Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, bősz és
tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács láttára.
Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos
kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami
tiszteletreméltó, idegen halottra.
Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez jóformán
föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan valószínűtlen
holdvilágkedvében volt ő mostanában.
A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, melyekkel
megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven parazsat.
Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, tündökölve
föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban volt.
Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, amelybe
gyöngéden beleszédült a lelkük.
A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, gonoszul
elfintorgatták arcukat. Pedig nem volt igazuk, – Milka még meg sem
csókolta az asszonyt!
Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy hullottak a
zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.
A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette őket.
Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos magasságokba
lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték egymást.
Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.
Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta az
asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt szerette, az
erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint az oroszlán Erosz
után.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. Úgy
látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony jövőjével
együtt magába akarná szürcsölni a multját is.
De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és vámpir-természete
nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy magába szívta más ember
szerelmének vérét.
– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?
– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.
– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?
– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.
Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette fölfelé az
asszony ajkát. (Milyeneket kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak
_egy_ dolog érdekel!)
A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, mint a
rózsabogár a virágban.
– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, hogy magát
erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan fiatal leánnyal
szemben azonban száz módja van az erkölcsi kényszernek…
– Hogy érti ezt, Károly?
– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.
Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.
– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen tudja: a
születésem –!
Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, a
nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen ballada-apává
nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes volna arra, hogy
elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári Guiscardo véres szívét.
Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.
– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki
roppantul szerette, ha sajnálják.
Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is olyan
édes volt!
– Szegény Katicám…
Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig még
senki sem illette.
– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam benne.
– Pedig nem szerette, nem szerette!
– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak annyit tudtam, hogy
elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell maradnom… Én akkor még
igazi gyermek voltam, az életről csak annyit tudtam, hogy – fáj!…
Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a
pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben úszott.
– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta megilletődve.
– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica szelid
komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, hogy
tisztelettel beszéljünk róla.
Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta Katicától.
Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli ujján a
jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a szükséges kórházi
mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.
– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta előzékenyen, –
Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.
Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.
– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – szólt
később a kapitány.
– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek voltam, –
válaszolt Katica.
Milka keserűen mosolygott:
– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal leányt, aki
sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak egy idegen
embernek!
Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz volt.
Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen nagylelkű
legyen az urával szemben.
– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat kellett
hoznom.
– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem volt
igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…
Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott a
hangjában
– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek joga és
kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős egyéniség, de
Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az ura házában, Katica?
Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, amely István úr kezén
fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék lenni, rosszabbat is
mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég ennyi: a maga élete nem
volt emberhez méltó, a maga házassága nem volt házasság!
Az asszony fölemelte a fejét.
– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk méltósággal.
– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.
Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.
Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica meghalt
házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató porladó
csontjaival.
A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban
kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már fekete
lett fölöttük az ég.
Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz láncol.
Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet boldog az
oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt mondja: inkább
meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, amellyel Aratónak
tartozni vél.
Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a vágyat,
mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már eléggé beletanult
a lemondásba! – de neki Milkával szemben is vannak kötelességei…
Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni Katicája
nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és
visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.
Ez tragikus helyzet!
A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában ne
legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor majd
talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne legyen szó,
csak Katicáról.
Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek életükben
csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk… Kérdés: szabad-e
megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy szeretetlen férfi oldalán?
Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!
Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori disszertációkat
rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni élethez való jog“
témájáról.
Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük rendesen
azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta a gordonkáját
és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című balladát.
A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta szerezni,
mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez annyira dallamos
és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az embernek akaratlanul is
Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A jövő!