Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig elvégezheti
minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és keserű kárörömet
érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki cséphadaróval segít a
jégverésnek.
Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort, melyet
útjokra kértek.
István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn
megpillantotta a két öccse arcát.
De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.
A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már hadnaggyá
lépett elő.
A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt
foglalva a maga embereivel.
Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán, azon a kis
redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes Katalin mindhármukra
nézve keserű Katalinná lett.
Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést. Haladéktalanul el
kellene inditani a betegeket…
De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő köpenyével
a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda diványán. A fiatal
orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a tanár vállat vont –
mindegy! – indulhatunk reggel is…
Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen kozák
lappang az erdőn!
Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár szárnyas
lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a havason.
Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után nyújtogatja
karmait!
A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te életed a
sötétségben?!