Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres volt. Se
ember, se kutya, csak fehér holdvilág.
Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A kocsi már messze járt,
midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg magában.
Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De az a
különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!
– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka százados,
mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak hasonlatosságok… Ember és
ember közt vannak megdöbbentő hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van
a világon… Fogadni mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor
kutyát és akkor jót fogunk nevetni.