Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a nagytemplomban volt
és az apácakórus rácsa mögül többször halk, száraz köhécselést hallott.
A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga egészében
látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és a közömbösség
szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató is.
A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész gyalázatos
sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos homályában és ifjú
szűzek vérét szívja.
Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű férfi volt
és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.
Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új kolostoruk, a
régi rendházból pedig városi múzeum lesz.
Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét, a
legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt. Az Urat
dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók énekében, miért
ne szerethetné a táncukat is?
– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús kis
meséjét.
Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.
Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye
halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy
mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.
Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni akarná
magát Arató tekintélye alól.
Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott. Nemrégiben
rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint bizalmas
jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült vele szemben,
talán ráunt…
Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és
petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.
Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli
ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett. Lefekvéskor
majd elolvassa a fogadóban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a székely
komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára virradatkor már
megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.
Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos hajnalon az
özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a szeretett halott
sírjához.
– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka, midőn
rácsavarta a takarót az özvegy térdére.
A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével megdöfte
a korán kelő székely hátát.
Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára előtt.
Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült föl,
hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a jótékony erők
szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.
Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és ezüstkék ferde
fénygerendákat vetettek a festett ablakok.
A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid
fényében, állott a szárnyas oltár.
Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária levetette
fekete álarcát!
A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.
Igen, csoda történt.
Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes, fájdalmas,
mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén és mégis
gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli Mária.
Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?
Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette
kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke
mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.
Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította, hogy a
Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor ez a
fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…
És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire
emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.
Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a három
bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a Védőasszony felé
fordítva.
Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha elvesztett
volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis többet ér neki,
többet az életénél is.
Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez és
megmagyarázta a barátnőjének, hogy nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz
arckifejezése után is meg lehet állapítani a kép korát.
– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben festették,
– maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra Angelico Madonnáira
–?
Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája szélén mégis
egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt, mintha a
Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna el.
Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:
– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?
A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi kórházból
jött és máig itt felejtette magát a plébánián…
Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy délután
bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és eltüntette Mária
arcáról a fekete álarcot.
Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép
Boldogasszony.
Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak felé emelte
fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle paprikavörös volt… Most
már tudta, mit jelentett Katica gonosz mosolya!
– Mehetünk, – mondta az asszony.
A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte szédültek a
nagy világosságban, amint kijutottak a középkori rókalyukból.
Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét erdőből,
mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és keményen
tornyosult ég felé a sziklaorom.
Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi
vízrovások.
– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy
bölényszarvakat találtak…
Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház állott. A
fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat ezüstfehérre
festette a fölkelő nap.
A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte kelet
felől.
Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott hasonló
tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt mondta: A
Harkályvár!
A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos mosolya
a templomban…
A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a gyepre.
– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.
Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton. Katonák.
Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a vén
Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?
A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos nagy páva
távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos bánata volna…
És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája és az
Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet Alvajáró
királykisasszony meséjének vége!
Azt mondta Milkának:
– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek megint…
Megvár, ugye?
Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti ajtón.
Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a
málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.
Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek… Fölmegyek egy
percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem jönni?
Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint rosszkedvűen
beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de elfelejtette
megnézni.
Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol mögött, mely a
szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…
Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből került
forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban feküdt… Tegnap
este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja a hamis hírt… Az
éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma hajnalban utána
utazott…
Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a széles
lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.
Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná,
visszatéríthetné…
Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a
zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes egykedvüséggel ült a
kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a feketeruhás asszony egy zöld
ajtón…
Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a
nappaliba és átment a könyvtárba.
Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól ugyan
ellophatnák az egész házat!
Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta magát a
fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint! Neki dupla
baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges, ellenszenves kifejezést
kap, – igazán tenni kellene valamit!
A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó füzetei
sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta helyén.