A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A sziklák
súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva növekedő
kalapálás tölti be az egész mindenséget…
Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető halántékán. Az
éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.
– Ki van itt? – kérdi.
– Mária… Nem ismer rám?
– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…
Nehezen liheg, majd újra beszél:
– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet
közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…
Az asszony nem szól semmit.
– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik a beteg.
– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.
Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. Úgy
sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat nyerne vele…
De a kerek, sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, elmerül az álomtengerben…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a szemét.
Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.
Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg kis
szivárványt vet a meszelt falra.
A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.
– Aludt, tanár úr?
– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka virrasztott?
– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással beérem…
Különben hogy érzi magát ma?
– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária nővér!
Uzonné a reggeli tejet készíti.
– Nyugtalan volt…
– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!
– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet
emlegetett: Talita.
– Felhőkkel álmodtam.
– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.
A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.
– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég alján… a
fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…
Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a tejet.
– Talita is felhő? – kérdezi.
A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.
– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –
– És este –?
– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke felhőiszapban…
Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat hozza.
– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el ne
áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…
Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?
– Nem fogom elárulni.
Arató István megmondja neki a titkát:
– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.
Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami nagyon szép
vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.