Volt egykor egy özvegy királyné, és kiadta parancsolatban, hogy a mely
katonája mars közben tíz lépést előre megy vagy hátra marad, mindjárt
agyon lövettessék. Egy zöld dragonyosra igen rá ért a szükség, és
mivelhogy már nagyon megszorúlt, tehát gondolta, bármi büntetést kapjon,
mégis hátramarad. Leszáll hát lováról, s a mint leült, hetvenhét
esztendeig azon a helyen maradt. Az özvegy királyné pedig, ki táborával
az ellenségre ütött, meggyőzetett, oly annyira, hogy még lakóvárosából
is kinyomták. Volt a királynénak egy szép princnéje; a királyné tehát a
princnét az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne
jusson, hacsak három nagy próbán keresztül nem megy. Itten a szegény
dragonyos hetvenhét év múlva észrevette magát, s bement azon királyi
lakóvárosba, mely el volt átkozva, és bement egy fogadóba, s kért
magának egy meszely bort, és fizetett volna már a borért; volt nála
pénz, de az, mit még akkor kapott, mikor háborúba indultak, tehát már
ekkor nem volt kelete, és a korcsmáros mondja, hogy ez a pénz már nem
jár az országban, mert ez annak a királynak a pénze, ki ezelőtt
hetvenhét évvel elvesztette országát. Akkor jött eszére a zöld
dragonyos, hogy oly sokáig ült szükségén, s elbeszélte a korcsmárosnak,
hogy s mint járt; erre a korcsmáros elmondá, hogy a princné el van
átkozva a rezidenciával együtt, hanem, úgymond, te próbált ember vagy,
kisértsd meg a szerencsét, ha megszabadíthatnád. A dragonyos rászánta
magát, s elment a palotába. Amint egy szobából a másikba járkálna, jön
eleibe az elátkozott princné fekete medvebőrben, s megszólítja mit
keresne itt, nem tudja-e a parancsolatot, hogy aki az ármádiától
hátramarad, legkeményebben megbüntettessék? A dragonyos feleli, hogy
eltévelyedett. – No tehát, mond a princné, maradj itt, és ha három napot
és három éjtszakát kitöltesz, tehát megszabadítsz az átoktól, s megkapod
a királyságot és személyemet. Reáállt a dragonyos, eltűnik a princné.
Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, de a nélkül, hogy
a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordta, látná; minden a mit
csak gondolt hogy ez jó volna, kedvére megtermett. Így tölté el a napot,
jön az estveli idő, ihol jön a princeszné, hoz magával gyertyát, egy
könyvet és egy fekete keszkenőt, s eleibe teszi, mondván: csak arra
kérlek, meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyújtsd meg ezt a gyertyát,
és itt e könyv, ezt olvasd, hogy akárki jön le hozzád, reá ne nézz se ne
szólj. Elmegy a princeszné, maga marad a dragonyos, meggyújtja a
gyertyát, s eleibe veszi a könyvet s olvassa. Eljön tizenegy óra; itt
öszvejönnek mindenfélék, szebbnél szebben felöltözve, de ó reájok sem
tekintett; eleget kérdezték: mit keressz itt, dragonyos? Amint így
kérdezgetik, egyszer feleli az egyik: mit szólítgatod? hanem kapd fel,
hajítsd nekem. És így hajigálta egyik a másiknak. Üti tizenkét órát,
elmentek mindnyájan, csak a dragonyos maradt maga, de már magával jót
tehetetlen volt. Jön reggel a princeszné tiszta veres ruhában, mindjárt
megkenegeti, és azután semmi baja sem lett. Ismét mondja a princeszné:
már egy éjtszakát szerencsésen eltöltöttél, tehát még azt a két
éjtszakát álld ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit, megjön
ismét egészséged. Eltávozott a princeszné. Volt neki, úgymint a
dragonyosnak, kivánsága szerént mindenféle enni és inni valója, sétált
egyik szobából a másikba, így töltötte az egész napot. Jön ismét a
második éjjel, eljő megint a princeszné, hoz magával ismét gyertyát és
könyvet és egy veres kendőt, s leteszi a dragonyos eleibe, és mondja
hasonlóképen mint tegnap, gyújtaná meg a gyertyát és olvassa a könyvet,
és akár kik jönnek, akármit kérdeznek, semmit se felelne, hanem csak azt
a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik
vele, már csak kiállja azt a két éjtszakát. Üti tehát a tizenegy órát,
nagy lármával jönnek a palotába, úgy hogy még a palota is rázódott belé.
Itten legelőször is mihelyt bejöttek, azt mondják: no nézzétek, megint
itt van a dragonyos; eleget kérdezgetik, mit akarna, de ő csak folyvást
olvasgatá a könyvet. Megúnták mindig szólítgatni, kapják, kirántják az
asztal mellől és szíjat szabnak a hátából; mikor a negyediket szabnák,
akkor kezdi tizenkét órát ütni, és úgy hagyják a dragonyost. Már ő föl
sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem azon helyen, a hol kínozták maradt
reggelig. Eljön megint a princeszné kékes ruhába, megölelvén a
dragonyost, azután megkenegeti, és ismét jobban lesz; kéri megint, hogy
ezt az egy éjtszakát még töltené el, azután minden jól lesz. Fogadta a
dragonyos. Ezek után ott hagyta magát a princeszné, így hát csak
evéssel, ivással, gondolkozással töltötte az egész napot. Beestveledik,
újra jön a princeszné, ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék
keszkenőt, mondván, hogy most is csak úgy cselekednék mint már két
éjtszaka: gyújtsa meg a gyertyát s olvassa a könyvet, s ne szóljon
senkihez, ne nézzen senkire. Mondá a dragonyos, hogy mindent megteend;
ezzel ott hagyta a princeszné, ismét elérkezett tizenegy óra, még
nagyobb zörgés támad a palotába, de a dragonyos nem is fülelt reá;
bejönnek a szobába hol ő volt, ott dombéroznak s mondják, menjen ki,
mivel itt semmi keresete; a dragonyos ezt csak elhallgatta, s akármit
kérdeztek, nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg, nagy úr akar ez itt
lenni. Kapják tehát s viszik a konyhába, hol iszonyú tűz égett, és a
nyárs készen állt; itt mindjárt a nyársba húzzák, és sütik forgatják a
nyárson. Üti a tizenkét órát, mindjárt elszéledtek. A princeszné
felszabadúlt az átok alól, mindjárt leszaladt, s szabadítóját levette a
tűzről és nyársról. Már a dragonyos majd hogy meg nem volt halva,
megkenegette ugyan a princeszné, mi által jobban is lett, de mégsem
járhatott, így mint beteg ágyban feküdt három nap, s azután nem volt
semmi baja.
Már ők úgy vannak mint házasok, csak hogy nem voltak megesketve,
töltenek egy hetet így egymással, mondá a princeszné: kedves férjem,
minthogy én is rég nem voltam a templomban és te is, menjünk tehát ebbe
és ebbe a városba. Felele a dragonyos: nem bánom, kedves társam.
Elmentek tehát a városba, s beszállnak egy nagy vendégfogadóba. Volt
pedig abba a kocsmába egy ördöngös vén csaplárosné, a ki irígylette a
dragonyosnak ezen nagy szerencséjét, ki már most mint király volt, mióta
a princnét kiszabadítá az átok alól. Volt pedig a dragonyosnak egy
fiatal inasa, kinek mondá a vén kocsmárosné alattomban: jőj ide, te
ifjú, fogd ezt az aranyat, miért nem kívánok egyebet, hanem hogy azt a
gombostűt tűznéd az urad frakjába. Gondolván az inas, hogy ez által
semmi kárt nem okozhatna urának, tehát örülve az aranynak, megigérte a
vén asszonynak, s meg is cselekedte. Más nap reggelre kelvén az idő s
felöltözvén mind a dragonyosból lett király mind a princeszné, mielőtt
elindúltak volna, mondá a princeszné: no, szívem, vigyázz hogy el ne
aludjál, mert ha elalszol, tehát nálam nélkül fogsz élni. Mennek a
templomba, bemenvén, leülnek egymás mellé. Mihelyt kezdődött az
ájtatosság, mindjárt elszunnyadt a király, pedig eleget rángatta a
princeszné, de mind hasztalan volt. Vége lett az ájtatosságnak, kimennek
a templomból, mondá a princeszné: megmondtam, hogy el ne aludjál, mert
nálam nélkül maradsz. A király örömest aludt volna egész nap s egész
éjjel is, csak hogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem jött reá az
álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba, és mihelyt
beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a princeszné, de
hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja a princeszné
nagy szomorúan: már látom, hogy nálam nélkül kell maradnod, mert meg nem
tudod magadat az álomtól tartani. Oly nagyon szivére vette a király,
hogy könnyezett, hogy a sok szenvedései után sem lehet a princesznével
boldog. Mondá a princeszné: még egy nap, azaz még egy próba van hátra,
mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha akkor is elaluszol, mint
már kétszer, úgy nem látsz többé soha. Eleget sohajtozott a király, nem
tudhatá, mi lelte hogy mindig álmos mikor a templomban kell lennie.
Elmennek harmadszor is; eleget erőlteté magát a király hogy el ne
aludhassék, de mind haszontalan volt, mert mihelyt a székbe beültek,
mindjárt oly mélyen elaludt, hogy mikor már minden ájtatosságnak vége
lett, még akkor is alig tudták felkölteni. Ezzel kijöttek a templomból;
itten a princeszné sírva nyakába ugrik a királynak, mint az átok alól
megszabadítójának, s zokog keservesen s mondá: nincs már többé veled
maradásom! s megölelvén, eltünt. Könyek csordultak ki a király
szemeiből, látván szemlátomást, hogy veszti el kedvesét, kiért annyit
szenvedett. Haza megy az inasával a korcsmába, szobájába s keservesen
sírt. Az inas nem gondolta, hogy mindezt ő a gombostűvel okozta légyen;
a vén korcsmárosné pedig felette örült magában.
Már most mitevő legyen a király? haza felé indúlt, úgymint a királyi
lakóvárosba, itt előbeszéli az egész történt dolognak mivoltát; igen
sajnálták az ország nagyjai, eleget vigasztalák, de mind hasztalan.
Legtöbbnyire mindig magánosan töltötte idejét, s mikor sétálni ment,
tehát azon fiatal inasát vitte magával, ki a gombostűt a frakjába
szúrta; mert ezt leginkább kedvelé. Kimegy tehát a király egykor
napközbeni a városon kívül levő erdőbe sétálni az inassal, szomorkodván
mindig; és azon, erdőben volt egy nagy vendégfogadó, mert keresztűlment
rajta az országút. Kivetődött oda a király és ott épen három deák volt.
Ezek ismerék a királyt, s látván, hogy nagyon bús, annyi bátorságot
vettek magoknak, hogy megkérdezték: felséges király, mi lehet oka e nagy
bánatának? – Feleli a király: kedves fiaim, ha megmondom is, nem
segíthettek rajta. – Hátha segítünk? csak beszélje el felséged. –
Előbeszéli tehát a király, mikép szabadítá meg a princesznét az átok
alól, s miként járt a templomba, hogy muszáj volt elaludnia, s nem
tudhatja okát; eleget inté a princesznéje hogy, ha elalszik, tehát el
fogja őt veszteni. Ekkor újra könyezett a király; s mondják a deákok:
felséges királynak a frakjába van tűzve egy gombostű, az okozta hogy
elaludjék. S odamegy egy a deákok közűl s kihúzza és eldobja. Hanem
felséges király, ezt annak a vén korcsmárosnénak tulajdoníthatja, ki
azon fogadóban van, hol felséged a princesznével szállva volt; hanem
most, ha felséged még idővel meg akarja princesznéjét találni s magáévá
tenni, fogadja tanácsadásunkat, tudniillik: most mindjárt hozasson
magának akárhonnan egy oly fekete lovat, kiben egy szál fejér szőr sem
találkozik, és csináltasson egy aranygolyóbist, mert azt a vén asszonyt
mással meg nem lehet ölni, hanem aranygolyóbissal, pedig míg ő él, addig
felséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet. A király jól
figyelmezett tanácsadásukra, amint tovább így folytatták: mikor,
felséges király, meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal és
hasonlókép felségednek tiszta fekete öltözete, és az aranygolyóbis,
mikor mindezek készen lesznek, töltse azon aranygolyóbist felséged egy
pisztolyba, s menjen el azon vendégfogadóba ahoz a vén korcsmárosnéhoz;
ő majd a legnagyobb szivességet fogja mutatni, hanem felséged csak
tekintsen be a szobába s meg se kösse a lovát; s mikor kijő a szobából,
a vén asszony ki fogja kisérni: de mihelyt ő kilép, felséged kézen
tartva lovát, fordúljon vissza s lőjön belé, akkor tüstént kapjon lóra,
s csak hagyja reá, míg meg nem áll magától, mind addig hátra se nézzen.
– Mindezt így végbevitte a király; meghozatta a lovat s elment a
korcsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csakhamar megfordúl, a korcsmárosné
kimegy utána, akkor a király csak kikapja a pisztolyát és belélőtt,
azzal felült a lovára, eresztve kedve szerint; a ló fél óra alatt
egészen a tengerekig vitte, s ott egy kunyhó előtt megállapodott. Ott
pedig lakott a félvilág csősze; beköszön a király: jó estvét, öreg apám.
– Felele az öreg: jó estvét, fiam; szállj le lovadról és jőj be. – Akkor
fogadván az öreg szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, azzal
szolgált. Már most kérdi az öreg, ki legyen és hová igyekeznék?
Elbeszéli a király, hogy mint járt dragonyos korában, s hogyan szabadítá
meg a princesznét s mikép vesztette el egy vén asszony miatt; utoljára
kérdezi az öreget, tudna-e valamit mondani róla? – Kedves fiam, felele
az öreg, én nem tudok semmit felőle, mivel e határban, hol én csősz
vagyok, sehol sincs, mert napjában gyakran egy fertály óra alatt
bejárom; hanem a tengereken túl, a másik felében a világnak, az öcsém
csősz, ott bizonyosan megtalálod, mert ott van az öreg király, kinek
semmi gyermeke, tehát nála szoktak az olyan szerencsétlen személyek és
férfiak tartózkodni. Javaslom tehát, menj a tenger partjára, lesznek ott
szebbnél szebb csónakok, de te egyikbe se ülj, mert ha beléülsz, tehát
végedre fognak járni; hanem menj mindaddig a tengerparton, míg csak egy
rosz csónakra nem találsz, mely félig tele van vízzel, csak ülj bátran
belé, és az fog minden sérelem nélkül általvinni. Elbucsúzik tőle a
király, megköszönve jó tanácsadását s minden jót kivánt. – Ott jár a
tenger partján, hívják mindenütt azon szép csónakokba, de ő megfogadta
szavát az öregnek, ment mindaddig, míg csak azon roskadt hajóra nem
talált; belé ült bátran; és általvitte nagy hamarsággal a tenger tulsó
partjára. A tenger partjától kissé távol levén a kunyhó, oda ment és
beköszönt: jó napot öreg apám. – Isten hozott, édes fiam; már jól tudom
mi járatban vagy, a mátkádat keresed. Igaz, hogy az én határomban van,
az üveghegyen levő várban; a király, fiam, már férjhez akarta adni, de ő
azt mondá: mivel három próba által mentettek meg az átoktól, tehát három
próba által megy végbe az én férjhezmenetelem. A király reáállt, és a
princeszné kéreszkedett az üveghegyen levő várba, hogy aki oda felugrat
s azon három ajándékot, mit ő kirendel, három próbatétel által magáévá
teszi, az leend férje. És már, édes fiam, sokan próbálták, sok király és
herceg, mivel szépsége különös, tehát mindennek szemébe tűnik, de a
módját nem tudják, miként lehetne oda felugratni, az ajándékot megnyerni
és a princesznét magáévá tenni. Most, kedves fiam, van-e pénzed? – Biz
én nekem nincs, öreg apám. – No ha nincs, van nekem elég; szedj magadnak
aranyat elegendőt és menj be a városba, most áll a vásár, s nézz
magadnak egy oly lovat, a melyben semmi fejér ne találtassék, s
csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot, s üttess
reá aranypatkót gyémántszegekkel. Ha már ezek készen lesznek, jőj
hozzám, hogy megláthassam.
Utána látott a király, hogy ezeket minél hamarább megszerezhesse, meg is
szerzette, s kiment az öreg kunyhójához és mondá: no, öreg apám, minden
jól van. – Derék, fiam; most csak menj az üveghegy alá, rés már ott sok
mindenféle nagy urak fiai lesznek, akik igyekeznek felugratni, de föl
nem érik észszel, hogy lovukra aranypatkót gyémántszögekkel üttetnének.
Hanem mikor oda érsz, mindaddig várakozzál, míg csak reád nem kerül a
sor, és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik. Az első ajándék
lesz egy csudálatosan aranynyal kivarrott keszkenő, második próbára egy
arany alma a harmadikra pedig a princeszné gyürűje.
Ezek után elmegy a király; mikor odaért, látja, mely számosan vannak,
mindenik próbál és minden haszon nélkül. Már rajta a sor, ő pedig oly
könnyen ugratott fel, hogy még a hegy tetején túl száz ölnyire volt a
lova körme. Megismerte mindjárt a princeszné s örömmel szorítá szivéhez.
Megkapván a keszkenőt, leugratott, a jelenlevőkön messze túl jött le a
lova. A királytól pedig erős parancsolat volt, hogy aki az ajándékból
nyerni fog, mindjárt személyesen jelenjék meg nála, de ő nem ment a
királyhoz, hanem egyenesen az öreg kunyhójához. Amint megérkezett,
mindjárt kérdezte az öreg: no, fiam, megtetted-e az első próbát
szerencsésen? – Feleli a király: meg, öreg apám. – De már holnapután,
fiam, ebben a ruhában ne menj oda, mert reád ismernek, hanem csak menj
be a városba és végy tiszta sárga ruhát, sárga lovat mint a ruha, s a
lóra tiszta sárga szerszámot. – Megint megszerzé a király mit az öreg
ember mondott, és mikor minden készen volt, ment az öregnek bemutatni.
Az öreg ember mind jónak találta: hanem most ha oda érsz, úgymond, ne
várd meg, míg reád kerül a sor, hanem mihelyt oda érsz, csak ugrass fel;
de e lovadon is rajta legyen az aranypatkó gyémántszegekkel.
Elmegy tehát a király; az ott uralkodó pedig neheztelt, hogy be nem
jelenté magát az, aki elkapta az aranynyal kivarrott kendőt; tehát a fél
ármádiát a vár körül húzta, hogy megkaphassák. Mikor oda ért a király
sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem felugratott és
elkapta az arany almát, ezzel megcsókolván a princesznét, keresztűl
szökött a lova az ármádián, és elszalajtották; haszontalan okoskodott a
vén király. Elment tehát az öreghez, s ez mindjárt kérdezi: no, fiam,
majd megkaptak úgy-e? – Majd ám, öreg apám. – De már most megint máskép
kell cselekednünk. Menj el hát a városba s végy egy tiszta fejér
paripát, arra fejér szerszámot és magadnak tiszta fejér öltözetet, a
lóra pedig üttess aranypatkót, gyémántszegekkel. Addig ki sem jött a
városból a király, míg mindez készen nem vala. Mikor tehát már minden
megvolt, akkor felült a lóra s elment megmutatni az öregnek. Az öreg
megnézte: ez jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Akkor
elindúlt a király, és mikor oda ért, akkor sem várakozott a sorra, hanem
neki ereszti a lovát és felugratott, megkapta az aranygyürűt, és akkor
is megcsókolván a princesznét, leszöktet. De azt gondolta, hogy most is
csak annyira való katonaság van a vár körül, pedig kétannyit parancsolt
a király, így tehát a katonaság közepébe ugrott le a lova. Ezt látván,
mindjárt ki akarja szöktetni; amint ugranék ki a lova, egy a katonák
közül a lába ikrájába döfte bagnéjat, s megismerték hogy sebet kapott,
mert amint felettek ment a ló, csepegett a vére.
Megérkezik az öreghez, az öreg mindjárt mondta: meg nem kaptak, úgy-e,
de megsebesítettek? – Igaz, öreg apám. – No, fiam, jer, hadd bekötni
sebedet, s nyugodd ki magadat. – Az öreg király pedig igen mérgelődött,
hogy nem tudhatta, ki nyerte legyen azon ajándékokat el, és hogy kié
lenne a princeszné. – Mond az öreg csősz: no, fiam, tudod-e mit kell
most cselekedned? – Nem tudom, öreg apám, feleli a király. – Vedd föl e
szegény ruhát, mivelhogy már most nincs az üveghegyi várban a
princeszné, hanem a városban levő királyi palotában: tehát e ruhában
elmégy a királyi udvarhoz szolgálatot kérni, megfogadnak mindjárt
kuktának a konyhában; a sebedet pedig kösd be ottan; mikor gondolod hogy
már vaksolja a princeszné hogy te lennél és alattomban nézni fog
tégedet, tehát akkor kötözgesd be sebedet azon keszkenővel, melyet első
ugratáskor nyertél, a gyürűt pedig vesd azon csészébe, melyben neki a
kávét viszik be, és mikor inni fogja, szájára jön.
Elmegy tehát a király és szolgálatot kér az udvarnál, meg is fogadták
kuktának; csak a volt a fő gondja, hogy mikor lesz alkalma a gyürűt a
princeszné kávéjába vetni. Másnap reggel mindjárt szerencséje volt
hozzá, mert a szakács midőn kitöltögette volna a kávét, más valami
sietős dolga volt, tehát nem várakozhatott míg a kávét széthordják,
hanem megparancsolta a kuktának, mutatná meg az inasnak, melyik a király
kávéja, melyik a princeszné. Ő tehát élt ez alkalommal s belé veti a
gyürűt a kávéba. Beviszik a princesznének, a mint keveri, hallja hogy
csörgene a kanala, tehát nézi, mi lehetne benne, látja hogy a gyürű, mit
harmadik próbatételkor adott. Mindjárt behivatta az inast, hogy micsoda
idegen volna az udvarnál? – Nincs itt más, mint a kukta, kit tegnap
fogadtunk. – No menj, és mondd neki, jőjön hozzám mindjárt. – Felséges
princeszné, még semmi ruhája nincs készen, amely ruhában pedig ide jött,
nem igen lehet kegyelmes princesznéhez beereszteni. – No csak te mondd
meg neki, feleli a princeszné. – Meg is mondá az inas, de ő mint kukta
azt felelte: mondja meg a princesznének, hogy neki annyi ide, mint nekem
oda. Ezt megmondá a princesznének. Azonban észreveszi a király, ki mint
kukta, volt a konyha körül, hogy a princeszné a konyhába szolgáló
szobába ment; mindjárt oldozza tehát sebét s ismét beköté azon aranynyal
kivarrott kendővel. Mindjárt megismerteti princeszné, hogy ő lenne, ki
őt az átok alól kiszabadítá, s ki az ő három kivánt próbáját megtette;
nem szólott semmit, hanem bement az öreg királyhoz s előbeszélé mint
szabadítá ki az átok alól, és a három próbát is megtevé, tehát érdemes,
hogy férje legyen. Itten az öreg király mindjárt parancsolta az udvari
papot, s felhivatván a királyt, öszveesküdtette őket.
Élnek már most együtt néhány hónapig; mondja egykor az ebédnél az öreg
király: vedd kezedhez az ország kormányzását, már én öreg vagyok s a
nyúgodalmat óhajtom. – Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet már
sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget
marasztá a felesége és az öreg király, de haszontalan volt kérésök;
elbucsúzott tehát újra feleségétől és az öreg királytól. Megy már
mendegél, és egykor bemegy a vendégfogadóba és kér magának enni. Itten a
korcsmáros mindjárt parancsolja: Ignác, hordj be ebédet ennek az úrnak.
Feleli: mindjárt. Hordja az ételt és nem látja a király; kérdi a
korcsmárostól, ki lenne az, ki az ételt hordja? Mondja, hogy az inasa;
kérdi a király, mennyiért adná neki? feleli a korcsmáros: háromszáz
aranyért. Mindjárt lefizette a király, akkor felkölt az ebédtől s
mondja: Ignác, jer menjünk. Megy tehát, és beszélgetnek együtt mindétig;
egyszer beestveledtek, és menvén, egy helyet találtak, és kifogva sok
furmányos szekereket. Mondja nekik a király: jó estvét; elfogadták, s
egyszersmind kérdi, megengedik-e neki, hogy itt velek meghálhasson? –
Felelték: miért ne? Itten mindjárt parancsolta a király: hordj fát,
Ignác, rakj tüzet nekik. Akik ott voltak, kereskedők, furmányosok, hogy
ki hordaná a fát és ki csinálná a tüzet, nem láttak senkit; itten mondja
egy: ez helyes szolga; hanem cseréljünk, mondja a kereskedő, nekem van
egy tarisznyám, és abból, ha mondom: Mars kifelé! annyi katonaság
masírozik, míg azt nem mondom: elég. – Itten megteszik a próbát,
kinyitja a tarisznya száját és mondja: Mars kifelé! Omlik bandával sok
lovasság s gyalogság mindaddig mindaddig, míg csak ismét nem parancsolá:
Mars befelé! Erre mind szépen bemasíroztak. Ez megtetszett a királynak,
tehát cseréltek; de a kereskedő, mikor elváltak egymástól, nem mondá:
Ignác, maradj nálam; tehát a király már megy haza felé a tarisznyával;
egykor megéhezik s mondá: Ignác, ha most itt volnál, de megenném valamit
te hoznál. – Hiszen itt vagyok. – Hát nem mentél el a kereskedővel? –
Hiszen nem mondá: maradj nálam, tehát eljöttem.
Elérkeznek már ők a királyi város alá, itt mindjárt kinyitja a
tarisznyát s mondja: Mars kifelé! Itten bandával jő ki lovasság és
gyalogság; akkor mondja Ignácnak: menj el a királyhoz, s mondd meg neki,
hogy jönne ki s nézze meg a katonáimat. Elmegy Ignác a királyhoz, bemegy
a szobájába és mondja: felséges király, a fiatal király hivatja, jönne
megnézni az ő katonáit, mely kivűl van a városon. Nem látta a király, ki
híja, tehát azt felelte, hogy nem megy. Mond Ignác: ha felséged nem jön,
tehát elviszem. S felkapja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták
hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenütt szólt a banda. Mond az öreg
király: fiam, tudod hogy az országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni
ezzel a sok néppel? mivel tartjuk? Felséges király, nem kell ennek enni.
Itten parancsolá: Mars befelé! s mind bemasíroztak. Csudálta az öreg
király. Ezek után bementek a városba, az öreg királytól átvevé az ország
kormányzását, és élt a feleségével csendességben.