Ezután a beszélgetés után Melvillet sajátságos kétségek gyötörték. Első
sorban azon tünődött, igazán megtörtént-e, megtörténhetett-e az a
beszélgetés és ha igen, vajjon nem az ő emlékezetében zavarodott-e össze
ilyen lehetetlen módon?
A Tengerkisasszony legcsekélyebb célzást sem tett a történtekről. Ugy
viselkedett, mint azelőtt. És mindezekhez még uj kétségek is járultak. A
Tengerkisasszony tehát, igy elmélkedett magában, Chatteris miatt jött
ebbe a földi világba.
És ezután?
Eddig sohasem gondolt még arra, mi történnék, ha Chatteris elhagyná a
Buntingokat. De ime, most hallhatta, hogy vannak más álmok, van más lét
valahol. – És Chatterisnek oda kell menni! Igy mondta a leány! Melville
emlékezetében egyszerre vakitó világitásban jelent meg egy kép, amit
valamikor látott s amelyen mély vizeken keresztül, lefelé suhannak egy
férfi és egy hableány. Lehetséges… lehetséges volna ez… a
tizenkilencedik század alkonyán?… Pedig a Tengerkisasszony kétségkivül
igy gondolta.
És mit tegyen? Feltétlenül várja be, mig ez bekövetkezik?
Szegény Melvillet egészen öreggé tették ezek a dolgok. Egészen
megvadulva lézengett a Sandgatte Riviera körül, igyekezvén alkalmat
találni, hogy négyszemközt beszéljen a Tengerkisasszonynyal és
megszabaduljon kétségeitől, megtudva, mi volt igaz és mi volt álom az ő
beszélgetésükben. Soha sem volt még ekkora zavarban. Még Mrs. Bunting is
észrevette ezt az állapotát. Erre aztán Melville elhatározta, hogy
kirántja magát mindezekből és azonnal feljön Londonba. A
Tengerkisasszony szerencsés utat kivánt neki, Mrs. Bunting jelenlétében,
mintha soha semmi sem történt volna közöttük.
Érthető Melville zavara. Ezt még fokozta Mrs. Bunting kissé tapintatlan
célzása.
Mrs. Bunting szenvedélyes házasságkötő volt. Hogy a szegény Melvilleből
és a titokzatos, halfarku, halhatatlan leányból egy párt csinál: a világ
legtermészetesebb gondolatának tünt előtte.
Valami apropos alkalmával mondta Melvillenek: »No, most még van alkalma,
Mr. Melville!«
– Alkalmam?! – kiáltott Melville, igyekezvén meg nem érteni jóakaróját.
– Most csak egyedül van még – folytatta a derék asszonyság – de ha
visszamegyünk Londonba, olyan udvara lesz, hogy sok.
Melville erre valami kitéréssel felelt, maga sem tudta tán, mivel.
Augusztus közepén Melville visszatért Londonba.
A Tengerkisasszony szavai, azok a »szebb álmok«, még soká jártak eszében
és teljesen megzavarták.