– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.
(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)
Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet kérő
tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.
– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes csapattal
megkerülte a muszkát, hogy elszedje tőle a gépfegyvert… Kézitusára
mentek – és kevesen voltak – és…
Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű, hosszú
hadapród.
– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később sikerült,
– Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem volt ott…
Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…
Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.
– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…
– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik még…
A kocsiban mély csend lett.
Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is
olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.
A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és báj volt
az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A vonat az Oltva partján szalad.
A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt
himbálgat.
Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a templomba
menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.
Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy gigantikus
sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak rendetlen csapatokban, a
bokájuktól kezdve lombosak és mind egy irányba hajolnak, mint a futó
bajnokok, akik a verseny kezdetét várják.
Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás négyes
sorokban.
Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja lombosodó
seprőnyeleit és naiv jácintágyait.
A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni napfényben.
Ez az oltvavölgyi barakkórház.