Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony pedig a
kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet
folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.
A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a szobaleány őt
sétáltatta.
Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában nem az
uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van azzal a döggel!
Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.
A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást tett,
mint az Esterházy számadó juhásza.
Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel
megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal
szemben.
Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár
tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.
Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye szerint válogatta meg
és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott megférni.
Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem kedvelt,
egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor megette ugyan a
csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta. Egy szegény
komondortól ennyi következetesség is szép.
Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami izgága,
rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó alattomosságától
pedig undorodott.
Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a Katalin
asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy ezuttal is
Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska kanárimadarakra
vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy csavargó vörös
kandúrral.
A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a tisztesség érte,
hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és megengedte neki, hogy
ágya mellé feküdjék.
Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első éjszakáján.
Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki besüppedt szemhéjakkal,
összekulcsolt sárga kezekkel fekszik koporsójában…
Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.
Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert akkorákat
sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a patikában.
Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta a
lámpát.
A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két első lába
közé fogta, mint a búsúló medvebocs, vérrel erezett, borostyánkőszínű
szeme pedig mereven nézte Katalint, mintha kérdezni akarna tőle valamit.
Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az állat
szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant benne a
kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud valamit?
Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a maga
külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő szeretete
és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az emberével és ettől a
gondolattól szédülni kezdett, mintha egy ismeretlen világ mélységei
nyilnának meg előtte.
Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan szomorú?
Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most
elkezdene emberi nyelven beszélni?
Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak, de ezt
lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az szörnyet hal
félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig megöli a beszélő
bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…
Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt
könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!
Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az asszonyt a
szomorú, kérdő tekintetével.
Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete úszkárjaként
elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és köddé akarna
szétoszlani…
Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan kopácsolt,
mintha végleg el akarna aludni.
Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.
Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali
kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.
Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a sötét
glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak egy szegény
parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája után.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a fiatal özvegy
szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest. Nincs itt semmi baj!
István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most van,
emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és szeretettel
gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?
De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi komoly dolog,
meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú téli estéken, igaz,
de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket engednek meg maguknak más
asszonyok!
István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra: kissé
idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott semmit.
Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura _akkor_ a kis táblára írt.
De két-három akkordot kellett csak fognia az arany hegedűn és már ez is
rendbe jött.
Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a későnkelőnek
szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura indulását…
Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó volt a szerelmes
kapitánnyal szemben! Meg sem csókolták egymást…
Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza elmúlt
házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok esnek meg más
házasságokban –!
Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt könnyel.
Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek voltak.
A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal a
jövendő iránt.
Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a
gyász-kosztümöt.
Katalin vidám kis kiáltást hallatott.
Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!
De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint bánatos
özvegy volt.
A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt lehetne
mondani, remekül sikerült.
Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki kíváncsian
leselkedett a tükör arany mélységében.
Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres ember
özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes Katalin.
Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy pillanatra a
fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és ekkor elsírta
magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán özvegységre jutottál?
De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon vénasszonyok
hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem tudták elképzelni
sopánkodás és síránkozás nélkül.
Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal úsztatták
az özvegy sajkáját.
Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a dunaparti
lakás lépcsőházában.
Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és részvéttel.
Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi természetes
méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy az urával
mindenét elvesztette.
Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó volt
Aratóhoz.
A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá került.
István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése maga
volt a kristály egyszerűség.
Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most, mikor
Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.
Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is most
tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.
Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.
Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a megboldogultat. Most
még nem lehet, azon a vonalon megszünt a polgári forgalom.
– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár szárazon.
Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. Őt kötelességei a
fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a hagyaték rendezésével is.
Följegyzések maradtak szegény István után, azokhoz nem szabad idegen
kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja átnézni…
Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt az
embert.
Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.
A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki
táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.
– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány feszes
eleganciával bemutatkozott neki.
– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató Istvánt…
– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel megrázta Milka
százados jobbját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól viselkedett.
Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.
Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is lett
volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem fogta tovább
az özvegy kezét, mint bármely más közömbös látogatója.
Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja szeméből
csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb semmit.
A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban mindíg
nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt sajnálta, hogy
olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha többet lettek volna
együtt, bizonyára meleg barátság fejlődött volna köztük…
Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias
gesztussal teljesen átengedte halott urának.
Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes
barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem bánt
vele.
És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már
hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…
Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre nem
veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.
Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász hullámverése
közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott megbirkózni.
A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok sugárzó
arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély kutyaszíve nem
akart előtte megnyílni.
A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt fel
benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést mutatott a
kapitánnyal szemben.
Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy meg ne
rohanja Milka századost.
– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit csókolom, –
állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort, maga is alföldi
születésű lévén.
De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön morogni
kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai.
Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok ébredeztek
ebben a dögben.
Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta Katalin
asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka közeledhetett volna az
özvegyhez.
Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István
esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha valaki
hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az utcára is
kihallatszik.
Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi rendhez
és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a házban.
– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka százados.
– Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az állatkertnek? Ott
tenyésztik a magyar fajebeket.
Katica azonban nem akart erről hallani.
– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!
A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló előtt.
Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor tekintetét.
Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és
elfordította a fejét…
Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy Kántor
megérthetné:
– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az ilyen
kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…
Katalin lopva pillantott a kandalló felé.
Ő is halkan beszélt:
– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm Oltvára… A
Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön valaki Oltváról,
az elviszi…
Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is hitte volna.
Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató Istvánról?
A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló eseményeket
és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó hegyrétegek
rakódnak le.
Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél ma még
Arató Istvánról?
Más nevek jöttek forgalomba.
Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a lelkekbe, mint
a világító bombák.
Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái
széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy vissza kell
mennie a harctérre.
De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi
fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél
alkalmazták.
Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni a
háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok közt,
akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba menni.
Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt
mutatkozni (úgy gondolta, ezzel tartozik Arató nevének), de az örökös
otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye, hogy erősen hízni
kezdett.
Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A kapitány
természetesen elkísérte.
Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn visszakerültek, már
zárva találták Katica kapuját.
Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen
Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!
Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy eleven
lelket nem láttak.
Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte kezét.
– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem élmények
szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás, a siker és az
élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent elért, amire
vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden termését
learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen halálért nem
sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…
Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg akarna
telepedni a tanár sírján.
Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai sirató
nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden koporsónál azt
sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!
Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.
Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a
félhomályban, valamikor visszaverték Petőfi Sándor és a Pilvax-ifjak
dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő szónoklatok közt
kisérgették egymást a szállásukra.
Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó hangját…
Biztosan a házmesteri lakásban.
Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák olyan
furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt századok emlékei
laknának a sötétzöld zsaluk mögött.
Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött… Valaki
a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez, hogy helyet
adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és most ismerős,
nyugodt léptekkel ment tovább…