Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt – hohó,
hiszen ez nem tenger, hanem országút…
De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója magányosan
bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt megfeszíti, hogy
fönn maradhasson a kapitányi hídon…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés,
sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó piros és
zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és megint katonák…
Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban, ágyúk a rakodó hídon…
Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.
Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.
Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska egér-játékot
játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig, de szakadatlanul
rajta tartotta szúrós, sárga szemét.
István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal beszélgetett.
Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel,
emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült esőköpenyeget
viselt.
– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen… Önnek
persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel! Különben
hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt odaveszett – persze,
persze! Az üres vonatok most már elviszik önöket az oltvavölgyi
barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum megyünk a rahói hágóra…
Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön is betegnek látszik, tanár úr…
Vagy talán csak az éjjeli izgalom? Na, reméljük, nem komoly dolog!
Szerencsés utat, főtörzsorvos úr!
A vonat keserves zökkenések között megindult.
Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan fehér
pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon halvány volt,
az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt szokása.
Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.