Hadd tegyek még hozzá bánatosan, de végtelen tisztelettel valamit
Parkerről, mielőtt eltünne szemeink előtt.
Be kell vallanom, bár nem esik jól, hogy Parker kisasszonyt én szereztem
be mostani helyére. Hightonba, Lady Jane Glanwille-hez, a kitünő
nőagitátorhoz. Voltak bizonyos dolgok, amiket világosan akartam látni,
bizonyos jelenetek és beszélgetések, melyekre szükségem volt a
valószinüségi feltételek betartása céljából. És amit ez a Parker
láthatott és tapasztalhatott, az e tekintetben mindennél többet ért.
Egészen nyiltan beszéltem vele. Nem tett ugy, mintha nem értene engem,
vagy mintha bizonyos dolgokhoz nem értene. Mikor befejeztem, közönyös
pillantással mért végig.
– Erre nem gondoltam, Sir – mondotta. – Ez nem egyezett meg szolgálati
teendőimmel.
– De!… Hiszen semmi baja sincs abból magának, ha megmondja…
– Nem tehetem, Sir.
– Senkinek nem ártana vele.
– Nem amiatt, Sir.
– Aztán, nézze, gondoskodnék róla, hogy ne veszitsen vele semmit.
Udvariasan nézett rám, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.
És a hajthatatlan Parkeren mult, hogy nagyon finom és kedves
dokumentumok örökre homályban maradtak. Pedig a finom célzásokat
abbahagyva, a végén egészen durva nyiltsággal akartam megvesztegetni: –
ő azonban a társadalmi felsőbbségem iránti köteles tisztelettel háritott
el mindent.
– Erre nem gondoltam, Sir – ismételte. – Egyáltalában nem egyezett meg
szolgálati teendőimmel.
És ha a végén elbeszélésemet bármely tekintetben tökéletlennek, vagy
nemkielégitőnek találná az olvasó, kérem őt, emlékezzék rá, hogy a
hajthatatlan Parker állot utjában valószinüségi igyekezetem
megvalósitásának.