Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta magát, olyan
volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye.
Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a tifusznak,
sütkéreztek méla csöndben.
Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az életre
szomjazó szegény lelkek.
Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a tanárnak.
Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte, szíves
értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához, hogy
végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.
Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán megváltozott
– és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti udvariasságot?
– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta Mária
nővér, – nem fogja megbánni.
Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a fülükbe.
Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült epedéssel
nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis Arató Istók.
A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás vett erőt.
– Péter!
Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a harctérre…
Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?
– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.
Uzonné bólintott.
– Neki megmondtam. De csak neki.
Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.
Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban meghallotta a
hangját, kigyúlt az arca.
– István!
Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó vizen.
Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek voltak,
mint egy kirakatbabáéi.
– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.
– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…
István sárgás arca zöldesre vált.
– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.
A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.
Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára gondolt…
Nagyot nyelt és azt mondta:
– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten együtt a
három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel, – nem igaz?
Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott odaát a
hanyatló napfényben.
A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és ügyefogyott
vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.
Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig az
édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az ifjúság
verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…
Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot
találhatna.
De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott onnan,
ahol a fekete bika jár!
Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek a
harmadik jutott eszükbe. És egymás hallgatásából megértették, hogy még
mindig nem jött hír Palkóról.
– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, – szólt később
Péterke.
– Ugyan ki az?
– Ijjártó őrmester.
– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy ezt is
csak úgy álmodtam?
– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.
– És rólam beszél?
– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes barakban
fekszik…
Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az
őrmestert.
– Menjünk Ijjártóhoz!
Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet hídján.
A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester ágya
fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.
De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és tüstént
megismerte a főtörzsorvos urat.
– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára már nem
tetszett volna itt találni.
Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal lehetne
áltatni.
– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi lesz az
árvámmal…
– Hát az édesanyja?
– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó asszony a
második is, de magával is elég baja lesz és szeretném levenni nyakáról
ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a méltóságos urat, mint országos
férfiút, talán beszerezné valami árvaházba, hiszen katonai árva…
Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül éppen Arató
Istvánra gondolt?
– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás nélkül.
És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez fordult:
Reggel utazol, elhozod a fiút.
Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha magával
akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje megint.
A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép
parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű kis
fiú apát cserélt.
Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:
– Irjon levelet, zászlós úr kérem!
– Kinek, Ijjártó?
– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek vagyok…
Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam… Negyvenhét koronám van
az irodában, azt a bíró úr adja oda a feleségemnek.
– A feleségének mit írjak?
– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.
– Nem is üzen neki?
– Semmit.
– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.
– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni…
Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:
– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!
Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény, meztelen
becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen megszégyenítése a
selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel az élet utcasarkain és
élvezeteket koldul!
De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és érezte, mint
pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.
Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát. Mire a
hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a vacsorával, ő
már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott volt.
Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér kórházi
párnán, mint saját magának bronzszobra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy nyárfák
homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.
– Elbírja az utat?
– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat,
visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a
Harkályvárban töltöm.
Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint munkára,
föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van szüksége.
– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd hozzátette:
– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne útjára…
Mert ha a gyerek elkezd bőgni, akkor Péter zászlós meghúzza a vészféket…
A barakok hál’ Istennek kezdenek üresedni, nekem itt már alig akad
dolgom…
– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a tanár.
– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal, hogy nem
vagyok fölösleges a világon.
Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az asszony
egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:
– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a Harkályvárba?
Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz közeledő
hajó felé, – hátha ki akar kötni?
Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan sziporkázott a
faágak közt.
– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a Harkályvárhoz, –
mondta csöndesen.
A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve gombolyította
vissza.
– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer beavatott a
bizalmába…
– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a
lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.
– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen vele. És
addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy új Katalint
fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet felelőssé tenni
mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek volt, de azóta
komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta abban a hitben él, hogy
özvegy, a lelke a halál gondolatával van teli… Holnap pedig viszont
fogja látni azt, akit halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új
Katalint fog találni. De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele
szemben állani, mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király
előcsarnokából jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők
fölött… Én nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt
tudom, hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az
igazság nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony
vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni egy
nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére is…
Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy elmosolyodjék
a homályban.
Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné és
Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai fűzik
egymáshoz!
Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy könnycseppet
látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem öntötték könnyen olvadó
ércekből.
De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok alatt; a
könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen Arató most
lakott.
Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál engedett, egy
nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy neki nem felesége már
Gráczián Katalin.
Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó sugarak.
A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem repül át
semmiféle énekes madárka.
A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a nagy háború
minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül át semmiféle
madárka.
Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a hallgatásból is
tudott érteni.
– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele… Nehogy
másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött az asszony.
– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem tévedett: ő
igazán özveggyé lett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István halálának
hírét.
A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában; unokahúga
előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát, hogy maga
viselje a hamis hír elterjesztésének minden felelősségét.
Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt viheti föl.
Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi megállott a
tanár budapesti szállása előtt.
Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a
találkozásra.
Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a váratlan
öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.
Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a lakásban.
A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy méltóságos
asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt azonban mindig
hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban mulatnak.
Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, – tehát
előre!
Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon, azoknak
egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét azonban a
lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm köszöntötte a
halottaiból föltámadtat.
Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten mentek föl az
emeletre.
Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még haza.
Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az ajtón
keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője teljesítette
egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát. Kántor az eb a
boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az ajtót…
És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya zsebében az
előszoba aluminiumkulcsát…
Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami
visszatartotta: ez már nem az ő szállása.
Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor kutyát.
Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a gázlámpák
alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.
– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? – mondta
Arató.
Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és
mélységesen elszomorodott.
Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és hálókocsi-jegyekről
gondoskodik.
Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor
társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja előtt.
Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét ablakok csak
nem akartak megvilágosodni.
Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé került.
Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn
egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…
Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével, a
délceg katonatiszttel…
Arató Istvánné és Milka százados!
Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a két
fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…
Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha
menyasszonyi fátyol volna…
A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a szerelmes
párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a maga útján.
A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta, – a
pályaudvarra!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?
Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat ment végbe
Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos eredményekkel találta magát
szemben.
A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már tudta,
hogy sohasem volt rejtély.
A megoldása megszégyenítően egyszerű.
Gonoszság, bűn?
Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget berkeiben búg,
– bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?
Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon vonul
el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja régi
fészkét.
Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés útján
néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a vadgalamb és a
tücsök, de Katóka nem közülök való.
Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura sugalló
ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő: Katalin
visszaroskadt önmagába.
Mindez kegyetlenül egyszerű volt.
Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az asszonyt,
mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő eszelt ki és
fogott rá.
Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt Arató
István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami idegen,
művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz változatokat
játszott arany hegedűjén.
Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára – hódította
meg a jó Milka kapitányt is.
Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.
Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a higgadt, sőt
szinte már derült kiváncsisággal szemlélte az asszonyt, amellyel
kisebbrendű természeti jelenségeket szokás megfigyelni.
De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála tovább.
Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és ő
elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.
Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt elhordta
Katóka ködalakját is a láthatárról.
Világító üresség maradt a helyén.
S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi melanchólia:
a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt, hanem Arató
István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az aranytartalma, hogy súlyt
és fényt juttatott Gráczián Katókának is.