Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már
eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is
elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki
gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az
asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz
két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek
aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon
még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek?
mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának;
sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták,
hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen
nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta
hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e
szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez
pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a
világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A
kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni
feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs;
de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy
rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a
ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van
megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az
mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat
találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő
feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is
jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda
ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és
meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút
nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként
szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A
kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő
azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága
volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik
boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek,
azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A
két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést,
s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly
szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta
magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és
hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a
játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát,
tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt
van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a
magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt,
ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát
a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát
monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem
mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván,
visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri
a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja
vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az
eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom.
Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel
kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni
tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő
elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a
játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert
mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá,
adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én
sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni,
hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal,
látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s
egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak
királyáig, a ki is neki pártját fogta.
Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi:
hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan
hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát
gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a
sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával
pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő
elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a
játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam,
hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három
forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit
eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én
hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki
vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be
ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg
boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te
elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és
addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.
Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó
Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy
pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát
egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a
palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem
csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát
járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt;
csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit
keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek,
én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király,
ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta
s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s
mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép
gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az
udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged
nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel,
öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte
tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a
mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.
Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon
megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt
egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát
mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról,
hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút:
hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már
most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy
szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól
viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább
felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra;
a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a
gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger
partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a
fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott
legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja
hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a _Világ szép asszonya_. Bújna a fiú,
de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne
is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett.
Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb
felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s
hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya
keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett
belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya
csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a
két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi
kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek:
felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? –
Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel,
hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb
gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.
Itt a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja:
hallod-e fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott
jószágot hozni az én udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még
micsoda szégyent vallhatok miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen,
mert nem loptam; hanem én a lónak a szénát vágva, s az abrakot rostálva
szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem hiszi a felséges
király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, – Akkor a
király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút
megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég
pénze; az nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint
kivitte a két lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott
legelteti kötőfékszáron egész tizenegy óráig; akkor tekint a
Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe, jön a Világ szép
asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már, csak
jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda
ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett,
megtapogatta; akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt
szikrázott a szeme a fiúnak: hallod-e, ne bánts, még idő van erre,
utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú megszégyenlé magát, itt újra
elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép asszonya, mint a fiú,
megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két lovadat.
Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével
megtörölgeti a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle,
szintúgy tündöklött. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle,
összecsapódott a Verestenger, s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú
csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű paripát, felült a
tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt felmentek a
királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király:
miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak
gazdája találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. –
Lehetetlen? – Nincs különben. Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat;
a király mindjárt felhivatja: hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat?
hogy mered az udvaromra hozni azt a lopott jószágot, holott ha gazdája
találkozik, még az életem is elvesz miatta? – Felséges király, a lótól
ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az abrakot rostálva
szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged,
jőjön le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy
rajta az ő bélyege, akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet
aranynyal; itt a fiú megint megörült, hogy pénze elég van.
Akkor a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik,
megint kiviszi arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint
ott legelteti tizenkét óráig kötőfékszáron, akkor tekint megint a
Verestenger közepére, látja hogy kétfelé nyílik, jön a Világ szép
asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj, csak jere hozzám,
jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá megy,
isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd
legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy
nekem ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet
szólsz is valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és
elaludtak. Reggel még hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a
fiú; megrúgja a talpát a fiúnak: kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat.
Oda viszi a lovat, megtörölgeti a keszkenőjével a Világ szép asszonya,
olyan két aranyszőrű paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt
elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép
asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg
öszvekötötte a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza
felé. Még közel sincs a városhoz, mikor a ló fényessége az egész
városnak elvette szemefényét. Itt a többi kocsis akkor is meglátta,
mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket
fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két
aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek, ha
annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? –
Nincs különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király
csak arra hagyta hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami
mesterségének kell lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem
csak abba hagyta, hogy talán még hamarébb kitanúlja így a mesterségét,
hanem vallatja.
Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven
esztendeig annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe.
Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne
neheztelj; mert ez napságtól fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te
pedig fogsz lenni azzal a két lóval igás kocsis, és szolgálsz a
szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú lett mindjárt a
királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg kocsis igen
nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött ide, s
már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a
király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi
kocsisokkal ebédelt s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a
vén kocsis hogy a helyéből kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi
kocsisoknak: majd meglássátok, hogy még e fiú király lesz s itt elveszi
a princesznét. A fiú meghallotta ezt, s így felel neki: de ördög vigye
princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja
is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a haragos kocsis mindjárt
felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog: azt találták
mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még az a
fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de
ördög vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az
alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen
nagyon megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e
fiú, mit mondtál az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király,
hiszen én nem is beszéltem velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg,
jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj volt megvallani. Itt a király a
fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy holnap nyolc órakor
felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az akasztófát. Mikor
már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király eleibe, adjon
neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre a
király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már
látom, felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem,
hogy legalább oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a
tenger partjára. Itt a király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra
a helyre csináltatott neki akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a
nyolc óra már elmúlt, kísérték kifelé a fiút, két hóhér karonfogva
vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak: ha engem úgy fel tudtok
kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy mikor ott hagytok,
leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka aranynyal.
Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték
fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták,
hogy már vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt,
földbe is bújna csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére,
látja hogy kétfelé nyílik megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá
kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már, csak jere ide jobb lesz, lám
megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél velem semmiféle embernek,
mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg nem állhattad; most
kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig szabadon jártam
a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába; az mind
addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az
pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de
mégsem ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból
iszol is velem. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és
összecsapódott vele a Verestenger, és oda van.
Azonban a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy
egyszer az úton annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott
közöttök mozdúlni. Csak megáll közte: uram én istenem, mit csináljak
velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni, sem agyon tapadni. Akkor a
hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú, látom hogy jó
szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem agyon
taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét
helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák
királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly
hangya lészsz mint most én vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember
akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya add vissza az erőmet, én
is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz mint valál. Itt a fiú igen
nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott, avval útnak indúlt, s
ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár merre
elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast,
hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit
csináljak én ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből
egyet is. Itt a sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e
fiú, látom hogy jó szívvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon
nem akarsz tapodni, sem agyon ütni, ne is bántsd, mert még jótét helyébe
jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide
az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas lészsz mint én vagyok,
akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, oly ember lészsz
mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó két
mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott
hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát,
a kiben lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s
beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy
atyádnak szólítottál, mert ha ezer lelked lett volna is, itt kellett
volna elveszned; hanem mondd meg, micsoda járatban vagy? – Én bizony
abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy ha valaha hírét hallotta
volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem kétszáz
esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy
tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt
nálam, úgy sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de
ha veszni indúltam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember
azt mondja neki: hallod-e fiú, én jót akarok neked, károdat nem kivánom,
mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok mint egy
borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell
veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal csak útnak
indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok
közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én
istenem, mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel
szaggatnak a kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így
is el kell vesznem; ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is
el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy
is el kell vesznem. De akármit ad az isten, már mindegy; sasok királya,
add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett
belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda leereszkedik a juhászok
háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá: sasok királya,
add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly ember, mint
annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már
háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám.
– Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák
észre nem vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy,
mondd meg. – Én biz öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha
hírét hallotta volna vagy tudna felőle valamit mondani nekem. – Ó fiú;
már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét sem hallottam,
nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is keresed, már
tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz,
itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok.
Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a
kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden
reggel fejtek egy zsétár tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden
reggel a Világ szép asszonya, és az csak olyan volt, mintha a vízben
mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a fiúra reá nem kerűlt a sor.
Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a tejet bevinni, mikor
megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt minden teste,
mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza
a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is,
hogy még valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet;
a Világ szép asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy
ugyan oly tej-e az, a milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan
volt, mint a milyent azelőtt vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg
annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a tejet, hogy hozzon nekem még holnap
azon tejből, kiből tegnap hozott, igen nehezen várom. Harmadik reggel
megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte megmosdik a Világ szép asszonya
benne, akkor megint úgy megujúlt a teste, mintha másánt született volna.
– Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig ideben lakjál velem. De
a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben, mert ő tanyás, ki
kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép asszonya ezer
forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak,
hogy most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és
táncolni. – Minek mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és
táncolhatsz eleget. – Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt
kivánnék mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek
vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak, ha én nem bántok senkit.
– No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a tanyát, pedig nem
oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról éjtszaka,
hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára; de
be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik,
hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az
erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya,
akkor szépen bebújt a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a
szoba ajtajára, hol a Világ szép asszonya feküdt a legkedvesebb
szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a szobába, s egyenesen föl
az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól megcsípte.
Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt agyonverlek,
megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat. Gyertyát
gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem
találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már
a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor
megint elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az
ágyat, vagy hangya vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat
újra megvették, lerázták a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor
megint lefeküdtek, még jól el sem aludtak, mikor a hangya megint
felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször; akkor a Világ szép
asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s mondja megint a
szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már itt
van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a
markát, hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a
szobaleányának: eredj hozd el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát
beléereszték s a száját erősen bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg
most akadt ám meg a hangya: ha hangya maradok, itt kell elveszni, ha
emberré változom, úgy is megtudják hogy én voltam. Már egészen megviradt
az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében kár volna itt
elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a
tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a Világ
szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében.
Szívemnek szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj
ideben nálam. De a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott
a palackból, szónak sem állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja
az öreg számadónak: megelégedtem a szolgálattal, visszamegyek a honnan
jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs, ha magam fia volnál sem
tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.
Akkor elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger
partjára, hol a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a
tengerben oly garádics változik a habból előtte, mintha csak kőből
raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában: bármit ad az isten, én
lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le nem ért az alsó
Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.
Oda alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol
semmit sem talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben
volt mindenféle arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany
nyoszolya; itt, gondolá magában, mivel már éhen volt nagyon: nem bánom,
akármit csinálnak velem; s fölment egy arany körtvefára, jól lakott
arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között.
Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem szerencséjére nem volt
hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja a fiú, hogy a
halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta,
mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak:
felséges királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem,
hanem én jól laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám.
Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz
semmi bajod. S megfogta a fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott
újra ennie innia adott; a fiú hogy jól lakott, lefeküdt, egész nyolc
óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak királya; mihelyt bement az
ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek a házamnál. Mi
volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő, jobb
lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s
inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is,
vacsoráljunk. Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e,
fiú, kelj föl, jer hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm,
felséges király, már én beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a
mennyi kell, egyél igyál. Akkor a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz,
itt ett velek, a mennyi kellett neki, mikor jól lakott, lefeküdt arra a
a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király feleségestől egyűtt hozzá
fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király: fiú, jer velünk
játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől
bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a
király: hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges
király, mikor most is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem,
harmadszor is mondja neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy
megyek, felséges király, most is az elől bújdosok. Akkor a király
tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az elől bújdosol? – Ez, felséges
király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk, kinek volt két boltja,
és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az arany haja. És
az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot adta
egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk,
csak a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz
forint keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint
felséges király feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk
elnyeri a másikét hamarébb, visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom
elsőben elnyerte az enyémet, s én nem játszhattam, visszaadá nekem, és
másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a húgomtól, ő is kérte
vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én nem adom vissza
akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem, vagy
hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből
fölvett három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind
a magáét, mind pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja
vissza, de húgom azt felelé: tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked
egyszer és te nem adád; én sem azért rontom az eszem és szemem, hogy
visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én: hallod-e, édes húgom,
ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld, se én, se
senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor a
föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.
Itt a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más
udvarba, hol a király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott.
Felséges princeszné, itt van a maga bátyja, úgymond. Erre a leány
mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni, hanem a királyné haza
ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy megismerték
egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak ők
egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes
húgom, mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is,
mert ha nem jön, úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá:
szívesen elmegy. Akkor mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal,
úgy elindúltak haza felé hárman, annyira, hogy mikor haza értek, már oly
öreg volt az atyja és anyja és az öreg boltos feleségestől együtt, hogy
a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az atyja házához mentek,
beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a szerencse a
felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám,
nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én
házam nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg
atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba,
ott viradtak fel. Itt reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg
atyám, mit kiván a szállásadásért? – Felele az öreg: mit kivánnék a
felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De, öreg atyám, nem akarom
azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak
pitvarába.
Második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám.
Hozta a szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az
éjtszakára? – Szívesen, királyfi, mert nekem is jól esett néha napján,
mikor kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott
nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman. Itt reggel kérdi a fiú a
boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék a felséges
királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két
társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak
négy társzekérrel. Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot,
az úristen koldusruhában elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott
kéregetett mint a koldus szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy
az öreg föl sem győzte szedni a mit neki hánytak. Másodszor ismét
elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy az öreg fel nem győzte
szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint elejekbe kerül, akkor is
annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól hozzá: ugyan,
felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék
segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem
egy öreg atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt,
csak azok mind a négyen oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint
mi. Erre csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordúltak. Mire haza
értek, olyan fiatal lett a négy öreg mint ők hárman voltak. Akkor
beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy hol járt azóta, hogy
nem akarta magát mindjárt kimutatni.
Így ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és
magzatokat neveltek és éltek örömök között.