Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában
volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel
igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom
sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett
egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől
igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne
félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most,
ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony:
közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy
bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele
a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te
bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal
kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony
feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot,
mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége
lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a
tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben
volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény
asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig
azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy
tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény
asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék
tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed
a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent
kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. –
Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette
kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a
tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt
összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három
napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva
ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek
magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép
helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz
még módod más tudományokat és szépségeket látni.
Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette
volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a
békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a
gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt
és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek
egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt,
az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a
gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de
az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és
ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi
baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger
összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és
ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap
elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal
fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem?
mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a
keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor
megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az
ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a
gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek:
tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem
veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger
szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját
tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget,
és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele
a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja
igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes
anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor
elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor
visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba.
Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három-
négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel,
és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem
folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy
még idővel szebbeket fog látni.
Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt
észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a
keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle
mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. –
Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a
legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a
szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor
mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat;
és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek
kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a
keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a
Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte
volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek
összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy
minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi
szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket
és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek
után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.
Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly
szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota
nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a
gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te
vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak,
vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának
csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének
helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.
Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy
építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem
küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény
asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt
meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a
rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá
a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az
asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna,
tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt
észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan
ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem
a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy
mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és
csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a
nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép
követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt
mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya
szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos
szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az
ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény
asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a
parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged
parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot
egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen
tetszése szerént.
A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy
férjének kivánta titkon magában.
Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza
felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges
mesteremberek jelenjenek meg nála.
Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként
járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a
ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek
keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket
elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.
Összejöttek tehát a kőművesek és minden az építéshez tartozandó mesterek
megjelentek és dologhoz fogtak; de mivel gondolá a gyermek keresztanyja,
hogy sok időbe telnék e nagy épület elkészítése, tehát kapta, elővette
az ő mesterségét, és azon okból kihívja a gyermek anyját a városba
sétálni, hogy azon idő alatt a rezidencia elkészűljön. Mikor tehát
gondolá hogy elkészült: no de gyerünk már haza, komám asszony, úgymond.
Visszafordúlnak haza felé, és mikor haza értek volna, nem tudá az
asszony melyik legyen az ő háza, látván hogy annak helyén egy nagy
rezidencia volna. Eleget hivá be a gyermek keresztanyja, hogy az az ő
háza lenne, de annak hitelt nem adott, hanem azt vélte, eltévedt: hanem
komaasszonya, megfogván kezét, fölvezeti a palotába. Elejekbe jön a
gyermek, és kérdé: talán eltévedtek, mivel oly sokáig tértek vissza. –
Felele a keresztanyja: nem de máskép vélte az édesanyád, alig tudtam a
maga házába behívni. Azután hozzá ültek a vacsorához, és a vacsora közt
a komaasszony javaslá, hogy mivel ezen épület elkészűlt, tehát adnának
egy pompás vendégséget, a hová a királyt és az ország és a város
előljáróit elhivatnák. Ez tetszett mindnyájoknak; nem volt tehát más
hátra, mint elkészűlni hozzá s a hivatalosokat elinvitálni.
Mikor tehát már minden készen volt a vendégségre, elment a fiu maga a
királyhoz. Mint a természetnek különös szépségét, követte majd az egész
város, az őrök, valamint először, most is úgy fogadták; a király és
leánya, meglátván jönni, mindjárt eleibe mentek; s karon fogva
felvezette; mely örömmel fogta volt a királyleány, azt ki sem lehet
mondani. – Szegfűhaju János, úgymint az ífju, a királynak ekképen szól:
minthogy elkészűlt a rezidenciám tehát szándékoztam, hogy Felséges
király, több nagyokkal együtt hajlékomban egy kevés mulatságra
láthassam. Örömmel ajánlta magát a király és legfőbbkép tetszett a
királyleánynak ez az alkalom. A királynak valami dolga, érkezett, tehát
ott hagyá Szegfűhaju Jánost leányával a szobába; mikor tehát magok
voltak, el nem titkolhatta szerelmét a királyleány, hanem ily szókra
fakada: fogadd el, János, ezt a szívet, a ki tégedet híven kiván
szeretni. – Erre mond János: mindezekre feleletet nem adhatok szülém
értekezése nélkül; lesz még alkalmunk erről szólani. Ekkor fölkel és
haza megy.
Eljöttek tehát más nap a vendégek a kiket önömmel fogadtak; csodálták e
palotának nagy ékességét ás mesterséges fölépitését, hozzá ültek az
ebédhez, és minden a legnagyobb móddal és pompával ment végbe. Eljött
azomban az idő, hogy Jánosnak el kellenék menni, és szomorkodott, mikép
mehetne el a vendégektől. Ezt észrevette a keresztanyja, kihívja és
kérdi: mi bajod? – Mennem kellene és nem tudom, hogyan hagyjam itt a
vendégeket. – Hát ezen búsúlsz, hiszen itt vagyok én, eleget teszek a
vendégek között, csak te menj és járj békével, fiam. S egyebet nem
mondok neked, hanem hogy ha valakivel összejöszsz, azt szép szóval
illesd, és ha meg fogsz akadni és halált szenvedni, akkor haza fogsz
jönni és nálam fogod magadat jelenteni mindenkor, és úgy mégy el megint;
ha pedig haza jöszsz, senkinek se mutasd addig magadat, míg valahol
valamit nem találsz, és ha valamit találsz, húzd ki a kardodat és vágd
keresztül, úgy nyertes leendesz ha ezt fogod cselekedni.
Itten a fiu többet nem beszél, hanem a keresztanyjától adatott
mesterséggel bujdosni indul. A vendégek tehát vígadnak, de a
királyleánynak szemébe tűnt hogy nem volt jelen, tehát kérdezte, hová
ment; és így a többi fejedelmek. Itten egy kis neheztelés adta magát
elő, hogy János ott hagyá a vendégeket, szükséges volt tehát, hogy
keresztanyja valami okossággal éljen; azért elővette mesterségét és
megcsinálta, hogy a vendégek úgy elfelejtkeztek Jánosról, hogy azt sem
tudták: volt-e a világon valaha. Igy tehát a vendégek a legnagyobb
megelégedéssel elszéledtek, a komaasszony is haza ment a tenger fenekén
levő országába.
Ment tehát mendegélt Szegfű János e világon a havasokon föl s alá,
egyszer jön a Verestenger partjára, ott lát egy szegény asszonyt
szedegetni. Megszólítja János: jó reggelt, öreg anyám. Az asszony fogadá
köszönését, és: most van, mondá, szép virág, az életed kezemben. S azzal
veszi az aranyvesszőt és megüti a tengert, és megfogja a János kezét. A
tenger pedig mikor megvágattatott a vesszővel, azonnal út lett egészen a
rezidenciáig, hova Jánost a vén asszony, ki a Rézország királynéja volt,
vezette. Mikor tehát oda értek, kérdi az ífjutól: hogy micsoda járatban
volna; feleli, hogy szolgálatot keresne. A Rézországi királyné leánya
pedig megtanítá, hogy csikós legyen; ő tehát a királynénak azt mondá,
hogy csikós szeretne lenni. A királyné enni inni adatott neki, és azután
a ménest kezdette olvasni eleibe, s megparancsolá, hogy a ménessel
mindaddíg menjen, míg csak az önmagától meg nem állapodik.
Elmegy tehát János a ménessel hegyeken völgyeken keresztül, és egy szép
laposon megállapodik. A rézországi király leánya hoz neki mindenféle jó
étkeket; az ífju meglátván a leányt, kérte távoznék tőle, ha megtudja a
királyné, tehát el fogja veszteni életét. Mondá a leány: ne félj míg
engem látsz; s magához bátorítá Jánost. Mulatni kezdettek együtt s
mindenfélére tanítja, miként kell cselekednie; de János semmiképen
szavára reá nem akar állani; utoljára mégis reá vette a leány. A
leánynak haza kelle menni, tehát az ífju maga maradott; azonban álom
ereszkedek reá, és a ménes neki megy az ezüsterdőnek, és nagy károkat
tesz benne. Itt az ezüsthajú leány észrevette, hogy az ezüsterdőben
micsoda károkat tesz a rézszőrű ménes; mindjárt küldi az ezüsttátost, a
tátos megy a felhőben, és behajtja a rézszőrű ménest. Itten felérzik az
ífju, búsul, ezt észrevette a rézhaju leány, kapja a rézszőrű tátost, és
mondá Jánosnak, ne búsúljon, hanem menjen az ezüstvárhoz, és ott
meglátja őt az ezüsthajú leány, és vissza fogja adni a ménest.
Mikor oda ért János, meglátja őt az ezüsthaju leány, és kiereszti a
ménest, úgy hogy a vén anyja, az Ezüstország királynéja, észre sem
vette, és monda: ífju, ez többet ne történjék. János tehát hajtá a
ménest; a ménes közzül egy megellik, és pedig kettőt, az egyik szép
volt, a másik pedig igen csúnya. Itten az a csúnya csikó nem tudott
menni, tehát János kapja a nyaka közé, és úgy viszi sok ideig. Egyszer
megszólal a csikó: tégy le, édes gazdám: már vittél engem, tehát majd
foglak én vinni. Most ha haza megyünk, folytatá, majd a királyné
börtönbe akarand tenni, de attól semmit se félj, mert oda nem tehet,
hanem mikor megvacsorálsz, jöjj ki hozzám és majd elmegyünk valahová. –
Ment tehát vacsorára János; mondá neki a királyné: ne, micsoda károkat
tétettél a ménessel? Az ífju semmit sem szólott. No csak, egyél igyál és
jól vigyázz magadra. – Ezek után kimegy a fiu a méneshez, és a kis csikó
mondja: ülj föl reám, és megyünk; – Kérdi a fiu hogy: hová? – A tenger
fenekére, a bátyámhoz, az ezüstszőrű tátoshoz. – Felült tehát a csikóra,
és elértek az ezüst tátoshoz, a ki mindjárt így szólott no, ífju,
eljöttél; tudod-e miért hivattalak? – Felele az ífju, hogy nem tudná. –
No itt e csengetyű; ha valahol megszorulsz, csak ezt rázd meg, azonnal
megjelenek segítségedre bármi veszedelemben. Megköszönte János, s haza
indul, haza is ért, a leány kérdezte, hol járt, felelé, sétálni az akol
körül; itten mondja neki a leány, menjen vele az ezüstvárhoz, mert ott
igen szép mulatság lesz. Elmennek tehát, és majdhogy el nem értek az
ezüstvárhoz, akkor mondja a kis csikó: édes gazdám, ha oda érünk, be ne
menj a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és így
kihallgathatod mit fognak beszélni; hogyha szorúlna a kapca s ki akarnál
jönni, tehát csak azt nézd, melyik nyeregkápán van két csillag. Elérnek
tehát azon ezüst várhoz, ott mindenik megköti a lovát, és már a sok
lovak száma számtalan volt. Itten az ífju nem ment be a leánynyal a
vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és ott hallgatta mit
beszélnek. Itten a lova kezdi vágni a földet, János mindjárt kiment, de
mivel már a tátosok igen sokan valának, nem tudta mindjárt melyik az ő
lova, azért vigyázta melyiken van két csillag. Csakhamar reá akadt s
kérdezé: mi lelt, édes lovam? – Engem semmi sem lelt, hanem téged fog
valami lelni; de azért csak menj be és nézd miként vannak, és hallgasd
mit beszélnek, és ha ismét hívlak, csak hamar ülj fel reám, és jól
megkapaszkodjál hogy le ne maradj. Bemegy tehát János újra a szobába, és
hallgatja mit beszélnek. A gyémántországi gyémánthaju királyleány
mondja: jól vigyázzatok, nincs-e itt Szegfűhaju János, nem látta-e őt
senki. És mivel nem is ösmerték, azért bemegy a vendégházba János,
mihelyt meglátják, azonnal fölugráltak, és mindenikkel akart volna
menni. Itten csakhamar elmegy János, a lova már vágta a földet, azonnal
mindjárt felült a lovára, a ló vitte őt az aranytejfürdőbe; mikor onnan
kihozta, akkor észrevette a többi tátos, hol van János; erre mindenik
felül a maga tátosára. Itten Jánost fölviszi lova a felhőkbe, és úgy ki
az ezüstországi határból. Az ezüstországi leány sem soká késett, hanem
jött János után és mondá neki: ugyan miért cselekedted azt; már most
többé nem lesz ott diéta, hanem az aranyvárban. Avval az ífju sokat nem
gondolt.
A vén asszony már leste a leányát és az ífjút, és mihelyt a ménes
aklához ért a leány, mindjárt mondja az anyja: no, szép virág, hol
voltál? – Jól tudja, édes anyám, hol voltam. – Azt hogy tudom, igaz, de
hogy az ífju veled elmenjen, ki parancsolta neki? – Felele a leány: el
kellett mennie, mert ő tartja a diétát. – A vén asszony beszélgetése
közben a leányával, beszökött János a ménes közé; ezt észrevette a vén
asszony s mondá: János, hol voltál? – János csak meghúzta magát, semmit
sem szólt, a lova bátorítja: ne félj, nem tehet neked semmit. A vén
királyné mindjárt parancsolja, hogy vigye őt a leánya áristomba;
elvitte: az áristom volt egy különös szoba, és a vén asszony úgy tétette
oda Jánost, mint siralomházba. Megy egyszer a vén asszony a
siralomházhoz, itt mondja az ífjunak: aluszol-e vagy álmodol? – Felel:
sem nem aluszom sem nem álmodom, csak a mostoha sorsról gondolkozom.
Itten pedig nem az ífju felelt, hanem a rézhajú leány. Ezen a vén
asszony igen megszomorodott, azért eltökélé magában, hogy kiereszti őt;
estve tehát megparancsolta a leányának, hogy eresztené ki a
siralomházból. A leány tehát mondá Jánosnak, hogy menjen a méneshez; s ő
maga sem késett sokáig, hanem ment az ífju után, vitt magával szép
ágyat, s szépen megveté, s Jánossal együtt lefeküdt.
A vén asszony a méneshez megy, s ott találja őket feküdni együtt,
spádéjához kap s mind a kettőt keresztül akarja szúrni, de a leány
felugrik, és a spádét megkapja, és mondá, hogy az ilyen akarattal
hagyjon föl. Az anyja a királyné tüstént siralomházba parancsolá.
Megijedett János; ezt észrevette a gyémánthaju leány, mindjárt küldi az
ő gyémánttátosát, hogy szabadítaná ki Szegfű Jánost; elment tehát a
gyémánttátos, s mikor oda ért hozzá, kérdi János, mit akarna; mondá:
hogy a gyémánthaju leány küldé hogy szabadítaná ki. – Feleli János: menj
el és mondd meg neki, hogy én a magam mesterségemmel beérem, és senki
tanácsára nincs szükségem. A gyémánttátos tehát visszament a gyémánthajú
leányhoz, elbeszélte mit mondott Szegfű János.
Megviradott tehát, azonnal a vén királyné kiviszi a Rézhegyre, hol már
el volt készítve számára az akasztófa, ott őt felkötték, és úgy maradt
estvélig. Mikor besötétedett, akkor lova oda ment és levette és mondá
neki: tudod-e, mit fogsz már most csinálni? – Feleli János, nem tudja. –
Itt van rajtam a te vitézi ruhád, öltözz fel és elmegyünk a vén
Rézkirálynéhoz, mikor beugratsz a várába, mondd, neki, jöjjön a
Rézhegyre, ott meg fogsz vele vívni.
Kapja a vén királyné az ő öltözetét, és ment utána; mikor oda ért, már
akkor ott várta őt János; kapják mindjárt kardjaikat, kezdenek
verekedni, úgy annyira, hogy a körüllevő tartományokba elhallatszott a
fegyverek csattogása, és sok fejedelem mind öszvecsődűlt. Mondja a vén
királyné, mivelhogy elfáradott: hallod-e, ífju, pihenjünk egy keveset. A
csikó nem akarta engedni, mivel látta a sok mindenféle királyt ott jelen
lenni kiket nem látott a gazdája; de mégis megpihentek. Leszállt tehát
lováról János, akkor mondja neki a lova: nem látod édes gazdám, kik
vannak itt nézőül? nem szégyenled magadat? Akkor felugrik lovára János,
és a vén asszonyt összedarabolta; akkor bevezetik őt karonfogva egy
fölékesített hintóba, és úgy koronázták rézországi királynak.
Megint gondolkozik János, hogy még többet is kellene próbálnia; azért
újra bújdosik a havasokon, és sok fáradsága után megint akadt egy vén
asszonyra, ki a tengerszélén szedegetett; az pedig volt az ezüstországi
királyné. Tudta János hogy megakadott ismét, de aval nem gondolt, hanem
megszólítá: jó reggelt, öreg anyám. Elfogadja tőle az ezüstországi
királyné, és mond: no, szép virág, itt vagy. S csak kapja aranyvesszőt,
megvágja a tengert, a tenger két részre szakad és legszebb út lett
egészen az ezüstvárig. Bevezette tehát várába a vén asszony, és enni
inni adatott, neki, azután kérdi, micsoda járatban volna. Mondá: hogy
szolgálatot keresne. Az ezüsthajú leány kérte az anyjától, adná neki
inasul, de semmi módon meg nem nyerheté, hanem csikósnak tette a
királyné. Itten mindjárt előlolvassa neki a lovaknak számát, és
megparancsolá, mindaddig menjen a lovakkal, míg csak önmaguk meg nem
állapodnak. Mennek a lovak hegyen völgyön, egyszer mégis megállapodtak.
Itt Jánost nyomja az álom, még pedig jól, a ménes bemegy az aranyerdőbe
és iszonyú károkat tesz. Ezt mindjárt észrevette az aranyhaju leány, és
kiküldi az aranytátost, hajtaná be az ezüstménest a várba. Megy tehát a
felhőkben az aranytátos és behajtá az aranyhajú leány parancsolatára.
Itten felérzik János, nincs a ménes sehol, megijedett és elszomorodék,
mitevő legyen. Ehon jön az ezüsthajú leány, hoz neki enni inni, de
Jánosnak nem kellett semmi. Mondá a leány: ne busulj semmit, csak menj
el az aranyvárhoz, mihelyt az aranyhaju leány meglát, mindjárt
visszaengedi a ménest. János tehát elmegy, meglátja az aranyhaju leányt,
mindjárt visszaereszté a ménest anélkül hogy megtudta volna a vén
aranyországi királyné; de megmondá, hogy többé ily nagy károkat ne
tétessen. De János, csakhogy megkaphatta a ménest, megy haza felé; itten
megellik a ménes közűl egy kanca, és pedig kettőt, egyik igen szép volt,
a másik meg sovány és csúnya, a ki nem mehetett. Mit csináljon János?
kapja a nyaka közé és viszi; mikor már sokáig vitte, akkor a csikó
mondja: no majd viszlek már én most téged, csak ülj fel rám; tudod-e,
édes gazdám, ha most haza érünk mit kell cselekedned? – Feleli János:
nem tudom. – Azt, hogy mikor már megvacsoráltál, jöjj hozzám, elmegyünk
a tengerek fenekére, és ne hallgass a sok szóra. – János megvacsorál, és
elmegy a csikójához, ottan mindjárt reá ül, és viszi a tengerek fenekére
az aranytátoshoz; ez volt pedig a kis csikónak a bátyja. Mikor oda
értek, mondá az aranytátos: tudod-e, édes gazdám, miért hivattalak? –
Nem tudom. – Ne, itt van egy aranypatkó, abban a patkóban van háromszáz
lyuk, és minden lyukban egy csengetyű; hogy ha valahol meg találsz
szorúlni, tehát csak rázd meg, mindjárt ott termek segítségedre. – Ezt
megköszönte János, és fölült a csikójára, és visszatért előbbeni
helyére. Itten nem sokára jön az ezüsthajú leány, és mondá neki, menne
el vele az aranyvárhoz, ott igen szép mulatság lesz. János ajánlotta
magát szivesen, és nem sokára el is érték az aranyvárat. Itten mondá a
lova: édes gazdám, a vendégházba be ne menj, hanem a mellette lévő
szobába, és ott hallgasd, mit beszélnek; és ha meg fogsz szorúlni, csak
azt nézzed melyikünknek van a nyergén három csillag; akkor ülj reám, és
vigyázz hogy le ne maradj. Ezzel bemegy János; egykor vágja a csikója a
földet, kérdi a gazdája: mit akarsz, édes lovam? – Ülj fel reám. Azzal
viszi őt az aranyfürdőn keresztűl. Akkor észrevették a fejedelmek, utána
az aranytátosokon, de a csikó beviszi a felhőkbe, és onnan ki az
ezüstországi határból. Itten már utóléri az ezüsthaju leány s mondá
Jánosnak: no, szivem, ugyan nagy kárt tettél nekem. De evel nem gondolt
János; hanem a vén ezüstországi királyné már oda haza leste őket, s csak
kapja Jánost és öszveaprítja; ekkor az ezüsthajú leány változott egy
hangyává, és kivitte őt a lovának, és mondá, vinné az erdőbe és vágná
meg evvel az ezüstvesszővel. Ezt megcselekedte a lova és megvágván a
vesszővel, azonnal talpra felállott; akkor méreggel telve, felült az ő
tátos csikójára, és menne az ezüstvárhoz. Mikor bement, mondá az
Ezüstország királynéjának: készülne és jönne mentűl előbb az
Ezüsthegyre. A vén asszony bízott magában, azért megjelent; itten
mindjárt hozzá kezdettek a bajviváshoz, és három nap három éjjel mindig
tartott a verekedés; összejöttek a körüllévő fejedelmek a nagy
fegyvercsattogásra, végre mégis erőt vett János az ezüstországi
királynén és összevágta. Kérte a leánya, szedhesse össze az anyja
testét, s János megengedte. Ezek után az ott lévő fejedelmek bevitték és
másodszor megkoronázták úgy mint Ezüstország királyának.
Itten kezde az ífju gondolkozni, eszébe jutott, mit monda neki a
keresztanyja, hogy haza kellene mennie; s megindula haza felé. Sok
fáradsága után már haza érkezett, és ime a tenger szélén találja
keresztanyját, kapja a kardját s úgy hozzá vágott, hogy a kardja azonnal
hátra hajlott. Erre a keresztanyja kinevette, min János igen
elszomorodott; keresztanyja, ezt látván, megszólítá: ne búsúlj, mert
annak úgy kellett megtörténni. S kérdezi, hol járt volna az óta; de ő
mind ezekről semmit sem akart beszélni, hanem csak azon volt, hogy
mielőbb láthassa édesanyját. Elment tehát keresztanyjával együtt az
édesanyja látogatására, ki is nagy örömmel fogadá. Tudtára adta János,
hogy a ő idehaza létéről senkinek ne szólana, mert el kell ismét mennie.
Igy töltött három napot az édes anyja házánál, azután elbúcsúzott, és
útját vette ismét az Ezüstországba. Mihelyt megérkezett, minden
rendelést megteve, hogy távolléte alatt az országot jól igazgassák a
főbbek, s azzal útnak indult. Ujra megyen hegyen, völgyön, síkon, egykor
ér a tenger partjára, és ott talál újra egy vén asszonyt. Mindjárt
megszólítá: jó napot, öreg anyám. – Elfogadta az öreg asszony, és mondá:
fiu, hogyan tévelyegtél ide? – Monda János: én nem tévelyegtem el, hanem
a kénytelenség hozott ide. A vén asszony pedig jól tudta micsoda
kénytelenség hozta oda, s azonnal kapja az aranyvesszőt, megvágja a
tengert, a tenger utat ad, és megfogja a vén asszony a János kezét s
bevezeti az Aranyországba. Itten az aranyhajú leánynak igen megtetszett
János, és kérte anyját, adná melléje inasnak, de anyja már előre gondolá
szerencsétlen kimenetelét, tehát semmi módon azt meg nem nyeré, hanem a
vén asszony jobban azon gondolkozott, mi módon veszthetné el azt a szép
ífjut. Félre hívja egy különös szobába, és mondá neki, ne fogadja a
leánya szavát, ha valamit mondana neki; s mindenkép kedvezett az ífjúnak
és mindenféle kincseket igért neki, csak hogy azt megtartaná; kérdezi
azután, mi akarna lenni? János csupán csikós akart lenni. Itten a vén
asszony eleibe kezdi olvasni a ménest és mondá neki, hogy most menne
vele, mind addig míg csak magától meg nem állapodik. Elmegy János a
ménessel, megállapodott a kősziklákon, itt az ífjú ledőlt és azonnal
elszunnyadt. Az aranyhaju leány azonnal észbevette hogy János elaludt,
mindjárt felült az aranytátosára s elment hozzá; aluva találta; itten
mindjárt felkölti, és ad neki egy aranyövedzőt és egy aranygyűrűt. Ezek
után a leány meg akarta ölelni, de ő, ugymint János nem engedte, mert
eszébe jutott, mit parancsolt a vén királyné; a leány mondá, ne húzza
magát, de János csak arra kérte, távoznék tőle, mivel ő a királynétól
tartana; de a leány mondá: ha én itt hagylak, meglásd, mint fogsz járni.
Itten az aranyhajú leány eltávozik Jánostól, és álmot eresztett reá.
Elaluszik János, a ménes pedig megy a gyémánterdőbe, és nagy károkat
tesz; fölébred János és néz mindenfelé, hol láthatná a ménest, de
haszontalan tekingetett, mert már a gyémánthajú leány behajtatta s
erősen strázsáltatta. Elindult János keresni, és búsúlt a rajta történt
szerencsétlenségén; s midőn így fel s alá járna, egykor hozzá mene az
aranyhaju leány, és mondá: nem-e mondám, hogyha eltávozom tőled, károdra
lesz? Hanem egyebet ne tégy, mert már várakozik reád a gyémánthaju
leány, menj el a gyémántvárhoz, mihelyt meglát a gyémánthajú leány,
azonnal mindjárt elereszti a ménest. Ment tehát János a gyémántvárhoz:
mihelyt meglátta a gyémánthajú leány, mindjárt megszólitá: no, szép
virág, hol jártál oly sokáig? nem-e az aranyhajú leánynyal
szerelmeskedtél? Hanem csak hajtsd el a ménest, majd eszedbe juttatom én
azt még neked. Itten megy az ő ménese a kősziklák felé, és a lovak közül
egy kanca megellett kettőt, az egyik ezek közűl is szép volt, a másik
pedig igen sovány; ez semmi módon nem mehetett, tehát kénytelen volt
János fölvenni vállára és úgy vinni. Mikor jó darab ideig vitte volna a
csikót, megszólal hozzája, tenné le, és már most ő fogja vinni mint
gazdáját. Fölült reá János, és mennek haza felé; ujra megszólal a lova:
tudod-e édes gazdám mit kell cselekedni? – Feleli János: nem tudom. – No
mihelyt haza érünk, fölmegy a vacsorához, ott az aranyhaju leány majd
mindenféleképen fog neked kedveskedni, de te azt csak semminek nézd;
mikor elvégezted dolgodat, jőj tüstént le, el fogunk menni a tenger
fenekére a bátyámhoz. – Itten fölmegy János a cselédszobába, az
aranyhajú leány mindjárt leült mellé és beszélgetni kivánt vele, de
János semmit sem akart szólani. Megvacsorál János, és lemegy az akolhoz;
mondá a csikó: no, édes gazdám, ülj reám és menjünk a bátyámhoz. El is
értek nem sokára; itten a csikónak bátyja volt aranytátos, és mindjárt
mondá: no, édes gazdám, eljöttél? – Monda: eljöttem. – Fogd tehát ezt az
aranypatkót, melyben van háromszáz hatvanhat szeg hogy ha reám szükséged
lesz vagy ha valami bajba esel, tehát csak húzzál ki belőlök egy szeget,
azonnal mindjárt segítségedre leszek.
Az aranyhajú leány nyughatatlan volt és szomorkodott, hogy nem
viszonozta szeretetét János, kivel ő annyi jót kivánt tenni.
Haza ért János a kapott ajándékkal; itten a leány mindjárt mondja: menne
vele a gyémántvárba mulatságra. A vén királyné észbevette hová akar
menni leányával, tehát mindjárt a siralomházba tétette s másnap
fölakasztatta. Búsúla csikója az ő gazdája elvesztése után, s azért
gondolá, jó lenne elmennie bátyjához tanácsot kérni. Elmegy, elbeszéli a
gazdáján történt szerencsétlenségét; feleli erre a bátyja: föl fog
támadni még az életre a te gazdád és az enyém, mert az aranyhaju leány
azon lesz; csak te térj vissza. Visszatért a csikó azon helyre, hol
Jánost felkötötték, oda érkezett nem sokára az aranyhajú leány, és
megkapván kését, levágja Jánost és megkeni, s azonnal fölébred. Ekkor
János boszút akar állani az aranyországi vén királynén, azért mindjárt
kihúzott a patkóból egy szeget, s tüstént ott termett a csikónak a
bátyja, az aranytátos, s monda neki: ülj fel és menjünk. A vén királyné
udvarába beugrat János: No, te vén asszony, jöjj az én halálomnak
elkövetett helyére és boszut állok rajtad. A vén banya, ugymint az
aranyországi királyné, nem késedelmeskedett, hanem a rendelt helyen
megjelent; János mindjárt el kezdette vele a verekedést, és utoljára
győzedelmeskedett s összedarabolta, és azután a jelenvaló fejedelmek
Aranyország királyának koronázták. – Ezen verekedésnél jelen volt a
gyémánthajú király leány, a ki Jánost föllöttébb kedvelte.
Most már János volt Réz-, Ezüst- és Aranyország királya. Megunta a sok
bujdosást. Miután koronázásának vége lett, a fejedelmek mindnyájan, kiki
a maga országába, visszatért: itten gondolkozik magában János, hogy most
mitevő legyen? el nem tudta határozni dolgát; kiment tehát egy erdőbe a
paripáján lovaglani, és ismét mély gondolkozásokba ereszti magát. Egykor
gondolja magában: bár csak itt volna a keresztanyám, hogy adna nekem
tanácsot, mitévő legyek. Alig végezte el e gondolatját, s ime szeme
előtt látja a keresztanyját. No, fiam János, hogyan vagy? – Igen jól
vagyok, de most nem tudom, mittévő legyek. – Nem egyebet, hanem a
gyémánthajú leányt, ki az én néném leánya, ki reád születésed napjától
várakozik, meg fogod kéretni, és azon a nyert országaidon fogsz
uralkodni. Megyünk tehát, fiam János, a gyémántvárhoz.
És mihelyt Jánost meglátta a gyémántországi királyné az ő húgával jönni,
mindjárt eleibe ment, és őt mint jövendőbeli vejét örömmel fogadta; a
leány meg nem tartóztathatta magát, hogy Jánost meg ne ölelje, sok sűrű
könyhullatásokat ejtve, ezen kedves Jánosáért vérzett szíve nem
szólhatott.
Ezek után János a gyémánthajú leányt elvette feleségének, és
megesküdtek; az esküvés után elmentek mindnyájan a János édesanyjához,
ki őt nagy örömmel fogadta. Igy tehát odahaza levén mint egy
külsőországi király, a városban levő főuraknak vendégséget adatott,
melyre maga a király, ki a városban lakott, megjelent. Ott sok
mindenféle beszélgetés jött elől, de János legkissebbet sem szólt
végbevitt dolgairól. Csodálták a felesége ékességét, csodálták az ő réz,
ezüst, arany és gyémánt szőrű paripáit. Miután a vendégségnek vége
szakadt, akkor János az ő rezidenciáját a királynak ajándékozta, és
elment édesanyjával a felesége országába; ott országolván sok ideig,
számos szép magzatokkal dicsekedett.