… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki tudja.
Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a kéklő erdők,
a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje fölött.
Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg ember
forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt
évezredekre.
… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.
De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító vándorpatkány-emberek,
nem vadászok, csak hurokvetők, – azok fölfalták a hatalmukat.
Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy ellen.
A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak maradtak.
Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros oceánjában: a hegytető.
De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.
Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, fagyökérré
merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy lépéssel följebb
kúsznak…
Hahó, bikaölők, fegyverre!
A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára –
megnyugszik…
– Hagyd itt a kezed, Talita!
– Mária van itt, tanár úr…
„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény dereng…
„Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a hurokvető
ifjak drágálták.
A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, fehér
állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet akar,
tizet is vehet…
És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden asszonyért.
Fullasztó meleg van!
A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik táncolnak
a tűz körül…
A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti hegyeikről
az ifjú vadászokat…
Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a fejét. Aki
hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a völgybe: karót érdemel!
És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint éjjeli
felhőfoszlányok…
A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van virággal,
asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.
Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete bozótból a
férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan repülő ifjú
testeket.
Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja lobogó
tűzcsóva…
Segítség! Megég!
De nem, – bolond álom volt!
A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – a
tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus muzsikál
és az erdei forrás üdén zúg…