Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen
szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is
próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt
megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.
Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem
hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja
bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak;
vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy
bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy
útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról
való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve,
hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa
állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el
kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra;
egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém,
én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik
is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát
én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép
uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e
fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind
az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva,
tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha
rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris
leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha
akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek
királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki
a maga utján menvén.
Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát
megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két
oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik.
Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták
mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út
kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott
egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival.
Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész
gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi
bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon
király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy
ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a
leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb
lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja
nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta,
hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog
kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó
vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván,
hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes
bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és
még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin
győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták
életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király
bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek.
– Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy
nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának
mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi
a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a
király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd
királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy
vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat
kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a
király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a
leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két
királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele
kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét
megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én
szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte,
hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig
hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás
történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország
nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.
Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy
magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen
volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát
befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova,
maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne
mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd
királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar
valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi:
én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani.
– Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra
ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy
oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi:
így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz,
vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba
teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja
az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még
győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem
tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen
szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért
és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a
szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin
elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.
Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát,
egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki
mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a
lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az
örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony
férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt,
kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a
szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel
fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a
jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt
megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már
is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a
királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a
nagy lakodalom.
Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után
beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig
nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal
király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő;
elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg
kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek;
hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le,
ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a
fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg
vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a
hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a
vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják
a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az
öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.
Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez.
Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a
bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg
is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját
bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt
behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol
legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten
hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen
szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a
korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és
hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s
bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek
mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe
indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király
felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a
királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt
megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az,
akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok.
Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az
öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon
szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly
súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább
maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár
kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja
elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni,
s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve
jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a
tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne
félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha
megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly
hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek;
tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király
öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt
vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a
farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy
az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy
kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az
ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott.
Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. –
Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid.
Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt
megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt
a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé
változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és
ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott,
akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is
szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával,
azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy
örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király,
és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték,
hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg
király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt
királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is
megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.