Kis időre Chatteris visszatérése után Melville kuzinom és a
Tengerkisasszony együtt ültek a kert végébe nyiló kis félszigeten és
teljesen megfeledkezve Parkerről – aki tisztes távolban, egy kerti
széken horgolt – beszélgetésbe mélyedtek. Fred kiránduláson volt a
leányokkal (a Tengerkisasszony kérésére ment velük) Mrs. Bunting és
Adeline pedig diplomáciai ügyben Hythe-nél tettek látogatást.
Mr. Bunting halászni volt. Nem, mintha szerelmes lett volna ebbe a
halászatba, határozott jellemü kis emberke volt és egyszer már
elhatározta, hogy lunch után másfél órát halászni muszáj, egy rozoga
csónakban, amelyben három óra felé pontosan jelentkező tengeri
betegséget szokott kapni, ami már, ugy látszik, hozzátartozott a
természetéhez. Talán nem is tudott volna már ellenni enélkül.
Melville és a Tengerkisasszony egy sürü szikamur árnyékában ültek és
Melville-en az a diszkréten választékos, vakitóan fehér flanell-ruha
volt, amit akkoriban nagyon hordtak. Nagyon élénk volt ezen a délután.
Cigarettára gyujtott, miután valószinüleg előbb engedelmet kért rá. A
leány mintha ki akarta volna nyujtani a kezét.
– Talán?… – kérdezte Melville csodálkozva.
– Milyen érdekes – suttogta a Tengerkisasszony.
Melville futólag Parkerre nézett, aztán visszafordult.
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, melyekért feljöttem – mondta a leány és
nézte a cigarettát.
Melville erre adott neki egyet.
Elfogadta és merengve vizsgálta.
– Odalent – szólt aztán – ez nincs… Elképzelheti, hogy a dohány
átnedvesedve jut csak hozzánk. Némelyek azért szivnak valamit odalent…
tengerészektől kapják… és rágni kell… De az utálatos.
Kezével egy elháritó mozdulatot tett és gondolatokba merült. A kuzinom a
cigaretta-dobozát pattogtatta. Azután előrehajolt és visszafojtott
lélegzettel nézte a leány első szippantásait.
– Igazán szeretném tudni, – szólt aztán – miért jött ide mégis?
A leány rámosolygott a kék füstgomoly mögül. »Nos, ezért« – mondta.
– És a frizura végett?
– És a ruhák végett.
Ujra mosolygott. – És mindezekért, – tette hozzá – mintha kárpótolni
akarná egy kicsit a férfit. A házra és kertre mutatott.
– Jól áll? – kérdezte aztán.
– Elragadóan, – felelt a kuzinom, gyönge sóhajjal a hangjában. – Hogy
izlik?
– Érdemes volt eljönni érte, – mondta a leány és a szemébe mosolygott.
– Hát igazán, csak ezért?…
– Ezért és hogy lássam, mily élet folyik idefönt. Nem elég ez?
Melville elmerengve nézte a cigaretta vörösen sziporkázó hamuját.
– Az élet, – mondotta – nemcsak ebből áll.
– Miből?
– Napsugár. Cigaretta-füst. Csevegés. Szépség.
– Hanem?
– Óh, maga tudja!
– Mit?
– Maga tudja! – mondta Melville és nem tudott ránézni.
– Dehogy tudom, – mondta a leány kis szünet mulva.
– Különben…
– Nos?
– Maga mondta Mrs. Buntingnak is… Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem
kellene erről beszélni, de most már késő volt.
– Nos?
– Hát a lélek…
A leány csak később felelt. – Melville – mondta ártatlanul – mi a lélek?
– A lélek – kezdte a kuzinom készségesen, de aztán megállt.
– A lélek, az – lélek – folytatta aztán és idegesen verte le a cigaretta
hamuját.
– A lélek – kezdte ujra és olyan ember tekintetével nézett a
Tengerkisasszonyra, aki valami roppant nehéz dolgot a kis ujja hegyére
akar állitani.
– Ha meggondoljuk – tette hozzá – kissé nehéz megmagyarázni…
– Olyannak, akinek nincs?
– Bárkinek – mondta a kuzinom idegesen.
Mélyen és intenziven gondolkodott.
– Különben – mondta aztán megkönnyebbülve – maga nagyon jól tudja, mi a
lélek.
– Dehogy tudom – szólt a leány.
– Ugyan, épen ugy tudja, mint én.
– Óh! az már lehet.
– Hiszen azért jött, hogy lelket szerezzen.
– Lehet, hogy lemondok róla… Hát mi van abban, ha nincs is valakinek…
– Hja persze! – És a kuzinom vállat vont. – Mégis, látja, a lélek, az
kell. Csak épen nehéz meghatározni, hogy mi az.
– Mindenkinek van lelke?
– Mindenkinek.
– Kivéve nekem?
– E… ezt nem tudom bizonyosan.
– Mrs. Buntingnak van?
– Kétségkivül.
– Mr. Buntingnak is?
– Mindenkinek.
– Miss Glendowernek?
– Hát persze, sok is.
A Tengerkisasszony merengett.
– Melville – kérdezte – mi az a »lelkek egyesülése?«
Melville utolsót szippantott cigarettájából, azután eldobta.
Szünet állott be. Melville minden erejét megfeszitette, hogy valami az
eszébe jusson. Érezte, hogy erre kellene valamit mondani, emlékezett is
mondásokra, amiket olvasott, de azok valahogy nem voltak idevalók.
A Tengerkisasszony segiteni akart rajta.
– Miss Glendower – és Mr. Chatteris – nem ez az?
Melville ránézett. – Bizonyára – mondta szárazon – ez valami olyanféle.
Tünődött. – Chatteris? – szólt aztán.
– Igen – bólintott a Tengerkisasszony.
– Beszéljünk Chatterisről?
A leány szótlanul, komolyan bólintott.
– Ha önnek jól esik, – mondta aztán, – akkor… beszéljünk.
– Gondoltam.
A leány nem felelt.
– Nos? – kérdezte Melville.
– Először – kezdte a leány és nem nézett rá, – néhány év előtt láttam
őt.
– Hol?
– A Keleti-tengeren, Tonga közelében.
– Tehát ezért – ezért jött ide?
– Igen.
Melville dühös gunynyal nevetett föl. Aztán egyszerre elcsöndesedett.
Elhatározta, hogy előkelően okos lesz.
– Nos, – mondotta könnyedén, – jópofáju gyerek az a Chatteris. Jó alakja
is van. Mégse értem…
Hirtelen nyersen fordult a lány felé.
– Ő nem látta magát?
– Nem.
Melville eltünődött.
– Nem tudom, minek jött ide, – szólt aztán kurtán. – Azt se értem mit
akar. Hát nem látja, hogy Miss Glendower már itt van?
– Miss Glendower?
– Ki más?
– Épen ez az, – mondotta a leány halkan és nyugodtan.
– És különben is maga… hogy jut az eszébe, hogy maga…
– Tudom, hogy esztelenség, – mondta a leány. – De mit árt az? Ez a
képzelet dolga.
– Az ő részéről?
– Hogy tudjam én azt? Ezt csak szeretném tudni.
Melville mereven ránézett.
– Tudja-e, – mondotta csöndesen, – hogy csuf játékot üz?
– Miért?
– Mert maga hallhatatlan – és sérthetetlen. Mert maga mindent megtehet,
amit akar, mi pedig nem. Itt vagyunk, ami rövid életünkkel,
nyomoruságos, kicsike lelkünk halvány fénye mellett, mely minden percben
kialhatik. Mig maga – – maga az elemekből jött közénk… hogy elrabolja…
– Az elemeknek jogaik vannak, – szólt a Tengerkisasszony egyszerüen. –
Azután: az elemek csak elemek. Ezt ne feledje el. De mit tudnak önök az
elemekről? Amit önök hisznek…
– Csak képzelődés? – kérdezte alig hallhatóan Melville.
– Csak képzelődés. Amit az önök tudósai tudnak…
– Nos?
– Csupa képzelődés. Csupa képzelődés.
Azután folytatta.
– És az életnek minden alkatrésze, az egész élet, amelyről azt hiszitek,
hogy átélitek, apró gondjaitok, ostoba hitetek, törpe napjaitok: mindez
káprázat, lenyügöző kábulás, melynek hatalmában vagytok. Nem szabad
mozdulnotok, le vagytok kötve, tehetetlenül a porba szoritva, süketen,
vakon, gyámoltalanul. És mi nézünk titeket.
– Hogyan? Minket?
– Igen, nézünk titeket és néha megirigyelünk. Nemcsak a száraz levegőt
és napfényt, a fák árnyékát és a virágillatot irigyeljük meg: hanem az
életet is, mely kezdődik és amelynek vége van… Azt irigyeljük, hogy
meghalni tudtok… De ti oly korlátoltak vagytok! Azt a kis időt, ami a
tietek, oly nyomoruságosan használjátok fel! Féltek azt tenni, ami édes
és szép, csak azt keresitek, valami érthetetlen makacssággal, ami ostoba
és kellemetlen. Odalent ültök a tenger partjain ostoba, formátlan
ruhákba burkolva… annyi ruhába… és széles, otromba cipőkbe… még azok is,
akiknek szép, rózsaszin lábacskái vannak, amit látni és csodálni
kellene. És beszéltek mindenfélét, ami unalmas és hiábavaló és nem
néztek egymásra és nem egymásról beszéltek – és azt hiszitek, igy kell
tenni. De miért? Miért hagyjátok elfolyni magatok mellől az életet?
Hiszen ennél az életnél a halál is szebb. Ostobán megállapitjátok, hogy
egyik dolog illetlen, a másik nem az; hogy egyik dolog a jó, a másik
rossz. Ez mind azért van, mert kábulatban vagytok, fojtó, egészségtelen
álmot alusztok. Ti kicsinyesek, ti végtelenül kicsinyesek! Láttam önt,
Melville ur, hogy dühöngött tegnap délután egy tintafolt miatt, mely a
kabátujjára esett.
– És ha igy van, – mondotta Melville, – miért mondja ezt meg nekem?
Egy ideig nem felelt.
– Miért mondja? – sürgette Melville.
Hallotta a ruha suhogását, amint feléje hajolt.
Egészen közel hajlott hozzá a leány. Halkan és melegen mondta, mint
valami titkot, melyet nehezen, de szivesen közlünk:
– Mert, – mondotta, – mert vannak ezeknél szebb álmok.