A klubba se járhatott, épen rendezés volt: furtak, faragtak, suroltak.
Egy délután mégis fönnjárt és Chatteris-szel találkozott.
Csodálkoztak és egyik se örült a másiknak tulságosan. Chatteris mégis
leült Melville mellé és egy cigarettát kért. Egyszerre bizalmas hangba
csapott át.
– Talán nem is lépek föl.
– Micsoda?
– Nem vállalnád te a jelöltséget?
– Már mint én? Mi jut eszedbe? Nekem való az ilyesmi?
– Hát nekem való?
– Na hallod, kicsit későn jut az eszedbe. Hiszen már mindenki lázas
munkában van érted. Miss Glendower…
– Tudom – vágott közbe Chatteris.
– Nos?
– Mégse akarok fellépni. Azért jöttem ide. Választás, haladás, közös
jólét, közérdek – mindez csöppet sem érdekel engem. Legalább – legalább
most nem.
Még beszéltek egy ideig erről, majd Melville gondolatai rátértek a
Tengerkisasszonyra is. Szükségét érezte annak, hogy egyszer nyiltan
beszéljen Chatteris-szel, de most sem volt hozzá elég bátorsága. Gondolt
a »szebb álmokra« és hosszan, komoran eltünődött. Azután fölriadt,
fázósan körülnézett, megnézte, hány óra van és elment.