A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót: mindenütt sötét
gránitfalakba ütközött…
Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem tudta
elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…
Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki előkelő
híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát, szelid házitücskét
mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd berlini vén imádói, a nagy
professzorok?
Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató István
változnék át valami csoda folytán Milka századossá…
Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke gyermekszobájában
megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang: István haljon meg!
Nem, nem, nem akarom!
Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass reám, jó
Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!
Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott… Gyerekség!
Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?
Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal
körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer és
ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos helyet:
minden mécses egy-egy ember élete…
És ez itt az Arató Istváné!
Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt, fehér
lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám, mindig
szeretett!
De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a mécses
felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék fénnyé
zsugorodott a kanóc körül…
Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!
Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy szemekkel,
marékra fogva a vastag barna haját…
Elnevette magát… Gyerekség!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.
A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos, külvárosi
férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással biztatták
egymást.
A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice – Gorlice!
És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.
Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik őket… A
honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…
Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus betöltötte a
tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából fölébredt óriás szív
dobogása.
Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a dunai
szél…
Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható
meglepetéssel nézte az asszonyt.
– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?
– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.
– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?
– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.
De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők torzítják el.
– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, – mormogta
a tanár.
Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.
Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt szét a
mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt szemmel és
hófehér arccal állott a szoba közepén.
– Az ön ura, Arató István tanár –
Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék támláját és
odatolta.
– Üljön le, kérem…
– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg?
S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem remegett,
melyet az imádójáért érzett.
– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…
Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A mécses
sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta, fújta…
Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem, nem, nem!