A válság ezután egy hétre állott be. Melville, telegrammot kapott
Sandgate-ből, Mrs. Buntingtól.
– Jőjj le azonnal. Sürgős. – Igy szólt az üzenet. Kuzinom az első
vonattal indult és még délelőtt Sandgateban volt.
Azt mondták neki, hogy Mrs. Bunting odafönt van Miss Glendowernél és
kérték őt, hogy várjon, mig magára hagyhatja a kisasszonyt.
– Miss Glendower talán beteg? – kérdezte Melville.
– Bizony, Sir – mondotta a szobalány és nyilvánvalóan további kérdésekre
várt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Melville óvatosan.
– A három kisasszony Hythe-höz ment – mondta a leány, jelentősen
kihagyva a Tengerkisasszonyt. Melville érezte, hogy jobb, ha nem
kérdezősködik Miss Waterre. Ez a felfordulás a házban rosszat
gyanittatott vele.
Egy percig a szobában álldogált, aztán kiment a verandára. Ekkor Bunting
Fred közeledett feléje.
– Halló! – kiáltott feléje. – Hát téged is idehivtak?
Melville szótlanul bólintott.
– Tyüh, mik vannak itt – mondta Fred és kivette a pipáját.
– Hol van Miss Waters?
– Elment.
– Vissza?
– Fenét! A Lummidge-Hotelbe. A komornájával együtt!
– De…
– Hja, a mamával összeveszett.
– Miért?
– Harryért.
Melville rábámult.
– Egyszerre kitört – mondta Fred.
– Mi tört ki?
– A veszekedés, Harryval is.
– Miss Waters miatt?
– Az. Meg egyebek miatt is. Harry azt mondta, hogy nem lesz választás,
hogy ő nem akar semmit. Abbahagyta az egészet. Adelinenek nem szólt, de
az kezdte már észrevenni. Kérdezősködött. Másnap – Harry elmegy. London.
Adeline bámul. Három napi csönd. – Aztán – irt neki…
– Miss Watersről is irt?
– Hogy miről irt, azt biz én nem tudom. Nem hiszem, hogy emlitette a
nevét, de biztosan lehetett azért tudni, kiről beszél.
Mikor aztán a levél jött, elpattantak a szálak. Addig Adeline egyre csak
leveleket irt hozzá, aztán eltépte őket. Mindenki kék meg zöld volt,
csak ez a Miss Waters nem. Ő mindig jó szinben van, egészségére váljék.
– Tehát Miss Glendower?…
– Nem, a mama kezdte. Nagyon egyenesen csinálta… hiszen a mama ért az
ilyesmihez… A kis Miss Waters nem tagadott. Azt mondta, ő nem tehet róla
és hogy Chatteris épen ugy az övé, mint Adeline-é. Én hallottam. Csinos
kis dolgok, mi? És ha meggondoljuk, hogy el voltak jegyezve! Na, aztán a
mama megmondta neki:
– Ön megcsalt engem, Miss Waters – igen, megcsalt! Én hallottam, igy
mondta.
– És azután?
– Na, aztán kidobtuk.
– És Miss Waters elment?
– Még pedig elsőosztályu kocsiban, szobalánynyal, skatulyákkal, egészen
felszerelve. Mint egy tökéletes hölgy… Sohasem hittem volna, ha nem
látom saját szemeimmel.
– És Chatteris megtudta már?…
– Hogy Miss Waters hableány? – Nem hiszem. A papa meg akarta neki
mondani. Persze egy kicsit zavarba volt és ötölni-hatolni kezdett. Erre
Chatteris közbevágott: »Nem akarok semmit se tudni róla!« – kiáltott.
Hát erre a papa elment és helyette Mrs. Bunting jelent meg. Ő is
elmondta, hogy Mrs. Waters távozott. Elküldték, el kellett küldeniök. De
Chatteris-szel még mindig baj van. Segitsen hát Melville.
Melville tünődött. A probléma egyre nehezebbnek tünt fel szemében.
Először is, nem volt bizonyos, hogy Adeline visszafogadja-e kegyeibe
vőlegényét, másrészt az meg bizonyos volt, hogy a Tengerkisasszony nem
fogja kiengedni karmai közül a férfit. Most látta csak, hogy az
elemekkel indul a csatába. Először Adeline-nel beszélt. A leány sápadt
volt és arcán fájdalom tükröződött vissza. Nem is tagadta, hogy
rettenetes volt megtudnia, mit érez vőlegénye a – másik iránt.
– És kegyed – kegyed visszafogadná?
– Hogy mondhassam ezt meg, Mr. Melville? Hiszen még azt se mondja ő
világosan, hogy vissza akar jönni. Vannak perceim – folytatta a leány –
mikor ugy tünik, hogy egész szerelmem meghalt. Ugy látszik, soha sem
szerettem őt. És mégis… ha arra gondolok, mi lehetett volna belőle…
Egyszerre a hableányról kezdett beszélni.
– Kicsoda ez a nő? Hogyan történhetett, hogy közéje és az élet közé
állhatott? Mi van rajta különös? És hogyan versenyezhetnék én vele?
Hiszen Harry nem ismeri a saját lelkét.
– Kegyed nagyon méltóságteljes. Kegyed erőltetett, tartózkodó. Az élet –
olyan embereknek, mint Chatteris – valami más, mint nekünk. Van benne
valami, amitől keményebbnek érzi az életet, mint mi. Lázadozik az élet
ellen. A kötelességét ugyan elég jól tudja… És kegyed… Nem szabad rossz
néven vennie, Miss Glendower, amit mondok… de talán nem tudom magam
kifejezni…
– Folytassa, – mondta Adeline – folytassa.
– Kegyed tulságosan emlékeztette őt a kötelességeire.
– Bizonyára, mit tehettem egyebet.
– Beszéltem vele Londonban és akkor még azt gondoltam, hogy nincs igaza.
De azóta sok mindenféle járt a fejemben és többek közt még az is, hogy
talán kegyednek nincs igaza. Legalább némely tekintetben.
– Kérem, ne törődjék a büszkeségemmel. Folytassa.
– Látja, kérem, kegyed nagyon világosan határozza meg a dolgok értékét.
Világosan megmondta neki, hogy mit vár el tőle. Mintha házat épitett
volna neki, örök időkre, amiben laknia kell. Hogy most ahhoz a lányhoz
szegődött, ez ugy jön, mintha elhagyná ezt a házat, amely nagyon szép,
nagyon előkelő ugyan, – de nagyon kiszámitott, nagyon is körülfalazott
az ő lelkének. Az a lány – természetes. Olyan, mint a kék, tiszta
levegő, mint a madár, mint a végtelenbe nyiló tengeröböl. Ez ő, ez lesz
ő Harrynak: – a nagy Kivülvalóság… Kegyed… kegyedben mások vannak…
– Miss Glendower, – mondta Melville hirtelen – hiszi-e kegyed, hogy
Harry elvehetné azt a – azt a leányt, aki közénk jött?
– Hogyne vehetné el?
– Amit kegyed nem ért – amit egyikünk se érthet meg – az a körülmény,
hogy ez a leány máshonnan jött…
– A tengerből…
– Más vizekről. És azt suttogta, hogy ő csak árnyék, ködös, valótlan,
bizonytalan lény… varázslatos jelenség…
– De –
– És azt suttogja: »Vannak szebb álmok«.
A leány megdöbbenve nézett rá.
– Álmokról beszélt, szebb álmokról és az ő suttogása…
– Nos?
– Nem tudom megmagyarázni, milyen az ő suttogása. Valami – valami, ami
kiragadja az embert a köznapi élet nyugalmából…
– Mire gondol hát? Mitől tart?
– Ez a lény egy hableány, az álmok és vágyak testetöltött káprázata: az
őrületes vágyak igéző őrülete… Magával fogja vinni őt…
Megállt.
– Hová? – kérdezte a leány suttogva.
– A mélységbe!
– És akkor sohasem tér vissza mihozzánk…
– Akarja-e, hogy visszatérjen? – kérdezte Melville.
– Nem tudom.
– Akarja?
– Ugy érzem, mintha eddig nem akartam volna…
– És most?
– Igen… De – ha nem jön vissza?
– De vissza fog térni…
– Mondja meg neki, – mondta Adeline, egészen egyszerüen, minden póz
nélkül, – mondja meg neki, hogy jőjjön vissza hozzám. Rajtam kivül nem
talál semmit a világon, amiért… Mondja neki, hogy térjen vissza hozzám…
– És –?
– Mondja neki ezt.
– Megbocsát neki?
– Nem! De akarom őt! Vágyom utána! Ha erre nem jön vissza: akkor semmi
sem használ. Ha erre nem jön vissza: – (megáll egy pillanatra): – akkor
nem akarom őt! Akkor nem az enyém – akkor elmehet!
Most Chatteris-szel kellett még beszélni. A parton találkozott vele.
A töltés lejtője felé fordultak. Néhány perc mulva a strand, a hotelek,
az ivlámpák fénye, a fecsegő nyaralóközönség, mintha sohasem létezett
volna. Csak valami távoli, kapkodó zene ütemei hallatszottak. Messze,
kint a tengeren, apró, vörös tüzek hunyorogtak. A fák között voltak: a
két ember leült egy kőpadra és hallgatagon élvezték a csendet.
– Láttad Miss Glendowert? – szólt végre Chatteris.
– Láttam.
– Beszéltél vele? – Valószinüleg… Mi a véleményed róla?
Szivarja felvillant a sötétben, mig Melville azon tünődött, mit
feleljen.
– Látod, – kezdte végre, – sohase hittem volna… Azelőtt sohasem találtam
őt különösen vonzónak. Csinos, az volt, tudod, de – nem megnyerő. Hanem
most – most megváltozott. Most káprázatos.
– Az, – bólintott Chatteris és lassan verte le a szivarja hamuját. – Én
mindig tudtam. Te – te csak most kezded látni. Esküszöm neked, ő a
legtisztább, legegyenesebb, legnemesebb emberi lény, akivel találkoztam
eddig. Oly erős hite van, oly szépen, egyszerüen tud cselekedni – –
valami királynői egyéniség és jóakarat van benne…
– Azt akarja, hogy menj vissza hozzá, – bökte ki Melville egészen
akaratlanul.
– Tudom, – mondta Chatteris nyugodtan. – Meg is irta ezt… Oly tökéletes,
egyszerü méltósággal tette. Nem küzködik, nem jajgat ő értem, mint a
közönséges nők tennék… Nem verekszik és nem mondja nekem, hogy
megsértettem és mindennek vége… és nem mondja, hogy az isten szerelmére,
jöjj vissza! Ő egyenesen és nyiltan ir. Azt hiszem, Melville, csak most
ismertem meg őt igazán… Azelőtt, – azelőtt nem láttam, micsoda lelke
van…
Elgondolkodott. A szivar tüze elbágyadt, majd kialudt.
– Hát visszamész?
– Hogy visszamegyek-e? Igen!
– Természetesen, – ismételte, – visszamegyek. Nem az én hibám, hogy
mindez a zavar felkavarodott, hangulataim voltak – mindenféle járt a
fejemben. De ha egyedül hagytak volna… Belekényszeritettek engem ebbe az
állapotba…
– Mi ez? – kérdezte mintegy maga elé, – miért kellett – ennek a lénynek
– az én életembe jönni –? Mi van rajta, vagy mi vett erőt én rajtam,
hogy ennyire jutottam? Melville, a helyzet nem oly borzasztó, mint az én
lelki zavarodásom. Ő elragadott engem – a képzeletemnél fogva. Hogyan?
Fogalmam sincs róla.
– Ő szép – mondta Melville.
– Bizonyára, szép. De Adeline is az.
– Adeline nagyon szép. Nem vagyok vak, Chatteris. Másféleképen szép.
– De ez csak neve a hatásnak. Miért szép ő?
Melville vállat vont.
– Nem mindenkinek szép, Melville. Mások nem ugy látják, mint – mint én.
– De végre is! – kiáltott fel hirtelen Chatteris, – mire jó az, ha ugy
beszélünk? Nagyon eltértem a tárgytól. Nem akarom igazolni magam.
Választanom kell az élet, Adeline – és a Tengerkisasszony között…
– Aki a halál.
– Honnan tudjam, hogy a halál?
– De hiszen azt mondtad, hogy már választottál!
– Mondtam.
Emlékezni próbált.
– Igen, – tette hozzá. – Mondtam. Holnap reggel meglátogatom Miss
Glendowert.
– A kocka el van vetve, – mondotta, – az itélet megtörtént. Csak az
lehetek, aki vagyok. Férfi vagyok és utam van. Itt a Vágy, a világ fénye
és lángja – világitó-torony a pusztaságban. Hadd égjen, hadd égjen!
Közel futott el mellette az ut – és elkerülte. Választottam. Férfi
vagyok, ember vagyok, itt kell élnem és meghalnom, az Idő és Tér
terhével vállamon! Álmom volt – de látod, már magamhoz tértem. Hadd
égjen a láng! Nem kell már! Választottam!… Lemondás, – igen, lemondás!
Hiszen ez az élet. Vágyaink vannak, hogy megtagadjuk őket, érzékeink
vannak, hogy megöljük őket. Csak a magunk életét élhetjük. Miért legyek
én kivétel? Nekem Ő a gonosz. Nekem Ő a halál.