Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló ellenség
egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a fogát, de a
támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét erő, amely
nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen elsülyedt
megint valami ismeretlen mélységben.
Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.
A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges ember lett
belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte sajnálta, hogy vissza
kell megint térnie az életbe.
Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli volt
rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi fekszik
alattuk.