A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az asszonyt. Az
utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett – Kádárt mód fölött
bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most mindent megbocsátott neki,
sajnálta.
– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica csökönyösen.
A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh dehogy – én nem
hiszem!
Pedig biztos volt benne, hogy igaz.
– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…
Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen imádkoztam is
érte, – mondta magában az asszony.
A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt
annyira, mint az asszonykönnyektől. Részleteket kezdett mondani. Aratóné
csak fél füllel hallgatta…
A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák és
Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a galambok,
mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a multba – előre a
jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?
Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában, mintha
veréstől félne.
Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.
Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog annyira
hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban… Most azonban
már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember Sándor, egy fiatal
ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala mellől jött… Arató az
oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban! Megfoghatatlan, hogyan
inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés módját jobban ismerte, mint
bárki más… Már akkor is beteg volt, mikor a kárpáti nagy kórházat
költöztette… Útközben állandó láza volt, de nem törődött vele, erőt vett
magán, mindenáron biztonságba akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és
izgalmas volt, a hegyek közt egy ízben meg is támadták őket holmi
csatangoló oroszok… Úgy látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette
magát… A betegség szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele…
Ideiglenes sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki
keresni…
Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.
Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe:
– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a
méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…
Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István jegygyűrűje.
A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára húzta.
– Hazakísérem, ha megengedi…
A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája fölé.
Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.
– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi borzongással
körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!
Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő
visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!
Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.
A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany fénypontok
szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene szólt… Gorlice!
És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás és ezer
harang kongása nyomta el.
De ezt csak ő hallotta – az özvegy!
Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a végzet
titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden sikerült neki
életében! – de most elszédült és megrettent a felséges kíméletlenségtől,
amellyel az ő ismeretlen pártfogói a munkájukat végezték!