Egy pillanatra ugy tünt fel Melvillenek, mintha valaki egészen más
beszélne hozzá, nem az a fürdőszékben ülő szeretetreméltó hölgy.
Megdöbbenve nézett a leányra. Az visszahajolt és messze elnézett: de
mikor ismét feléje fordult, megint reális és kézzelfogható volt.
– Miért ne tenném? – kérdezte. – Ha ugy akarom.
– Mit?
– Chatterisre gondolok.
– De vannak akadályok, – tünődött a férfi.
– Még nem az övé.
– De azzá lesz, – mondta Melville.
– S miért? – Ő nem erre való, Chatteris. Sohasem lehet az övé. Ha nem
aludna, meg kellene ezt értenie.
Melville hallgatott.
– A leány nem az igazi, – folytatta a Tengerkisasszony. – Hiuságok és
képzelődések tömege… Mindent a könyvekből szedett: még önmagát is. Mit
keres? Mire való neki a politika? A szegényekről beszél és azoknak a
helyzetéről. De mi az a Szegények Helyzete? Tülekedés a hitvány,
értéktelen létért, örökös félelem, mely a Vég képében marcangolja őket.
Aggódnak és remegnek, mert nem tudják, mennyire Álom az egész… És miért
törődik ő a Szegények Helyzetével? Ő is aluszik, a saját álmát alussza.
És tartalmat akar csak adni az álmainak: nem a részvét készteti őt. Jót
akar tenni, hogy megnyugtassa önmagát, hogy hála és áldások között
éljen. Az ő álma! Komoly dolgokról! Mintha árnyékok futnának árnyékok
után az álom alkonyatában… Hiuságok hiusága!
– De ő hisz benne!
– Igen, igyekszik hinni, hogy mindez valóság. De ő maga nem valóság.
– És Chatteris is…
– Ő nem hisz benne.
– De igen – most.
– Ezt nem merném mondani.
– Azt hiszem, félreérti őt, – mondotta Melville. – Ő olyan ember, aki
meghasonlott önmagával. Azt hiszem, mindnyájan ilyenek vagyunk. De ő
tenni akar valamit, valami igazit, amivel kiemelkedik…
– Igen, ködösen lát valamit.
– De jót akar, – mondotta Melville.
– Semmit sem akar. Csak gyanit már valamit…
– Valamit?
– Valamit, amit ön is gyanitani kezd már. Hogy vannak lehetetlen dolgok
és felfoghatatlan dolgok. Hogy ez az önök élete még nem minden. Hogy nem
érdemes komolyan venni – mert vannak szebb álmok.
Valami sajátságos zengés vibrált a hangjában: Melville nem tudott az
arcába nézni. – Én nem ismerem ezeket az álmokat, – szólt aztán,
összeszedve magát, – és nem tudom, mik azok. Bármint legyen is: mi a
saját életünket éljük. De ez különben is kitérés. Chatterisről
beszéltünk és arról, hogy miért jött érte? Miért jött ide, miért jön
onnan át mihozzánk?
– Mert mi jöhetünk, – mi halhatatlanok. S ha megtehetjük, hogy
megizleljük ezt az életet, mely kezdődik és véget ér, miért ne tennők?
– És Chatteris?
– Ő tetszik nekem.
Melvillenek óriási erőfeszitésébe került, hogy ki ne törjön. Igyekezett
azonban ugy nézni a dolgokat, mint valami kisebbszerü ügyet. – De ide
nézzen, – mondotta rekedten. – Mit tesz vele, ha megkapja őt? Végletekig
akarja vinni ezt a játékot? Hiszen csak nem arra gondol… hogy… földi
értelemben… nejévé lesz?
A Tengerkisasszony hangosan, csengően nevetett.
– Miért ne? – kérdezte.
– És tolószékben jár vele… Nem, nem, erre nem gondol komolyan. Mire
gondol hát?
Szemébe nézett és mintha mély örvény nyilt volna meg előtte. E mélység
fenekén zöld és bibor homály gomolygott. A leány mosolyogva nézett rá.
– Nem – mondotta csöndesen – nem fogok hozzámenni és nem fogok
tolószékben járni utána, és öregedni, mint a földi asszonyok. Ti nagyon
gyorsan égtek és fellángoltok – és meghaltok! Micsoda élet a tiétek?
Betegség és megöregedés. Nem, még a szerelemért sem kellene nekem.
Hanem… hanem…