Arató István életben volt.
Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka és joga
van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta budapesti
szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a kis
embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett: Talita kumi.
A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már nagyon
várták: a kárpáti barakokba.
Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű, mint
máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket tereget
ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.
Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta már az
ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert házasságának
holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést rendezni, az izgatott
emberek ezrei várják a barakokban.
Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat és
simán iramodik le a lejtőkön.
Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra
visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre
ostorozza…
Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig túléli a
halált.
A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor villogtatta
Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte Milka századost, a
gyűlölete most is él.
Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette, nem is
tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló vampiréletet él, síron
túli harcokat vív, mint Csaba vezér kísértet-hada.
Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges energia
üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép rajta…
A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de mindezt
már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság kúszik a
lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.
Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a hegyi
utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a gépkocsik ezután
már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre surranni.
Előszedték az ennivalót. István velük tartott.
– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli szájjal.
Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem volt
még ilyen szomjas.
Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt a
bádogkulacsával, tessék víz. Szláv ember lehetett, tiszta helyett azt
mondta: csiszta víz.
Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca csupa
rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak eltakarni.
Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben a
kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor óvta ő
az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén – életében talán
először – most egy idegen akarat vett erőt: a nagyfogú katona akarata.
Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert,
leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.
A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért lenyelte…
Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját tudományát…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak másnap estére érkeztek meg.
A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a félelem.
A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig a
messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az ágyúk.
A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt tegnap óta
darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa összezúzta íveit.
Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az oltvavölgyi
szárnyvasutat, – határozta el Arató.
De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált
szekerek…
A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.
A nagyfogú lovas!