Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a legnagyobbat,
mit valaha bölénycsordából kivertek.
Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete lombrostélya mögött
sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos csöndet hirtelen szilánkokra
zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő bömbölés.
A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, mint egy
megrémült szív…
Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a bikaölő
mellett.
A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.
El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt
felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a lejtőn…
A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – életében
először.
A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, a
sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…
Dühöngve fölugrik – a bárdomat!
De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.
Valaki könyörögve csitítja.
– Talita, te vagy –?
– Mária nővér van itt…
Talita többé nem jön vissza.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló tagokkal, a
gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő.
Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton vörös
tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös bölényszarvakat lát, régi
diadaljeleket…
Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt Talita
nevetésétől.