Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang: a
szaladó kutya láncos örvének csörgése.
Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A katonatiszthez
tartozott… Most utól is érte a gazdáját és elégedetten trapolt mellette,
mint olyan kutya, amely a maga helyén tudja magát… Néha negédes
gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló kéz után…
De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett egy
macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.
A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd hogy
meg nem lökte Milka századost.
– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!
– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!