De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus
kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg
mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:
– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe vágytam és ha akarod,
uram, a szolgálód leszek!
Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:
Nekiindult az úttalan útnak,
Keresztül törtetett tüskés bozótokon,
Átlopta magát az őserdő medvetanyáin,
Sápadtan, makacsan fölkúszott a felhőbe nyúló falon,
Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,
Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel –
Följutott a hegytetőre!
… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.
De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!
Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban fekszem, –
tifuszom van és lázálmok gyötörnek…
Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a
bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!
Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint jönnek a
szürke lázemberek.
Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – ha
elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre ugranak…
A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre,
érte tizet is megadnak.
… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára
meresztik a buja szemüket…
Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az
emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez csak
álom!
De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig a
völgybe?
Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a vitorláit…
Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé halványodott…
… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület ágaskodik
a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a mélységből…
A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve leereszti
rengeteg fejét…