Az én Melville kuzinom sohasem tud pontos lenni a dátumokban. Ez
legalább is sajnálatos, mert bizony érdekes volna tudni, hogy hány nap
kellett ahhoz, mig Chatterist intim beszélgetésben találta a
Tengerkisasszonnyal. A kölcsönkönyvtárból jött hazafelé, egy pár könyvet
vitt Miss Adelinenek, amit még aznap kért tőle. Azoknak az ösvényeknek
egyikén volt ez, melyek a sziklafal alatt huzódva, elragadó kilátást
nyujtanak Folkestonera és a tengerre. Chatteris egy alacsony, a
sziklafalba vágott kőpadon ült és előrehajolva egyenesen belenézett a
Tengerkisasszony arcába, aki tolószékében ült előtte. A Tengerkisasszony
beszélt, sajátságos mosollyal az arcán, ami még Melvillet is meglepte,
pedig sokféle mosolyát ismerte már. Parker egy kicsit messzebb állott,
egy magasabb sziklán.
Melville kuzinom odalépett és csatlakozott hozzájuk. A társalgás erre
megakadt. Chatteris visszahajolt, de ugy látszik, nem haragudott. A
könyvekre terelte a szót.
– Kinek viszi? – kérdezte.
– Miss Glendowernek, – mondta Melville.
– És miről szólnak? – kérdezte a Tengerkisasszony.
– A népesség szaporodásáról.
– No, ez nem az én témám, – mondta a Tengerkisasszony és Chatteris
mosolyogva intett, mintha értené a finom tréfát.
Kis szünet állott be.
– Mi van Hythe-szal? – kérdezte Melville.
– Még nem tudom, – mondta Chatteris és révetegen nézett maga elé.
– Szeptemberben lesznek az előtárgyalások.
– Meglesz egy hónap alatt, – bólintott Chatteris.
– Akkor szép kis dolgunk lesz.
– És én fogok választókat toborozni? – szólt közbe a Tengerkisasszony.
– Miss Waters – magyarázta Chatteris – azt mondta, hogy segédkezet akar
nyujtani nekünk.
– No, no, az kemény munka, Miss Waters, – mondta Melville.
– Nem baj! Nagyon érdekes lesz! És én szeretnék segiteni. Igazán
szeretnék segiteni – Mr. Chatterisnek.
– Ez bátoritás!
– Igen, körül fogok járni a tolószékben.
– Nagyon kedves lesz – mondta Chatteris.
– Mindenképen segiteni akarok, – szólt ujra a Tengerkisasszony!
– Hát ismeri már az ügyet? – kérdezte Melville.
A leány ránézett.
– Megkapta az utasitásokat?
– Ó, hiszen minden olyan könnyü! Kérni fogom az embereket, hogy
szavazzanak Mr. Chatterisra és intek a kezemmel és emlékeztetem őket az
igéretükre! Hát mi van abban?
– Igazán semmi, – mondta Chatteris. – Bár az egész ilyen egyszerüen
menne.
– Miféle emberek laknak errefelé? – kérdezte Melville.
– Igazán nem tudom, – mondta Chatteris. – Többnyire halászok. Azelőtt –
azt mondják – csempészettel foglalkoztak, de én nem igen hiszem.
– Hogyan! – kiáltott a Tengerkisasszony. – Hiszen csak öt héttel ezelőtt
magam láttam…
Hirtelen megállott és Melvillere nézett. Melville zavarba jött.
– Az ujságban, – tette hozzá aztán Melville ügyesen.
– Igen, az ujságban, – mondotta a Tengerkisasszony, megragadva a
mentőkötelet.
– Mit? – kérdezte Chatteris.
– Hogy itt csempésznek, – mondotta hirtelen a Tengerkisasszony, azután
hirtelen elhallgatott.
A kuzinomnak aztán egy adoma jutott eszébe. Erről Chatterisnek egy másik
– hiszen egy-egy választás valóságos melegágya az anekdotáknak. Most
értette csak meg kuzinom a helyzetet.
Chatteris és Melville aztán elbucsuztak és együtt mentek el. Hallgatagon
fordultak be az alléba.
Néhány percnyi csönd után Chatteris szólalt meg.
– Ki ez a Miss Waters? – kérdezte.
– A Buntingok vendége, – mondta szellemesen Melville.
– Ugy… Nagyon bájos teremtés.
– Nagyon.
– És érdekes. Betegsége kifejleszti egyéniségét. Olyan passziv valamivé
alakitja őt, mint egy festmény vagy… ilyenféle… képzeletbeli dolog.
Igen, képzeletbeli… Tudod, csak ül és mosolyog és felel a kérdésekre.
Aztán a szemei… érdekes szemei vannak. És mégis…
Melville nem felelt, nem esett neki jól a téma.
– Honnan hozta ez a Mrs. Bunting?
Kuzinomnak össze kellett magát szedni.
– Van valami, – mondotta – amiről Mrs. Bunting nem szeret beszélni.
– Mi lehet az?
– Valószinüleg nagyon egyszerü dolog – mondotta a kuzinom.
– Különös, Mrs. Bunting általában szeret beszélni.
Melville valamit motyogott.
– Igen, mindjárt éreztem, – mondotta egyszerre Chatteris.
– Mit?
– A titokzatosságot.
Chatteris már beszélő kedvében volt. Filozofálni kezdett. »Kétségtelen,
hogy csak illuzió az egész. A nők mind impresszionisták. Mi csak a
hatást érezzük. De hogy az hogyan jött létre – ez a Titokzatosság.«
Ezt nagyon érdekesnek találta.
– Nem tudod, mi baja van, Melville?
– Kinek?
– Miss Watersnek. Bunting azt mondja, hogy csak eltérés… nem nyomorék…
– Hát ő biztosan tudja.
– Igen, de… nem tudod te véletlenül, miben áll ez az eltérés?
– Ezt nem mondhatom meg – felelt Melville gondolkodva.
A tárgy kimeritve látszott. Most egy közös barátjukról csevegtek. Ezután
hosszabb időre elhallgattak. Végre Chatteris kezdte ujra.
– Asszonyos motivumok – mormogta.
– Micsoda?
– Az a korteskedés. Lehetetlen, hogy igazán érdeklődjék a Liberalizmus
Filantrópiája iránt. Egy lány!
– No, hiszen vannak különbségek. Természet dolga…
– Az igaz! Aztán valójában nincs is olyan nagy különbség a két nem
intellektuális élete közt… Ha te érdeklődhetsz, miért ne…
– Hát persze.
– Másrészt nem is az elvek a fontosak. A választás izgalmai is
érdekelhetik.
– Izgalmak!
– Az ember el nem tudja képzelni, mi minden érdekelheti az asszonyi
lelket!
Azután hallgattak.
– Ez a vizsgálóbiró-ösztön bennük, azt hiszem – mondta később Melville.
– Ez mindegyikökben megvan. A korteskedés érdekli őket. Minden nő szeret
olyan házba menni, ami nem az övé.
– Valóban – mondta Chatteris röviden és gondolkodóba esett.
Tizenkét órát ütött a Schorncliffe-kápolnában.
– Ejha! – mondta Chatteris és meggyorsitották lépteiket.
Adelinet papirjai között elfoglalva találták. Mikor beléptek,
szemrehányóan, de bizonyos Marcella-szerü megadással a hangjában,
emlékeztette őket az időre. Chatteris bő és megnyugtató magyarázatot
adott.
Melville előszedte a könyveket és magukra hagyta őket.