És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe,
belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.
Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva kinálja
oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.
A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos agyagkorsója
ott hevernek a parton…
Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két karját
magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.
A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld sziklából zöld
selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán zöldarany fényfoltok
remegnek.
– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.
Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.
– Köszönöm Talita!
– Nem Talita, – Mária van itt.
A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy jólismert arc
hajlik az ágy fölé.
– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?
– Szobában vagyunk, nem erdőn.
– Hát nem hallod az erdei tücsköket?
– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már aludnia
kell!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aludni kell!
A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja hófehér, a
szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből kovácsolták volna – erős,
gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú beteghez, olykor azt hiszi, ő maga
az.
A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a légies teste
feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer visszaveszi tőled a
leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: vérezni fogsz. A völgy
örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb jut a hegyormokhoz, ha lehúzza
magához, ami odafönn van… A völgyben öt juh egy asszony ára, de ha egyik
följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel
asszonyod fejére: leviszi a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A
büszkeséged biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék
érte a hurokvető asszonyok!
A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!
Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és újabb
felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a bársony
éjszakában.
Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a barlang
száján.