Parkerben kétségkivül valóságos kincset talált Mrs. Bunting és a
Tengerkisasszony. Parker még fiatal volt, de valami indiai asszony
szolgálatában rendkivüli és megfizethetetlen tapasztalatokat szerzett.
Azonkivül megcsalta őt egy fiatalember, akiben nagyon bizott és azóta
Parker hallgatag és méltóságteljes volt. Az életnek, ugymond, nincs
többé meglepetése számára. Megtette a kötelességét és nem beszélt róla
soha. Nem lehetett őt másként elképzelni, mint hallgatagnak, mindig
rendesnek, mindig tisztának, lefésült hajjal és komolyan, parancsra
várva, leeresztett karokkal. A hangja mindig halk és tiszta és
tisztességes.
Ezt a nőt Mrs. Bunting vette föl természetesen, mert a Tengerkisasszony
teljesen tapasztalatlan volt az ilyesmiben. Mrs. Bunting kissé ideges
volt, mikor rá kellett térni arra a bizonyos kényes pontra.
– Értse meg, – mondotta Mrs. Bunting Parkernek, – hogy a kisasszony, – a
kisasszony lábbadozó beteg.
– Igenis, naccsága – felelte tiszteletteljesen Parker, készségesen
hajlandónak mutatkozva arra, hogy mindent megértsen, ami a
kötelességeihez tartozik.
– Tényleg – folytatta Mrs. Bunting, nagy buzgalommal gyürve az abrosz
csücskét – tényleg, a kisasszonynak halfarka van.
– Halfark! Igazán, nagysága? És fáj az?
– Oh nem, nem fáj, dehogy fáj. Csak persze, nem kell ám elmondani.
– Dehogy, nagysága – mondta Parker, mintha azt mondaná: »Ezt nem kell
külön megjegyezni.«
– Hát érti? – Mrs. Bunting föltekintett és erősen ránézett Parkerre.
– Hogyne, nagysága – mondta Parker és egy izma sem rándult meg. Igy
fejezték be ezt a kérdést és Mrs. Bunting, ha ezekre a pillanatokra
gondolt, mindig elégedetten föllélegzett.
Parker nemcsak diszkrét volt, de ügyes és okos is. Ő volt az, aki azt a
hosszu, sleppes öltönyt csinálta; aki azt a praktikus ágyat föltalálta,
akinek tanácsára tolószéket szereztek be a »beteg kisasszony« részére,
mikor a kertbe, vagy az utcára vitték. Eddig Fredet kellett segitségül
hivni, ha a Tengerkisasszonynak férfikarra volt szüksége. De Parker
meggyőzte őket, hogy az nincsen rendben, örök hálára kötelezve ezzel
Miss Mabelt. Arról is beszélt, hogy kocsit kell fogadni, nagy örömére a
Tengerkisasszonynak. Ő intézte a Tengerkisasszony kirándulásait, vagy ha
fürdeni ment. Amit Parkerrel tett vagy müvelt a Tengerkisasszony, az
mind jó volt; amit Parker ajánlott, az mind kivánatosnak és megfelelőnek
tünt. Parker határozta meg igazán a Tengerkisasszony helyzetét a
világban és ő rántotta ki abból a kinos és lehetetlen viszonyból,
melyben a Buntingok között élt. Kicsi és nagy dolgokban mindig kezére
járt. Neki jutott eszébe, hogy a Tengerkisasszonynak névjegyeket kell
nyomtatni, ami meg is történt, igy: »Miss Doris Thalamia Waters.«[2]
Ezer ilyen apró, okos kis ujitást hozott be ez a Parker. Például egyszer
a boltban, mikor Mrs. Bunting mindenféle intim dolgokat vásárolt, Parker
hirtelen közbeszólt:
– Itt vannak harisnyák is – mondotta halkan.
– Harisnyák! – kiáltotta Mrs. Bunting.
– Azt hiszem, asszonyom, harisnyákra is szüksége van a kisasszonynak –
mondotta Parker nyugodtan, de határozottan.
Mert, ha meggondoljuk, miért mentene föl egy hölgyet elkerülhetetlen
hiányossága attól, ami elkerülhető?
Erre Mrs. Bunting sohase jött volna rá!