Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta kisütni, hogy
mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag, mint a Harkályvárban.
Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy kékfedelü
thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és cikornyás írása: Az
Arany Hegedű.
Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:
„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és megszólaltatta
arany hegedűjét.
„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke asszony
lépett partra.
„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e, Alvajáró?
„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott, mintha mély
pincéből szólna.
„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró, meg
fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“
A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin figyelme azonban már
másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom füstkarikán függött, amely
csöndes billenésekkel keresve az egyensúlyt, lebegett a függőlámpa
alatt.
Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen
cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.
Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és szakgatottan
vert…
Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a függönyök
mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel leselkedik, – a
következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy ismerős hang, amely
szándékosan elváltoztatja magát, megszólal valamelyik sarokból: Kata –
Kató – Katóka!
De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő
cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!
Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a könyvtárban…
Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!
A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka
leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca mosolygott
ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a képeket? Mért tette?
A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca… Félig
teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a ténta… Az ő
írása, Istváné!
Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején:
Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok, fejezetcímek.
Egy könyv első terve.
Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia. Sokszor bele
akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan panaszkodott is, hogy a
házasélet ellustította…
Most belefogott!
Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi Belvárosban
kereste a meghalt urát.
Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.
Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy elkiáltsa
magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!
De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak fordulva.
Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.
Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén keresztül
figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.
A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.
Péterke is ott volt.
És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt oktatta,
hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt, egészen olyan
volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.
Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a
szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…
Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié volt az
a gyerek?
Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a térdére
tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a gyerek… Őt nagyon
érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott.
Katónak különös ötlete támadt.
Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen házba, a
híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és most meglesi
a családi reggelit.
Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy főherceg is
volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki voltak ilyen fura
álomkalandjai.
De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok
összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi bélyeget
nyomtak az arcukra.
Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a fájdalmaikról.
Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol másutt.
Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan morogni
kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!
Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El innen,
gyorsan el!
Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, – előrehajolva,
a ruháját összefogva, le a kertbe…
Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt csörrenéssel a
málnabokrok alá.
Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki odakünn
várakozik: Milka százados.
Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon neki?
Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé rendbehozta a
ruháját és a gondolatait.
Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el némely
dolgokat?
Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól, reszkessen a
fájdalomtól?
Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy legyen erős
nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért tettem, ezt magáért
viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja, a magáé vagyok…
A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes kapkodással
vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe vette, megnézte,
megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat, Katókákat, Katalinokat
és Katicákat, hogy melyiket vegye magára erre az alkalomra.
Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig
észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes
kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies
szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.
Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.
A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal
hangzott föl:
Édesanyám rózsafája,
Én voltam a legszebb ága…