– Miféle álmok? – kiáltott Melville. – Mire gondol?… És ki vagy te… aki
idejöttél… és asszonynak mondottad magad… és suttogsz… és suttogsz… ami
életünkről… amelyből nincs menekülés…
– De van! – mondta a Tenger Leánya. – Van menekülés – némelyek,
kiválasztottak részére. Ha az egész élet egyetlen percbe folyik össze…
És most megállt. Sohasem lehetett megtudni, mi lesz akkor, ha az egész
élet egyetlen percben összefoly. Nem fejezte be mondatát, felütötte
fejét és a ház felé nézett.
– Dóris! – Dóris! Do–ó–ris! Itt vagy? – kiabált Mrs. Bunting, amint
lihegve, kipirultan szaladt feléjük. Melville egyszerre kijózanodott.
Mintha álomból ébredne, megrázkódott és nagyot lélegzett.
A Tengerkisasszonyra nézett. Nem tudta elképzelni, hogy igazán ő mondta
azokat a dolgokat.
Igazán hallotta ő mindezt, vagy csak hallucinált?
Hirtelen fölriadt. – Hol van a cigarettája? – kérdezte a leánytól.
De a cigaretta rég hamu volt.
– És miről beszéltek olyan sokáig? – kérdezte Mrs. Bunting, anyai
jóindulattal támasztva kezét a Melville széktámlájára.
– Óh – mondta Melville és hirtelen felállt, elkényszeredett mosolylyal.
– Miről is beszéltünk?
– No, képzelem, összevissza mindenről – nevetett Mrs. Bunting. És
barátságosan, biztatóan mosolygott Melvillere.
Melville ezt nem értette és csodálkozva nézett Mrs. Buntingre. Aztán
mélyen föllélegzett. Most mind a hárman nevettek. Mrs. Bunting leült és
majdnem hangosan mondta maga elé: »Mintha nem tudnám.«