Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.
Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István sírján.
Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is szédítette,
mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva sokasága közt járt.
De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben
megpillantotta Milka százados magas alakját.
A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára hagyta
Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért hirtelen
elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a pályaudvarra, hogy
fölajánlja kiséretét az útra.
Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki hullámok addig
szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a beszállásnál már
huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek és józannak érezte
magát, amilyen egy hat láb magas katona hajnalban egyáltalában csak
lehet.
Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem festett már
olyan rémesen.
Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén mindig
kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.
Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és a
részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat hagyott
vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó Istvánt élő
embernek elképzelni.
Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.
– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg Gráczián urat,
Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a salernoi Tankred
herceggel.
A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban elhallgatta
őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István nyelvén beszélnek
és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába bocsájtkozzék egy
állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el egy bőrkanapétól.
Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor megy vissza
Budapestre?
Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel összefüggésben
csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a tanár úr
végrendeletével?
Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két részről
túl kellett esniök.
Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – reggel
korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni jött, hogy
kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész napos fuvart.
– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, ide adja a
lovait, – mondta Katica.
És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes
Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, hogy
a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.
Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy egy
ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta Katóka a
maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg úrnak már nem
volt szava etikett-kérdésekben.
Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, neki semmi
köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené elő egy
esetleges főtárgyalás napjára.
Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának enyhén
szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán jó vége
legyen mindennek!
Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy beszéd közben
egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább bizonyos
szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy az ő édesapja
fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom egypár százezer
garnitúrát…
Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és színészekről
egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni kezdte az érdemes
apát.
Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.
Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján beszélt a
szülővárosáról, mintha Budapesten egyébről sem álmodott volna, mint az
oltvai köcsögkalaposokról.
A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan életunt
ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná ezt az
istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a meredek
följárón.
Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja figyelmét a
Gondviselés krokodilusára.
Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos víz, a
sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok végeznek
erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat beszélnek és
hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt vagy egy szőke
kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.
Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és elsuhognak
a nagytemplomba.
Oltvának különben határozottan jó napja volt.
A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt úgy
zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos háztetők
alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az alkonyi fényben, az
egész város fölébredt százesztendős álmából, megfiatalodott, mintha
valami szép, belső tűz világítana az ereiben.
Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már megint
elfelejtette.
Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért lelkesült,
ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú, dohosszagú szekrény,
egy omladozó ház fekete bolthajtása titokzatos, szinte érzékies
gyönyörűséget szerzett neki.
Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is vonzódott, ha
annak nem volt semmi köze a művészethez.
Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett
táplálkozni.
A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta, amit
mások már megemésztettek előtte.
A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.
Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val nevetett,
Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral elménckedett,
Nietzschevel megőrült.
A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára szedte és a
természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe foglalva szögön
függött.
Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a világban, mint
a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése az volt, hogy
hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.
Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna bomladozó
szervezetekkel telített, évszázados iszapja.
Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott, kacéran
drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép selyemköntössel, amely jól
illett fiatal arcához.
Hanem a nagytemplom már zárva volt.
Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy pillanatra,
Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell Milkának, az éppen neki
való.
Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül.
A kertek között valami igen különös dolgot láttak a budapestiek.
Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű esti
felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca táncolt.
Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal szökdeltek
körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis gyerekek
körbe-körbe-játéka volt.)