Induljunk! Induljunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk folyama
ömlött ki a zöldelő hegyek közé.
A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre került,
az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe összezúzott
tagokkal vetett ki magából.
A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a meghaltak
lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó bagolyszemmel
nézték a vakító tavaszt.
A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe kapaszkodva,
egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a vállukra vetett
paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi menetbe sorakoztak.
Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált volna
Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az ágyúk…
Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a gépkocsiját
megrakta betegekkel.
A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem látta a
sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött kuporodott.
Valaki szólott hozzá.
Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt a lovas
mellett.
– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak… Egyet
nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…
A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden holmija!
Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt mondta:
– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!
Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a hangjából,
valahányszor a maga székely voltára célzott.
És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a fejét és
kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a hátvédhez.
Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért, hátul,
nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.
Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt gebéket.
Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.
A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett mohón és
mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt.
Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.
István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű kutya
szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…
– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban hozzátette:
– Szegény ördög gerinclövést kapott.
Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit mondott, hogy
az oroszok sokan vannak.
– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt mondja,
elszedi tőlük, ha addig él is…
Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk olyan
izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó diákok
lármája.
Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni akarták, már
lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt. Stowasser hadnagy
most kapta második és utolsó fejlövését.
Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe,
törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes harci
gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a katalauni
mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy csepp volt csak, de
elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az orosz gépfegyvernek.
Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap este
indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…
– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.
Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta:
– Arató Péter zászlós…
– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.
– Róla nem tudunk… Nem láttuk…
Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt pattant
szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.
Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen
szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen szívósságával
követte a sebesült vad nyomát.
Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga előtt a
betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem lehet nagy
baj.
Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt: Csak
fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!