Az a mód, ahogy a Tengerkisasszony Mrs. Buntinggal azon az emlékezetes
reggelen beszélt, mikor nedvesen és még szinte halszerüen feküdt a
dolgozószoba kerevetjén: sokáig megmaradt a jelenlevők emlékezetében.
Ugylátszik, első szavaival pályázott rá, hogy a derék asszony szivébe
férkőzzék. Felült a kereveten, szemérmesen magára huzta a könnyü, tarka
szőnyeget; néha elragadó zavarban sütötte le szemeit, néha pedig tele
nyiltsággal és bizalommal emelte Buntingnére. Édes, zenélő hangja volt
és olyan szép, szinte irodalmi stilusban beszélt, hogy bármely társasági
hölgy tanulhatott volna tőle. Nyiltan és őszintén Mrs. Bunting kezeibe
tette le sorsát; ugy mondta ezt maga Mrs. Bunting.
– Buntingné asszony, – igy mesélte el maga Mrs. Bunting, Melville
kuzinomnak, drámailag visszaadva a Tengerkisasszony beszédét –
engedelmét kell kérnem e tolakodásért, mert tudom, hogy tolakodás, de
kényszeritve, igen, kényszeritve voltam rá és ha meghallgatja
történetemet, Mrs. Bunting, bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja
találni – ha nem is teljes mentségét, mert hiszen meg tudom érteni, mily
szigoruak az ön elvei – de legalább némi mentségét ennek a tolakodásnak,
ennek a viselkedésnek, mely, jól tudom, méltán nevezhető szándékos
tévesztésnek. Mert megtévesztés volt, Mrs. Bunting: – nekem sohasem volt
görcsöm. De, Mrs. Bunting… (és itt Mrs. Bunting hatásos, érzelmes
szünetet tartott) nekem sohasem volt anyám.
– És beszédközben, – folytatta Mrs. Bunting Melville kuzinomnak – a
szegény gyermek könnyekben tört ki és bevallotta, hogy sok-sok év előtt
született, valami borzasztóan különös módon, valami utálatos helyen,
Cyprus közelében – és hogy nincs vezetékneve. De tudja, az egészet olyan
kedves hangon mondta el és a mozdulatai olyanok, mint egy valódi hölgyé!
– Természetesen, – bólintott Melville kuzinom – vannak néposztályok,
melyeknél az ember megbocsájtja az ilyesmit… Méltányosnak kell lenni…
– Ez az, – mondta Mrs. Bunting. – Aztán látja, olyan jól esett nekem,
hogy azt mondta: szabadon engem választott, mint olyan valakit, akihez
bizalommal fordulhat. Mert nem véletlenül jött ám hozzánk; kiválasztott
minket. Napokig uszkált a part hosszában, – mondotta – és figyelte a
népeket és – azt mondta – mikor meglátta az én arcomat, amint a fürdő
lányokat nézem…
– Ilyen furcsa egy leány – folytatta Mrs. Bunting, elnéző, bocsánatkérő
nevetéssel, mig barátságos szemeiben a meghatottság nedvessége csillant
föl. – Az első perctől kezdve, – azt mondja – egészen hevesen
ragaszkodott hozzám…
– Ezt nagyon meg tudom érteni, – mondotta Melville kuzinom kenetteljesen
– legalább bizonyos vagyok benne, hogy ezt mondta, bár az elbeszéléséből
kimaradt.
– Tudja, egész különösen hasonlit a dolog ahhoz a német meséhez… no,
hogy hivják?…
– Undine?
– Igen, igen, ez az. És valóban, ugy látszik, Mr. Melville, hogy ezek a
szegény teremtések halhatatlanok, legalább bizonyos mértékben. Az
elemekből jönnek létre és aztán megint beolvadnak az elemekbe és – ép
ugy, mint a mesében, tudja, nincs lelkük! Egyáltalában semmi lelkük
sincs, nem furcsa? És a szegény gyermek ezt érzi. Nagyon is érzi. Már
most, hogy lélekhez jussanak, ezeknek a lényeknek az emberek közé kell
jönni. Legalább odalent igy hiszik. És igy jött ő Folkestonba. Hogy
lelket szerezzen. Szegény gyermek, persze, ez nagy hiány, hogy nincs
lelke. Természetesen mi, akik mélyen tudunk érezni…
– Természetesen, – mondta Melville kuzinom, szinte látom mélységes
komolysággal, lesütött szemmel, amint érzelmesen suttog. Mert az én
kuzinom nagyon sokat gondolkozik, ha ráér.
– És ugy érezte, – folytatta Mrs. Bunting – hogyha majd feljön a földre,
hát kedves emberek közé szeretne kerülni. Végre is ez a vágya érthető.
De képzelje csak el, mennyi akadály! Tudta, hogy megjelenésével milyen
buta szenzációt fog kelteni, különösen az uborka-szezonban, hogy
rábámulnak majd, hogy mutogatják… Nem, nem, ez nem volt inyére…
– Hát mi?
– Azt akarta, hogy épen ugy bánjanak vele, mintha földi lény volna: az
akart lenni. És kért, hogy velünk maradhasson, hogy családunk tagja
lehessen, hogy ellesse, mi módon élünk mi, hogy ő is megtanuljon ugy
élni. Kikérte a tanácsomat, hogy milyen könyveket olvasson és milyen
szabónőknél varrasson és melyik lelkészt hallgassa meg. Mindenben tőlem
kér tanácsot. Egészen én rám bizta magát. És mindent olyan édesen tud
kérni.
– Ühüm – mondta a Melville-gyerek.
– Csak hallaná őt! – kiáltott Mr. Bunting elragadtatva.
– Mégis csak másféle lény – elmélkedett a kuzinom.
– Igen, de ez nem zavar engem. És ő is szivesen beismeri.
A fiu habozott.
– Na és van valami vagyona? – kérdezte hirtelen.
– De mennyi! Beszél nekem valami dobozról – azt mondta, el van ásva a
part közelében és délután Randolph megnézte azt a helyet. Másnap Fred
kihuzta a sárból és Fitch hazahozta. Furcsa egy kis doboz, furcsa –
fából van és az aljára egy hajó van festve, ezzel a névvel: »Wilders
Tamás«, amit durva késsel vágtak bele. Kinyitottuk: – hát tele,
telidestele volt arannyal meg egyébbel… drágakövekkel. Tudja, Randolph
ért az ilyesmihez. Ő azt mondja, nem is lehet tudni, mekkora értéke van
ennek… Csak az aranyakon valami furcsa vöröses folt van helyenként. De
mit bánja ön azt, a leány ép oly gazdag, mint amilyen szép és kedves.
Nos tehát, Mr. Melville, én gondjaimba akarom venni őt – és különben is,
ha egyszer már a vendégünk… Igen – hiszen nekünk nincs titkunk egymás
előtt, kedves Melville – igen, kineveljük őt és be fogom vezetni – a
társaságba. És mindenki ugy fogja ismerni őt, mint egy kedves, egyszerü
leányt… csak egy pár beavatott fogja majd tudni a valóságot. Valami jó,
megbizható cselédet kell csak szerezni hozzá, tudja, olyant; aki semmin
se csodálkozik. Vannak még ilyenek, ha drágák is – és aztán majd valami
hosszu, megfelelő szoknya kell csak, ami eltakarja…
– Eltakarja?
– A halfarkat, hisz tudja.
Melville kuzinom nyelt egyet és azt mondta: »persze, persze«. Ez a dolog
sohasem fért egészen a fejébe. Hát igazán – halfark! Mindenféle
illetlen, különös gondolata támadt. De valahogy érezte, hogy ezt a
dolgot jobb nem tulságosan bolygatni. Most azonban mégsem tudta
megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Hát igazán – halfarka van?
– Mint a mekrili-halnak – mondta Mrs. Bunting és a fiu nem mert többet
kérdezősködni.
– Furcsa egy helyzet – tette hozzá pár percnyi gondolkodás után.
– De hát mit tegyen? – mondta Mrs. Bunting.
– Természetesen – mondotta Mellville kuzinom, aztán öntudatlanul
ismételte: »Halfark…!«
Élénken és világosan állott szemei előtt a Mrs. Bunting által emlitett
hal, ragyogó, tiszta körvonalaival, olajos fényü hátával, zöld és bibor
pikkelyével és farkának hajlékony lapátjával.
– De mégis, nézze csak – mondta Melville kuzinom, a józan ész és a
tizenkilencedik század tiltakozásával hangjában – egy halfark!
– Megtapogattam – mondta Mrs. Bunting méltóságteljesen.