Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már
raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott
volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most
gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik.
Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen
pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három
krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr,
a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a
katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda
adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide
adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj
megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona:
Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki
mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres
borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem
mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel
elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki
üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris
szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát
s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha
akármennyit innék is belőle.
Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret,
néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy
tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát,
ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot
tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az
úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit
kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét.
Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná
meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem
kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá
Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele
borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona
uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan
pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly
zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé
kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát
ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az
isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé
a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy
ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia,
s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve
tartaná.
Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy
zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s
belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy
napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő:
mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros
megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a
palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem
lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet
szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy
nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal
parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál
behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a
király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a
mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát
gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában,
látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál
innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben
életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a
katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta
hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A
szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol
maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga
ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. –
Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a
furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.
Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy
kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a
többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba
mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy
utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No,
ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti:
no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen
pokolba s magammal hozom el.
Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda
rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik
ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek
kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire
hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a
szökött katonából.
Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen
Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket,
melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a
katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok,
juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. –
Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert
juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment
tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is
meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni
a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász,
én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell.
Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat
Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter,
csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt
maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó
volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun.
Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de
gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre,
nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a
katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli
az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá,
hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy
szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék,
silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne
ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor
jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál?
voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond,
mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától
beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a
mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül
maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.
A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben.
Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak
felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki
ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá,
hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük
közé.