyereztek. Itten
jön hozzájok két öreg ember s kérdezi őket, hogy mi járatban volnának;
mondják, hogy atyjokat s anyjokat keresnék. Felele nekik a két öreg:
fiaim, jót tettetek három koldussal, annak jutalmát veenditek s reá
akadtok szüléitekre. Ekkor az egyik öreg elkiáltja magát: Jankalovics
jer elé! Jankalovics mindjárt ott termett, s mondá neki az öreg ember:
no Jankalovics, e két gyermekkel ismertesd meg az atyját és anyját, két
lélekért. Erre Jankalovics keresztül fordúlt a fején s lett belőle egy
szép paripa, s mond a királyfinak: királyfi, ülj reám mind húgostól, s
szólj, úgy vigyelek-e mint a szél vagy pedig mint a gondolat? Csak azon
vette észre magát a királyfi, mikor a város alá vitte, ahol király atyja
lakott.
A királynét pedig, mihelyt a király a háborúból megjött, meg nem öleté,
hanem egy bivalbőrbe varratta s a templom elébe tétette oly parancsolat
alatt, hogy minden bemenő a templomba a királynéra fújná az orrát és reá
köpne; s napjában csak egyszer kapott eledelt. Igy nyomorgott a szegény
királyné, a vén banyának a leánya pedig lett a királyné.
Azon említett város alatt, ahová vitte őket Jankalovics, sátort húztak,
s mondta nekik Jankalovics: tudjátok-e mit? ma háromszor mennek a
templomba; mikor ti beléptek, ne cselekedjétek amit a többiek, mert ott
a templom előtt van egy asszony bivalbőrbe bevarrva, s mindenki leköpi a
király parancsolatjából, de ti ne tegyétek, hanem jól vigyázzatok
magatokra hogy ne aredáljanak, s mielőtt a pap elvégezne a misét,
jőjetek ki, mert máskép a király megaredáltat benneteket.
A király mindjárt, mihelyt meglátta, csodálta ennek a két gyermeknek
szépségét, s szemmel tartá, hogy parancsolatját nem teljesíték; de ők
nem várták el a mise végezetét, s mielőtt a király észrevette volna, már
akkor eltávoztak s kimentek a Jankalovicshoz. Mond ez nekik: No még
tizenegy órakor elmentek a templomba, de most még annyi időt se
késsetek, mert a király még patrolokat is állíttat, hogy kézre
keríthessen benneteket.
Ők tehát tizenegy órakor mennek ismét a templomba, és a király mindjárt
szembe vette őket, mihelyt a templomba léptek, s kivált azért, hogy azon
személyt, ki a templom előtt bivalbőrbe varrva kitéve volt, meg nem
köpék. Ben vannak tehát a templomban, áll a mise; de ők, amint
megparancsolta Jankalovics, még annyi ideig sem maradtak ben mint
először, tehát a király ismét nem végezhette el föltett szándékát,
megint nem foghatta meg őket. Mikor harmadszor kellene megint menni a
templomba, megmondá nekik Jankalovics: már most megaredál benneteket,
mert nem fog bemenni a templomba, hanem katonákkal vár be titeket a
templomajtóban; hanem azért meg ne ijedjetek, s ha kérdezi miért nem
tartjátok meg a királyi parancsolatot, feleljétek, hogy ti mint idegenek
nem tudjátok a parancsolatot és szokást; és ha vacsorára hivand magához
a király, azt feleljétek neki, hogy nem vagytok érdemesek e
tisztességre. Ugy is lett. Mivel a királynak igen nagyon megtetszett a
két gyermek, mondá nekik, hogy szívesen várná vacsorára, tehát ne vessék
meg udvarát. A két gyermek ajánlkozott hogy elmegy, de vacsora előtt még
kimentek Jankalovicshoz, s ez mondá nekik: ugy-e hogy megaredáltatott s
meghítt benneteket vacsorára a király? Menjetek el, és majd mikor a
vacsora fölött beszélget veletek s igérni fog mindent, de ti ne kérjetek
egyebet csak annyi helyet, mennyit inastok egy fertályóra alatt
cigánykerékkel körülkerül. Ugy lett. Erre a király azt igérte hogy nem
amennyit egy fertályóra alatt hanem a mennyit három nap alatt körül
kerül cigánykerékkel, ad nekik. A két gyermek vacsora után visszament
Jankalovicshoz, s kérdi tőlök Jankalovics: megigérte-e a király? – Meg,
és nem csak annyit, hanem a mennyit harmadnapig be tudsz hányni
cigánykerékkel. A király alig várta hogy az éjszaka felviradjon, hogy
annak a két szép gyermeknek tett igéretét beteljesítse, s felviradtkor
feleségestől anyósostól a gyermekek sátorához ment. Kiált a királyfi:
Jankalovics, jer elő. Jankalovics mindjárt ott termett, s parancsolja
neki, a királyfi: no amennyit eltehetsz egy fertályóra alatt. És akkor
neki indúlt Jankalovics, s háromszáz kilencven kilenc mérföldet hányt be
a kitűzött idő alatt. Akkor esett le a vén banyának s a leányának az
álla, mikor meglátta Jankalovicsnak az ő nagy próbáját, s mondá
leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet is, kinek helyt adtál
a határodon; hanem vagy dicsértél meg vagy nem valaha valakit, de
dicsérd meg ezt a két gyermeket, és mondd, hogy nem láttál soha ily
gyönyörű szép két gyermeket mint ők, és ily szép sík földet mint
amilyent a királytól kaptak, hanem van a forró tengerek között egy szép
aranyvár: hogyha azt a szép aranyvárat erre a szép sík földre tehetnék,
akkor lenne még szép.
Azután pedig hogy a király feleségestől anyósostól elment, kérdi
Jankalovics a királyfitól: mit beszélt neki az a vén banya? – Azt mondá,
hogy van a forró tengerek közt egy aranyvár, hogyha azt e sík földre
tehetnénk, akkor lenne még gyönyörű ez a szép sík föld mit a királytól
kaptunk. – Feleli Jankalovics: legkissebb az aranyvárat ide hozni; s
alig várja már az estvét, s mikor az estveli hajnal múlt elfelé,
keresztül bukott a fején, lett belőle egy paripa, és mondja a
királyfinak: ülj reám, királyfi! és mikor a királyfi gondolta hogy vajmi
keveset haladtak még, hát már akkor az aranyvárnál voltak, és
Jankalovics neki ment az aranyvárnak s mindjárt öszvekapta s takarodott
arra a sík földre, és mindjárt kiállítá az aranyvárat, úgy amint a forró
tengerek közt állott, és az egész városnak nagy világosságot adott.
Észbevette azt a vén banya s mondá a leányának: az eszi meg a te fejedet
meg az enyémet is, mert elhozta Jankalovics az aranyvárat, mit tizenkét
sárkány őrizett. Így tehát a vén banya ezuttal el nem veszthetvén a
királyfit, pakolt mindjárt a leányával s a királylyal a gyermekekhez, és
mikor oda értek, mondá: sohasem láttam még ily két szép gyermeket és ily
szép aranyvárat ily szép sík földön; de – folytatá – van még a veres
tengerek között egy aranysátor, hogyha még azt az aranysátort ez arany
rezidencia eleibe tehetné, még sokkal szebb lenne mint most. Ezt a
sátort pedig huszonnégy sárkány őrizte, mert a vén banya csak azon volt,
hogy Jankalovicsot a királyfival elveszíthesse.
Miután a vén banya a királylyal és leányával haza ment, kérdi
Jankalovics a királyfitól, mit mondott az a vén banya? feleli a
királyfi: nem egyebet, Jankalovics, hanem hogy a veres tengerek között
van egy aranysátor, hogyha még azt az aranyvár eleibe tehetnénk, tehát
akkor lenne még szép. – Mond Jankalovics: Legkissebb az. Mihelyt az
estveli hajnal múlik elfelé, Jankalovics keresztűl bukik a fején s lett
belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. Még azt
gondolta a királyfi hogy még jó meg sem indúltak, mikor már a veres
tengerek közt, az aranysátornál voltak. De Jankalovicsnak nem lehetett
az aranysátorhoz közel menni, hanem a királyfit küldötte csak: az
aranyláncokat vagdald el, mondá neki, ne gondolj az oszlopokkal, hanem
kapd öszve a sátort s takarodj vele. Amint kijött a királyfi a sátorral,
felült tüstént lovára, s ment az aranyvár felé. Mihelyt oda ért, már
akkor a huszonnégy aranyágas ott várta; mindjárt kihúzta tehát az
aranysátort, s az még nagyobb világosságot tett mint az aranyvár
magában.
A vén banya mivelhogy nyughatatlan volt s mindig azon törte a fejét, mi
móddal veszíthetné el a királyfit Jankalovicscsal együtt: mindjárt
észrevette mihelyt kihúzta a királyfi az aranysátort; mondja tehát
leányának: kelj föl, mert elhozta Jankalovics az aranysátort, hanem vagy
dicsértél meg valaha valakit vagy nem, de megdicsérd ám ezt a két
gyermeket. Azzal kiment leányostól és vőstől, s mondá a leány: sohasem
láttam ily szép két gyermeket, s ily szép aranyvárat aranysátorostól.
Mondá a vén banya: van még a jeges tengerek között egy aranyhíd, hogyha
még azt ide hozatnák, még százszor szebb lenne mint most. Ezek után
elment vőstől és leányostól a városba. Monda Jankalovics: mit mondott,
királyfi, a vén banya? – Nem egyebet, hanem hogy a jeges tengerek közt
van egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozhatnánk, akkor még százszor
szebb lenne az aranyvár. – – Felele Jankalovics: az legkissebb. Mikor
tehát elmulik az esthajnal, Jankalovics keresztűl bukik a fején és lesz
belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mikor
a királyfi nem is remélte, már akkor a jeges tengerek között voltak az
aranyhíd mellett, mit harminchat sárkány őrizett. Mondá neki
Jankalovics: királyfi, szedd öszve a hidat, és jőj el vele. És minél
hamarább felült a lovára, és minél hamarább az aranyvárhoz sietett, és
minél hamarább igyekezett az aranyhidat az aranysátor eleibe kihúzni.
De a vén banya viradtát sem várja, kinéz az ablakon, hát látja hogy
Jankalovics elhozta az aranyhidat; és mondja a leányának: Kelj fel,
leányom, az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál a
határodon, mert elhozta Jankalovics az aranyhidat; hanem vagy dicsértél
meg valakit vagy nem, ezt a két gyermeket megdicsérd. És kimennek
megint, s mondá a vén banya: soha sem láttam ily szép két magzatot ily
aranyhajjal, és ily aranyvárat aranysátorral és híddal; hanem van a zöld
királynak huszonnégy aranyalmafája, ha még azt a huszonnégy fát ide a
híd eleibe tehetnénk, ó mely sokkal szebb volna. Ezek után elmegy ismét
vissza vőstől, leányostól a városba. Kérdi mindjárt Jankalovics, mit
mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, hanem a zöld
királynak van huszonnégy aranyalmafája, hogyha azt a huszonnégy fát ide
a híd eleibe lehetne tenni, mennyivel díszesebb lenne. – Mondja
Jankalovics: az csekély dolog. Alig várja, hogy múljék el az estveli
hajnal, keresztül bukik a fején, s lett belőle egy ló, s mond a
királyfinak: ülj reám. Azt gondolta a királyfi, hogy még nem igen
haladtak, és már akkor az aranyalmafáknál voltak. Mindegyik alatt
külön-külön két-két sárkány, huszonnégy fejű, volt: de Jankalovics
álomszellőt fújt reájok, s mind elaludtak, akkor neki ment Jankalovics
az aranyalmafáknak, mind a huszonnégyet fölszedte, azzal visszafordúlt
és az aranyhíd eleibe rakta sorjában.
Itten a vén banya az egész éjtszakát virasztotta, örömmel látta volna
Jankalovicsnak és a királyfinak vesztét, s látja hogy a huszonnégy
almafa az aranyhíd előtt volna. Monda: kelj fel, leányom, az eszi meg a
te fejedet és enyémet, kinek helyt adtál határodban, mert elhozta
Jankalovics a huszonnégy aranyalmafát. Hanem vagy dicsértél meg valaha
valakit vagy sem, de ezt a két szép gyermeket újra megdicsérd. Kimegy
reggel a vén banya vőstől és leányostól együtt, és mondja: sohasem
láttam életemben ily szép aranyhajú gyermekeket, ily szép aranyvárat
aranysátorral, aranyhíddal és ily szép huszonnégy aranyalmafákkal; de
még van a fekete tengerek között egy muzsikafa, ha még azt ide hozhatná,
hát még százszorta különb volna. Elment a vén banya a városba; most már,
gondolta, minden bizonynyal vége mind Jankalovicsnak mind pedig a
királyfinak. Itten kérdi Jankalovics, mit mondott a királyfinak a vén
banya? Hogy a fekete tengerek között van egy muzsikafa, ha még azon
fából hozhatnánk egy ágat, akkor lenne igen szép a mi várunk. Mondja
Jankalovics: mindent megtettünk, de azt, nem tudom, hogy fogjuk
megtenni. Alig várja Jankalovics hogy az estveli hajnal elmúljék,
keresztül fordúl a fején s lett belőle egy szép paripa, s mondja a
királyfinak: ülj reám, királyfi. És mennek mendegélnek igen nagy darab
földet, és mikor már a Világ-vámjától három mérföldre voltak, azt mondja
neki: királyfi, szállj le most rólam. Akkor leszállt a királyfi, s
Jankalovics a földhöz vágja magát s lett belőle egy mákszem, mit az ő
parancsolatára, a királyfi a zsebébe tett. És monda Jankalovics: no,
királyfi, vagy dicsértél meg valaha valakit, vagy nem, de megdicsérd a
Világ-vámját. Elérkeznek a Világ-vámjához, mert a királyfi úgy ment mint
a gondolat, s köszönti: adjon isten szerencsés jó estvét, édes öreg apám
uram. – És az öreg fogadván: adjon az isten teneked is, édes fiam. –
Mond a királyfi: sohasem láttam ily szép vén embert mint kend, édes öreg
apám Világ-vámja. – Felele a Világ-vámja: én is már háromszáz kilencven
kilenc esztendeje mióta Világ-vámja vagyok, sok szép ífju keresztűl ment
rajtam, hanem még én sem láttam ily szép ífjat, mint te vagy, kedves
fiam. No ne félj semmit, te szerencsés leszesz járásodban, miben
igyekszel.
S azzal megindúl a királyfi; mikor már három mérföldet ment túl a
Világ-vámján, akkor kiugrik Jankalovics a zsebéből és mondja; no jó
szerencséd hogy úgy tudtál a Világ-vámjának kedvére beszélni, mert ha
megtudta volna hogy én zsebedben vagyok, oly apróra őröl mint a máknak
kilenced része. Mert a Világ-vámjának oly fogai voltak mint egy szántó
vas, és azon kellett keresztűl menni. Ekkor Jankalovicsból megint ló
válott és felűlt reá a királyfi és megindúltak; megint mentek jó darab
földet, annyira hogy a fekete tengert elérték, hol a Jankalovics bátyja
volt a tengeren. Beköszön a bátyjának: jó szerencsével, bátya. – Hozott
a szerencse, öcsém; mert háromszáz kilencven kilenc esztendeje hogy
egymást nem láttuk, mivel a Világ-vámjától nem tudtuk megkeresni
egymást. Hanem, öcsém, mondd meg, mi járatban vagy s mi okon jöttél
hozzám? – Felel Jankalovics: nem egyébért, bátyám, hanem vagy tettél
valaha jót vagy nem, tehát most tégy. – Ami telik tőlem, öcsém, éretted
mindent. – Nem egyebet, bátyám, hanem hozz nekem a muzsikafából egy
darabot, mert én igen elfáradtam. – A Jankalovics bátyja belé űlt a
ladikba a fekete tengeren, és úgy meglökte a ladikot az innenső végén,
hogy a túlsó részén hat mérföldet csúszott a szárazon, s azzal ment a
muzsikafához, leszakít róla egy galyat, s azzal megindúl a ladikja felé.
Mikor a galyat belé teszi a ladikba s maga is belé ült, meglöki az
evedzőjével ugy, hogy még az innenső részén tizennyolc mérföldet
csúszott a szárazon, mivelhogy úgy megijedett. Mert azon egy galy után
68 sárkány rohant. Jó szerencséd, Jankalovics, hogy a tengernek innenső
részén meg nem kaptalak, mert sohasem őrölted volna meg senki
szerencséjét, mint eddigelé, ordítá utána a sárkány. Akkor megy
Jankalovics az öcscséhez, felkölti és mondja: jó szerencsét kívánok az
útra, isten hirével már elmehetsz. Jankalovics akkor lóvá vált, és a
királyfi reá ült, s útnak indúltak a Világ-vámja felé. Mikor három
mérföldnyire voltak tőle, mondja Jankalovics a királyfinak: szállj le
rólam, királyfi, mert nekem már nem lehet tovább menni. S leszállt a
királyfi, Jankalovics pedig egy mákszemmé vált megint s mondja a
királyfinak: vagy dicsérd meg a Világ-vámját vagy nem, de most
megdicsérd, mert ha megtudja hogy nálad vagyok, úgy megőröl bennünket
mint egy máknak kilenced része. Közeledvén a királyfi a muzsikafával a
Világ-vámjához, így szól: adjon isten szerencsés jó reggelt, édes öreg
apám; bejártam jobb részét a világnak, és sohasem láttam oly szép vén
embert mint maga, öreg apám Világ-vámja. – Felel a Világ-vámja nem
tudom, fiam, csúfságból mondod-e vagy nem, mert ha tudnám hogy
csúfságból teszed, úgy megőrölnélek mint egy máknak kilenced része. –
Mondja a királyfi: nem biz én, öreg apám, mert én nem szoktam csúfolódni
hanem igazán beszélni. – S mond a Világ-vámja: Isten hírével elmehetsz,
fiam. – Még három mérföldet ment a királyfi gyalog túl a Világ-vámján,
akkor kiugrik zsebéből Jankalovics s lóvá válik, és a királyfi felült
reá, és mondja a királyfinak: nézz hátra, királyfi és mondd; sohasem
láttam oly csúnya vén embert mint te vagy Világ-vámja. És erre a
Világ-vámja azt kiáltja: no jó szerencséd, Jankalovics, hogy nem tudtam
hogy a királyfinál voltál, mert majd megtanitottalak volna! s azzal
mérgében a földhöz vágja magát, és csak a nagy szélvész támadott belőle,
és azóta nincs Világ-vámja hogy Jankalovics megcsúfolta. Ezzel útnak
indúltak a muzsikafával, s elérték az aranyvárat; mind az egész város
fölébredett a fa zengésére. S akkor Jankalovics mind a négy szegletére
az aranyvárnak, s mind a huszonnégy almafára egy-egy galyat tett a
muzsikafából, kinek zengésétől még a szózat sem hallatszott az aranyvár
körül.
De a vén banya már akkor nem hogy alhatott volna, de bújában sehol
helyét nem találta, s mondja a leányának: az eszi meg a te fejedet és az
enyémet, kinek helyt adál határodon, mert elhozta Jankalovics a
muzsikafát: De vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sohasem, azt a
királyfit dicsérd meg. Kimennek mindhárman a királyfi tiszteletére, és
mondja a vén banya: no sohasem láttam ily szép két aranyhajú gyermeket,
ily aranyvárat, aranysátorral, s aranyhidat aranyalma és muzsikafákkal.
S mondá Jankalovics, hogy a királyfi invitálná a királyt minden udvari
cselédestől magához ebédre. S mond a királyfi Jankalovicsnak, mikor már
a király elment: de mit adunk a vendégnek, mikor üres a konyha? Feleli
Jankalovics: ne búsúlj rajta; csak azon légy hogy eljőjön a király
minden udvari cselédestől. S azzal mindjárt öszveüt háromszáz kilencven
kilenc karszéket a vendégek alá, s fordúl a királyhoz, hogy jönne minden
udvari cselédestől, mert már minden készen van, s azzal visszatért a
várba; utána ment a király egész udvarával. Mikor bejöttek az ebédlő
szobába, Jankalovics mindenkit rangja szerint ültet az asztalhoz, s
beülteti mind a karszéket; csupán egy maradt üresen; s mondja a
királynak Jankalovics: még egy cseléd hibázik, s lehet hogy a
legkedvesebb. Itten a királyfi mindösszenézi ki hibáznék az ő
legkedvesebb cselédei közűl, s mond: nem tudhatom, ki lehetne az. –
Felel Jankalovics: még az is a felséged cseléde, aki bivalbőrbe varrva
van a templom eleibe ország csúfjának kitéve; s azt is ide kell hozni.
Mindjárt akart érette menni a vén banya; ki miatt a szegény királyné
szenvedett, de Jankalovics nem engedé; nem lehet, ugymond, hogy vendég
menjen érette, mert én azért vagyok mint cseléd. Elment tehát a
királynéhoz a templom elibe, s úgy szét metélte róla a bivalbőrt, hogy
még a madár sem rakhatott volna fészket, akkor ölébe vette a királynét s
bevitte az aranyvárba, s mivelhogy a király mellett levő székbe senki
sem ülhetett – mert ha belé ült a vén banyának a leánya, ki mint
királyné volt, tehát a székből mindjárt kivettetett – abba tette tehát a
bivalbőrbe bevarrott királynét.
Mikor a vendégek mind ben voltak, hogy egysem hibázott, bemegy
Jankalovics a konyhájába s megrúgja, kiugrik belőle huszonnégy szakács
és a fáinabb-nál fáinabb ételek s italok készűltek a konyhán. Hordják az
ételt befelé az inasok, és a vendégek vígadnak; mikor már ebéd után jó
kedvök volt s egyről másról beszélgettek, bezzeg főzte ám Jankalovics a
taplót, mert mindig a banya felé forgatta a vizes lepedőt. – Mikor már
kibeszélte mindenik magát, Jankalovicsra, mint utolsóra került a beszéd.
A többi közt volt egy királyfi, a ki elvett egy hajadonleányt, – igy
kezdi beszédét, – a ki megszülvén, két aranyhajú gyermeket hozott a
világra; de mivelhogy a király a két gyermek születése napján nem volt
oda haza, mert ellenségre kellett az ármádiával mennie, hitvesét egy vén
banyára bízta. Mikor a királyné a két aranyhajú gyermeket megszülé, az a
tűz alá való vén banya a két gyermeket elrejté tőle, egy kis ládába
tétette, s a tenger vizére ereszté és a királyné alá két kopókölyköt
tett. Mikor a király hazaérkezvén az ellenségtől, az ajtót benyitja
hitveséhez, hát már a két kopó erősen megtámadta, min ő igen
elszomorodott s hitvesét, méltatlan büntetéssel, bivalbőrbe varratá, s a
templom eleibe kitéteté. – Mond a király: abban igazságod van, fiam,
Jankalovics. – A két aranyhajú gyermeket, folytatá Jankalovics, kifogta
a fekete tenger partján lakozó molnár s fel is tartotta, s azon
megismerheti a felséges király ártatlan hitvesét és két aranyhajú
gyermekét, kikkel én is megismertetem szüléiket. – Köszönöm mond a
király, hogy ezt a jót tetted velem, hitvesemmel és gyermekeimmel.
És vagy volt oly mulatság vagy soha; de volt ám akkor, midőn
Jankalovicsnak két nagy szarva támadott s az egyikre ölti a vén banyát,
a másikba leányát, és elment ezen két neki igért lélekkel.
Igy volt vége a gyermekek bujdosásának, és oztán éltek boldogabb
napokat.